Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Aki ezt az 1996-os rendezést már látta valamikor (Palcsó Sándor állította annak idején színpadra Vámos László szegedi rendezése nyomán), ÉS színházi oldalról közelít meg egy operaelőadást is (ahogy én), annak színtiszta mazochizmusnak fog tűnni, hogy ma beültünk A trubadúrra. (Pedig mehettem volna az Átrium új előadására is, hívtak rá.) Ez a rendezés a „hagyományos” vonalhoz tartozik, amely kifejezés valószínűleg annak a szinonimája, hogy nincsenek a szereplők közötti kapcsolatok kiépítve, a díszlet nem funkcionális, pusztán illusztratív (így sem szép), a jelmezek azért valamennyire egységes stílust hordoznak (Vágó Nelly), „igazi” operai ruhák és a mozgás is inkább csak arra irányul, hogy a legtöbben előnyös szögből láthassák a karmestert.

Azt, hogy ilyen lesz az előadás, én is tudtam. Láttam a bemutató környékén és nehezen értettem, hogy a korábbi könnyebben kezelhető díszlettel játszott nyolcvanas évekbeli rendezésnél miért jobb ez, ha egyszer pont hasonló módon rossz. Aztán valami nagy ötlettől vezérelve, 2004 január végén a fejembe vettem, hogy az akkor éppen hároméves elsőszülött leányomnak az opera tetszeni fog és egy héten belül együtt megnéztük a Turandotot, A trubadúrt (ebben a rendezésben szintén)  és végül a Traviátát. (Ma ezen én is meglepődöm, a másik két gyerek alkalmatlan lett volna hasonló kísérletre, ők Pomádét néztek először, és nyolc évesen nem néztek Ringet és Parsifalt sem.) Vilma akkor egyértelműen a Turandotot preferálta és egy hét múlva arra vissza is ültünk. Meg kell jegyeznem, hogy jó volna, ha minden operalátogató képes lenne olyan rezzenéstelenül az előadásra koncentrálva figyelni, ahogy a lány ezt akkor is megtette már. (A mai előadáson is volt mobil ária közben, cukorkás-papír csörgetés ezerrel…)

Azóta viszont valahogy hanyagoltuk ezt a darabot, tíz év kihagyás után ma néztük újra. Nekem nem voltak illúzióim, kifejezetten a szereposztás miatt mentünk. A lányom viszont elkezdte a rendezés problémáit feszegetni szokás szerint, logikát szeretett volna látni mögötte. Én most ezt nem tenném, mert van egy pont, amelynél már nem érdemes ezzel foglalkozni. (Ehhez képest az általam sokat emlegetett Figaro házassága fantasztikusan jó rendezői munkát mutat, mert abban bőven előfordulnak jól kitalált részek is.) Most amit észrevételezek, mindössze az, hogy vannak olyan szereplők, akik így is, ilyen körülmények között is megpróbálkoztak azzal, hogy élő embernek mutassák magukat, ne csak papírfigurának. A darab elég végletes érzelmeket, fekete-fehér karaktereket rajzol, nem segít sokat az árnyalásban, de mégis látunk arra példát, hogy meg lehet a feladatot csinálni valamennyire így is, hogy szinte nehezebb az énekesek dolga, mintha egy koncertszerű fellépésen kellett volna előadni A trubadúrt.

Az előadást Cser Krisztián Ferrandóként kezdi el, mintegy tizenöt perces intenzív jelenete van a kórussal. Ebből az előjátékból tudjuk meg, hogy mi történt a múltban és emellett az egész előadás hangulatát ez a jelenet adja meg. A gimnáziumi éveim során volt Trubadúr-korszakom is, nem is egyszer, amikor néhány héten keresztül naponta hallgattam a darabot (apámmal együtt, akinek ez volt a kedvenc Verdi-operája). Emiatt ez az opera is nagyjából a fejemben van még mindig és ehhez mérem a hallottakat. A zenekar tempóját, az énekeseket egyaránt ez alapján ítélem meg önkéntelenül is. Ezt a kezdő jelenetet ma ígéretesnek láttam, még ebben az erősen hervasztó díszletben is, mert Cser Krisztián gyönyörűségesen szép basszus hangja most is betöltötte az Erkelt (ahogy legutóbb múlt pénteken a Don Giovanniban) és valóban beleringatott minket az előadásnak megfelelő hangulatba. Azt éreztük, hogy ennek az öreg harcosnak mintha valóban fontos lenne, hogy mi történt ezzel a családdal, a gyerekkel. Később, amikor Luna gróf a kolostori lányrablásra készül, akkor ráteszi a gróf hátára a kezét, mint aki meg akarja a meggondolatlan akciót akadályozni. Ilyen kis próbálkozásokat a rendezés biztosít, bár valószínűleg nem ír elő, így Cser Krisztián ebben a terjedelmileg nem hosszú szerepben jelentőssé válik. Sikerül az a dramaturgiailag kulcsfontosságú jelenete is, amikor felismeri a cigányasszonyt. Megállapíthatjuk, hogy benne nem csalódtunk most sem és az előadással való számos problémánk ellenére még felmerül mindkettőnkben az újranézés gondolata is.

