Vasárnap este idén harmadszor láttam a Salomét, összességében pedig nyolcadszor Szikora János 1989-re datálható rendezését. Az előadás kapcsán ez a harmadik írás, amely igyekszik nem megismételni mindazt, amit a decemberi és a múlt csütörtöki alkalommal már kifejtettem.
Az előadás ezúttal zökkenőmentesen indult, számomra legalábbis. Lehet, hogy az énekesek és a karmester, de az is lehet, hogy pusztán a közönség összetételén múlt az, hogy most a nyitány nélkül induló opera intenzíven kezdődött. Én most is erősnek éreztem Nyári Zoltán játékát, aki a fiatal szíriai kapitányként megnyitja a valaki után vágyakozók sorát. A kapitánynak Salome kell, Saloménak János próféta, a próféta viszont elvágyakozik a bűn világából, kevéssé mutat megértést és felebaráti szeretetet „Babilon leánya” iránt. Ez a rugalmatlanság, a „bűnös nő” megértésének hiánya vezet el törvényszerű pusztulásáig. De megnyugodhatunk, mindenki belebukik a meg nem zabolázott szenvedélybe, amely szünet nélkül érvényesül a zenében és a történetben. A kapitány nem bírja hallgatni Salome vágyódó szavait, melyeket egy másik férfihoz intéz, öngyilkos lesz. Az elutasítást a hercegnő se bírja könnyen, a zenekari betét alatt ugyanazzal a karddal majdnem követi ő is, de amit tesz végül, az is felfogható az önpusztítás egy fajtájának. Heródes ugyancsak szenvedéllyel nézi a mostohalányát, közben pedig a prófétától is fél. Ő is elnyeri büntetését, ki kell végeztetnie azt a férfit, akit a legtöbbre tart, viszont közben legalább ki is józanodik.
Az előadás kulcsa, hogy ezt a szenvedélyt, a zsigeri eredetű vágyódást mennyire tudjuk elhinni. A szöveg folyamatosan ismétlődő motívuma: „Ne nézz így rá!” Ez hangzik el a legkülönfélébb szereplők szájából és arcjátékukkal az énekesek hitelesítik is ezeket a mondatokat. Nagy kockázat van abban, ha valakit jobban megnézünk, még akkor is, ha eleinte játszadozásnak tűnik mindössze az egész. Ebbe a csapdába mindenki beleesik kivétel nélkül és mások hiába ismerik fel a veszélyt, senki sem óvható meg saját végzetétől. Ez a tanulság. A másik üzenet, amely szintén a zenéből árad felénk: ugyan minden szenvedélyesen szerelmes szereplő tisztában van azzal, hogy egy lejtőn gurul éppen, de egyikük sem használna féket, senki sem képes arra, hogy ezt az ideig-óráig boldogságot adó érzelmet a racionalitás nevében feladja. Mert nemcsak „a szerelem keserű íze” és pusztító ereje érződik, hanem a pillanatnyi mámor mennyekbe sodró hatása is. És az utóbbi lesz az erősebb, még a fináléban, Salome kivégzése előtti percekre is jut belőle.
Az persze fontos, hogy a szerelmi szenvedély itt a főszereplő, amely nem azonos a szeretettel, hiszen az utóbbi érzés kizárná azt a birtoklási vágyat, amely a szeretett személy pusztulásához vezetne. Aki a történettel netán most az Operában találkozik először, nyilván elborzad attól, hogy Salome szenvedélytől fűtve éppen a vágyott férfi halálát kívánja, de ha józanul gondolkodunk, kevésbé extrém helyzetben nap mint nap megtörténik az, hogy éppen a birtoklási vággyal kevésbé látványos módon teszünk valakit tönkre, éppen azt, akit elvileg szeretünk.
Egyedül a királyné, Heródiás az, aki nem szeret senkit, számára a próféta halála megkönnyebbülést hoz, mindenki más vesztes lesz ebben a történetben.
Ezek a gondolatok ötlöttek fel bennem az operával immár sokadszor is szembesülve.
Ahogy csütörtökön ezt sejtettem, a második előadásra szinte mindenki erősebb lett, mint először. Vannak olyanok, akik nem, mert ők már előzőleg is maximumon voltak, és annál elégedettebb már nem lehetek velük, mint voltam korábban. Gondolok itt elsősorban azokra, akiknek csak villanások jutnak, a királlyal és egymással is vitázó öt zsidóra (Horváth István, Kiss Péter, Megyesi Zoltán, Boncsér Gergely, Bakonyi Marcell) és az általuk kikergetett nazarénusra, a keresztény zsidóra ( Cser Krisztián). Ebben a jelenetben, amikor a legtöbb szereplő van a színpadon, akár felmerülhetett volna, hogy ha hallgatnak a messiás csodás tetteiről szóló beszámolóra, akár meg is fordulhatott volna a cselekmény. De persze nem, az ösztönök erősebbek és elsöpri a sokféle indulat a megtisztulás esélyét.
Jürgen Sacher és Ulbrich Andrea kettősében most ismét egy bejáratott házassági poklot látunk, amikor a férj legfőbb szidalma Saloméra az, hogy “az anyja lánya”. Jók nagyon, azok is voltak. Az ő esetükben kevésbé éreztem annyira látványosnak a javulást, mint a címszereplő alakítását nézve. Manuela Uhl csütörtökön az elején még bizonytalan volt, nagyjából az előadás második harmadára melegedett be az én észleletem szerint. Most azt érzékeltem, hogy egészen eggyé vált a szereppel, Salome ő az első perctől az utolsóig. A legerotikusabb és legártatlanabb Salome egyben, akihez valaha szerencsém volt. Egy elkényeztetett kislányt látunk, akivel életében most történik meg először, hogy vágyik valamire és nem kapja meg. Kíváncsi. Ahogy korábban levehette a babái fejét, hogy megnézze őket közelebbről, most pont így tesz Jochanaannal is. Nem gondolkodik, nem ésszel él, ösztöneire hallgat. Ösztönösen használja ki mostohaapja felébredő vágyát. Érdekessé, sajnálatraméltóvá, borzongatóvá válik az így megszületett Salome-karakter, de ezek mellett érezzük a vonzerőt is. Ha ez kimaradna az alakításból, akkor kevéssé lenne motivált a cselekmény. Manuela Uhl Saloméja viszont minden igényt kielégít és nem tehetünk mást, lenyűgözve nézzük és hallgatjuk, különösen tánc közben, és aztán, amikor borzongató szerelmi jelenetet ad elő a fejjel. Nemcsak ő, mi is azt érezzük, hogy tényleg a prófétát tartja a karjaiban. Még sokáig eszünkbe fog jutni.
Ez után a vasárnapi Salome után magasan van a léc, nem lesz könnyű ezzel az előadással felvennie a versenyt a keddi Ariadnénak…
