Nehezen tudom magam elé képzelni azt a mezei nézőt, aki a két hete írt mindkét Figaró bejegyzésemet (ápr.8, ápr.11) elolvasta (összesen 12 oldal) és még most is kinyitja ezt, hogy a második szereposztás ténykedéséről is halljon. Nem tanulságok nélküli egy rendezést többféle leosztásban is megnézni, ebben tudom összefoglalni a lényeget. A kifejtés következik.
Azért sem tekintek el attól, hogy az előadást dokumentáljam, mert a szaklapoknak vagy akármilyen internetes újságoknak csak az új bemutatókra van módja küldeni hivatalos kritikusokat, azaz ennek az 1997 óta futó előadásnak az új beállói lényegében említetlenül maradnak majd. És ezért kár lenne, mert most is láttunk nagy énekesi teljesítményeket. Maradjon valami nyoma ennek az estének is.
Az előadás kapcsán a korábbi bejegyzésekben már többször és jó részletesen kidühöngtem magam bizonyos rendezői megoldatlanságok miatt, amelyek akadályversenyhez teszik hasonlatossá az énekesek számára ezt a Figarót. A többség, akiknek a szerep valóban passzol, most is jól érvényesül, ezt azért tegyük hozzá azonnal.
Más a szereposztás, más az összhatás és így más lesz ennek a második szereposztásnak az üzenete is. Nem kis mértékben. A lányom is nagyjából hasonló módon értékelte, bár ő is rengeteg Figarót látott már, nem tekinthető egészen naiv nézőnek. (De mi persze csak ketten vagyunk és még volt vagy 8-900 néző a helyszínen. Teltház.)
Az előadásban először lépett fel Grófként Artur Rucinski. Külföldi vendégekkel volt már kellemes és kellemetlen csalódásunk is. Mivel nekem legutóbb Szegedi Csaba nagyon megfelelő Gróf volt, annyira nem örültem, hogy lecserélték. Jelentem: el tudtuk fogadni ezt a fiatalabb, kifejezetten elegáns, sőt majdnem piperkőc, Szegedi Csabánál jóval lazább, felületesebb Grófot. Amíg a magyar énekesnél elmondhattuk, hogy ő veszi a szerelmet a legkomolyabban a szereplők közül, őt érinti a legmélyebben, addig most az az érzésem, hogy ez a Gróf hamar ki fogja heverni Susanna elvesztését. Talál egy másik nőt, aztán egy harmadikat, és így eltelik majd az élete. Alkatilag eléggé különbözik a számára kijelölt Grófnétól, aki ez esetben Fodor Beatrix. Rucisnki jól feltalálja magát az előadásban, majdnem olyan oldott a virágszórási jelenetben, mint Szegedi Csaba. (Kiemelődik kapcsolata Basilióval, aki az egyetlen szövetségese a Susanna-projekt megvalósításában.)
Fodor Beatrixnál elég nehéz szebb hangú énekesnőt mutatni, ugyanakkor a házaspárra ránézve egy néző sem hihetné azt, hogy ez a két ember akár egy másodpercig is összetartozott, illetve kölcsönösen szerette egymást. Sem a megjelenésük, sem a kettőjük között létesített kapcsolatból nem lehetne erre következtetni, véletlenül sem. De nincs tragédia sem, mert nem érezzük, hogy volt valaha érték, amely veszendőbe ment.
A Gróf-Grófné kapcsolat semmilyensége csak amiatt baj, hogy a Mozart és Da Ponte által közösen megírt darab katartikus véget sugall, azt a reményt nyújtaná, hogy ez a két ember még boldog lehet együtt. Szeretnénk elhinni, hogy annak ellenére, hogy kiüresedett a házasságuk, újra lehet kezdeni.