Ugyanezt, hogy élő és érző lényt formálna, aki túl megy a kliséken, ezen az estén rajta kívül egyedül Létay Kiss Gabrielláról tudom még leírni. Amíg Cser Krisztiánnak egy viszonylag kisebb szerepben kis mozgástere nyílik, addig Gabinak egy igazi főszerep adatik, több áriával és intenzív jelenetekkel. Ami nem adódott neki: hiteles partner, akibe könnyű lett volna szerelmesnek lenni. Az énekesnő megbirkózik a lehetetlennel és óriási energiákat mozgat, hogy elhiggyük neki, hogy erre a Manricóra annyira vágyik, hogy az életét is adná érte. Sokkal könnyebb lett volna, ha éreznénk, hogy a partner reagál rá. (Frissen ugrott be és csak később, a második szereposztásban énekelt volna Mikhail Agafonov, akitől ma valószínűleg az is teljesítmény volt, hogy ott jött be, ahol kellett…így nem szidalmaznám, de a tény attól tény – nem éltek a kettősök.) Létay Kiss Gabinak elhisszük a szerelmet, elhisszük, hogy elvarázsolta a trubadúr – bár minket nem varázsol el. Ha jól meggondolom, én még élőben soha nem hallottam olyan trubadúrt, aki jól megoldotta volna ezt a szerepet.(Pavarottival hallgattam...hát, hozzá képest nem nehéz alulmaradni.)

Pedig nem tűnik számomra lehetetlennek, hogy egy énekes egy olyan énekest játsszon, aki maga a zene és ezzel elementáris hatást tegyen egy nőre. Vannak ilyenek, csak lehet, hogy nem pont tenoristák? A trubadúrnak meg kell fogni a nézőket is, nemcsak a librettó szerinti partnerüket. (Most kicsit sajnáljuk is, hogy Fekete Attilával nem hallottuk a szerepet, mert belőle kinézzük, hogy ezt megcsinálja. Ha a Mefistofelében megvolt a varázslat két kettős közben is, ugyanúgy Kiss Gabival, akkor ebben a darabban még nagyobb esélyei lettek volna egy valódi szerelem létrejöttének.)

Összegezve: örülünk neki, hogy két hete Létay Kiss Gabira áttestálták ezt a szerepet, váratlan ajándék ez, hiszen amióta láttuk a Pillangóban, ő a mi igazi Pillangónk, ő a Margitunk és most már ő Leonóránk is. Csak remélni tudjuk, hogy jövőre sok szerepet kap és egy ideig még nem szipkázza el tőlünk egy külföldi operaház.

Luna gróf szerepében Piazzola Simone a vetélytársát feltétlenül legyőzte, de azért nem pártoltunk hozzá így sem, valami még azért hiányzott az alakításából. Nem mintha jellemző lenne, hogy a nézők épp ehhez az agresszív grófhoz vonzódnának, de az énekesi teljesítményt lehet értékelni így is. Én a magam részéről a szerepe kapcsán gondolkodtam csak el a darab szélsőségein, a mindent feldúló szenvedélyeken.

A trubadúr ereje – a zene gyönyörűségén kívül persze – abban van, hogy nagyon végletesek ezek az érzelmek, amelyek áradnak. Ebben az operában is egy olyan határhelyzettel találkozunk, amely megoldhatatlan. A néző élvezheti azt, hogy itt nem lát kompromisszumokat, meghunyászkodást – minden szereplő bátran rohan a végzetébe. A szerelmet választják többen is az élet helyett. Verdi képes megalkotni egy jelenetet, amelyben a női főszereplő szinte köszönés helyett közli azonnal az imádójával, hogy halálosan szerelmes belé, mindezt a vetélytárs jelenlétében. Mindenféle taktikázás, időhúzás elmarad – a néhány szerenád elég hozzá, hogy az illető nő biztos legyen, hogy ezzel a férfival képzeli el az életét a továbbiakban. Nem habozik sem ő, sem a férfi, mindent kockáztatnak. Romantikus a lendület. Ilyen Leonóra szerelme. Másfelől ott a gróf (és mellesleg Manrico is), akik féltékenyek, gyanakvóak. Luna annyira szereti a nőt, hogy akár tönkre is teszi. Ez a nagy szerelem nem abban nyilvánul meg, hogy a gróf azt akarja, hogy jó legyen Leonórának  – nem, mindenáron birtokolni akarja. Ha a szeretett lény belehal, az sem akadály. A negatív indulatok még erősebbek a műben, mint a szerelem – bosszút állnak ketten is (Azucena - Ulbrich Andrea úgyszintén), kő kövön nem marad.

Az, hogy az előadás után a mezei néző ebből mit von le, erősen kétséges. A múlt pénteki Don Giovanni után rengeteg különböző véleményt hallottam, amelyek lényegében az összes lehetőséget kimerítették, ami egy előadásról elmondható. Ha százalékban akartam volna leképezni, akkor a 0-100%-os tartományban minden fokozaton lett volna szavazat. Ebből kiindulva biztos vagyok, hogy ma is volt olyan néző, aki szörnyülködve ment haza és olyan is, akinek ez hosszútávra szóló igazi varázslat volt.

Nekem ez talán a színházilag legélménydúsabb áprilisom volt az elmúlt húsz évre visszavetítve, tele maradandó élménnyel, egy nagy találkozással. És ehhez a hónaphoz igazán illett ez a Ferrando, illetve Leonora alakítás is, amelyeket viszek tovább magammal.

Címkék: Opera A trubadúr Erkel Színház Cser Krisztián Létay Kiss Gabriella

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr976100496

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.