Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A pénteki újranézés után már erősen valószínűsítettem, hogy lesz ebből harmadik alkalom is. Nem mintha egy picit is javult volna a benyomásom a rendezésről, de minden előadás más, bármi megeshet, történhet egészen  nagy változás is  - ahogy ez meg is történt a vasárnap délelőtti Figarón. Az Erkelben egyszer már bejött, hogy másodszorra az előadást (Parázsfuvolácska) az erkélyről néztem, más látszószögből. Bizonyos megoldások onnan érvényesülnek igazán. Ez így volt most is.

Az erkély 12. sorából, egészen középről néztem. Innen ugyan kisebbnek tűnik a színpad, de egészében átlátható. Nem látszanak a részletek sem, amely egyszerre pozitívum és negatívum. Nem látható Létay Kiss Gabi arcjátáka sajnos, de a kellék-kupák sem, és kevésbé érvényesül az, hogy a rendezés a kapcsolatokat alig dolgozza ki. A nagy gesztusok jól érvényesülnek és kifejezetten jó a világítás.

Az Erkelnél az lehet az alapprobléma, hogy túl nagy és valószínűleg minden rendezésre rányomja a bélyegét az, hogy az erkélyről is mutatnia kell valahogy az előadásnak. Úgy érzem, hogy a tervező innen gondolkodott. Az egész előadás kimerevített történelmi tablók sorozatának tűnt. Olyan, mintha Munkácsy vagy Székely Bertalan nagyméretű képei között lapozgatnánk. Sok a fontos ária, duett, tercett - ilyenkor az operaszínpadokon egyébként is megáll az élet. Ebben a rendezésben mintha ez lenne a szándék, kimerevített pillanatokat akar mutatni nekünk. Így az erkélyen ülve, amikor éppen jól szólnak az énekesek messze kevésbé zavaróak a hiányok, viszont valóban átütően jó az akusztika. Aki a zene miatt megy, annak talán innen érdemes nézni, nem lenne muszáj túl közel húzódni a színpadhoz.

Most harmadszor, ha lehet, még a korábbiaknál is szebben szólt a kezdő jelenetben Cser Krisztián a kórussal. Kiugróan jó formában volt, magabiztosan szárnyalt a hangja és gesztusai elhitették, hogy ő a vezére ennek a csapat katonának. Innen a kórus is szinte egy folttá olvadt össze, viszont az illúzió megmarad, hogy most katonák állnak őrségben, unatkoznak-alszanak és őket ébreszti fel Ferrando, nekik meséli el a régmúlt eseményeit. Átjön így is, hogy mindez fontos és bántja a múlt az öreg katonát. Az énekes mozgása inkább lendületes, mint öreges - voltaképp ennyire felesleges megőszíteni, mert lehetne mindössze negyven éves is a szereplő. Reggel némi időt eltöltöttem, hogy a youtube-on nézegessek más Ferrandókat. Úgy néz ki, hogy tipikusan már meglett korú énekesekre bízzák a szerepet, komolyan veszik "az öreg harcos" minősítést. A tegnapi előadás vége után csak azt sajnáltam, hogy ezt pont nem rögzítették és ez nem kerül fel a netre. Kifejezetten erős kezdése volt az előadásnak.

Létay Kiss Gabriellával kapcsolatban megint csak nagyrabecsülésemnek tudok hangot adni. Minimálisnak érződött a férfi-partnerek részéről a visszajelzés, mégis eljátssza az egész szerelmi háromszöget. Ő az, akivel együtt tudunk érezni az egész előadás folyamán. Hiányoltam, hogy apró rezdülései, amelyek nagyszerűen érvényesültek a második sorból, most ekkora távolságból elvesznek. Egyszer láttam hasonlóan aprónak Placido Domingót a MET-ben, és akkor is, most is az az érzésem, hogy mindennek ellenére a hang varázsa átjön...Ezért a Leonóráért az erkély utolsó soraiból is lehet rajongani. Kár, hogy a ziccerhelyzetben lévő két rivális, akik karnyújtásnyira vannak, nem próbálkoznak az érzéseiket kicsit szenvedélyesebben érvényre juttatni. (Most sem tűnik jó döntésnek, hogy ezért a Manricóért vállalja be a halált...)

Wiedemann Bernadett szintén azok közé tartozik, akik még nekem sosem okoztak csalódást, akinek a neve garancia, hogy valóban megszületik majd az adott színpadi alak és hozzá kiváló hangja is lesz. Azucena kulcsszerep, és sajnáltam, hogy nem láthattam az arcát, miközben énekelt a művész. Amit hallottam, az igazán varázslatos volt.

Mikhail Agafonov ezen az estén természetesen sokkal magabiztosabb volt már a címszerepben, mint korábban. Most már az eleve kitűzött előadáson énekelt, nem beugrásként és nem először járt a díszletben, az is számított. Még innen messziről is érződött némi hiány, de tekintve, hogy nem  voltak magas elvárásaim (vagy reményeim), elmondhatom, hogy ahhoz képest csak a javulást könyveltem el.

Amennyire igaz, hogy a már elsőként felsorolt három szereplő miatt mentem az Erkelbe, akiket a tőlem telhető rendszerességgel követek, olyannyira igaz az is, hogy az előadásban Luna grófot éneklő Fokanov hangját kifejezetten taszítónak érzem, élesnek, túl harsánynak, a váltásait kifejezetten zavarónak - nem ragoznám.  Egy 2010-es Szicíliai vecsernye óta, ha egy mód van rá, kerülöm. Korábban ezzel nem voltam így, valószínűsítem, hogy a hang is változik...Abból, hogy rendszeresen énekel főszerepeket, csak azt a következtetést tudom levonni, hogy az Opera vezetése velem ellentétben, kifejezetten kedveli a hangját. Nem vagyok csalhatatlan, lehet, hogy én hallom félre a művészt. (Miután ez a blog az én véleményemet tükrözi, a tegnapi Trubadúr pedig aláhúzta vastagon a korábbi benyomásomat, csak ezt tudom ideírni.)  Most éreztem Piazzole Simone erényeit, aki az előaző két este énekelt, ezek utólag felértékelődtek.

Összességében a mérleg így is pozitív, örültem, hogy mentem és csak reménykedem, hogy jövő norvemberben egy szereposztásban hagyják a Cser-Létay-Wiedemann triót és megfelelő partnereket is sikerül találni hozzájuk.

Címkék: Opera A trubadúr Erkel Színház Létay Kiss Gabriella Wiedemann Bernadett

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr266118769

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.