Én az összes eddig látott Figarók közül ezt a csodát egyedül a Szegedi Csaba – Miksch Adrienn kettősnek hihettem el. Bízom benne, hogy szombaton, amikor Rucinski kipróbálhatja magát az első szereposztás női személyeivel is, ismét megszületik a boldog vég. Jelenleg kétesélyes, de már jobban bízom ebben, mint a mai előadás előtt. Miksch Adrienn minden szempontból ideális Grófnő.
Fodor Beatrix legintenzívebb kapcsolatot az apróddal épített ki az előadásban, érezzük, mennyire jól esik neki az udvarlás, mennyire fontos neki a fiatal ember szerelme. Nagyjából ebből meríti az összes önbizalmát. Jó nagyon az a jelenet, amikor Susannával hármasban vannak, érezhető a kölcsönös féltékenység. (Az álöltözetes kerti jelenet kevéssé hihető, a Gróf ezt jelzi is, amikor méregeti a sötétben Susannát. A színpad kegyetlen, a hang az operánál sem elég a hatás kiváltásához.)
Temesi Mária volt most is Marcellina, és megint remek formában.
Mi sokkal alkalmasabbnak találtuk Gábor Géza Bartolóját a szerep mai megformálójánál. Mintha Palerdi András a „komolyabb” szerepekben inkább otthonosan mozogna. A bolygó hollandiban annak idején kifejezetten szerettem a játékát. (Sejtem, hogy annyi lehet az egész, hogy míg Gábor Géza sokat játszotta ezt a szerepet, Palerdi András kevés próbalehetőséget kapott. Némi bizonytalanság érezhető volt – nekem, aki sokat láttam az előadást. Annak a nézőnek, aki először látta és most próbálta kibogozni a történetet, annak ez nyilván nem így jöhet le, nem tudom. Én a nagy ária elején is éreztem némi megingást.)
Beöthy-Kiss László és Kiss Péter most szerepet cseréltek, mindketten meggyőző Basiliók, és Don Curziók. Talán Kiss Pétert éreztem kajánabb zenemesternek, ő az, aki felhőtlenebbül komédiázik a szerepben. De jók mindketten.
Hábetler András most is a kertész, aki az első felvonás végét egészen kisajátította. Hiába énekelnek teljes gőzzel hatan körülötte, a színpad közepén siratja a letört szekfűit és mi nem tehetünk mást, őt nézzük csak. (Palerdi tőle irigyelhette meg az alkoholista szerepkört, ő is kapatos lesz az utolsó felvonásban.)
Eddig minden leosztásban jó Cherubinóval találkoztunk és Balga Gabit már tavaly is megcsodáltuk. Így van ez most is. Ez áll a Barbarinákra is, akik mind különösen csinosak is ráadásul. Zavaros Eszter után most Jakab Ildikó az, aki a kis terjedelmű szerepben tündököl. Ott van az a komoly ária azért, örülünk neki, hogy ilyen minőségben hangzik el.
Susanna szerepében Keszei Bori nagyon jó, ahogy azt el is vártuk a korábbi tapasztalataink alapján. Komolyabb és kevésbé játékos alkat, mint Hajnóczy Júlia, aki egészen ideális Susanna volt. Keszei Bori jól illik az előadás kétségkívül legmeghatározóbb szereplőjéhez, Bretz Gábor Figarójához.
Az eddigi bejegyzéseim alapján ember nem jönne rá, hogy a mai előadást Bretz Gábor miatt néztük, pedig így van. (Vilma még szeptemberben a műsor átnézésekor tömören kinyilatkoztatott: „Egy Cser – egy Bretz” – azaz mindkét szereposztást egyszer nézi, és mindkét Figarót látni akarja. Akkor is eszembe jutott és most is, hogy mennyire jó lett volna egy olyan előadás, amelyben Bretz Gábor a Gróf. Az mennyire jól működne, ahogy a tavalyi Don Giovanni ezzel a két énekessel EGYÜTT.)
Bretz Gábor Figaró értelmezése jelentősen eltér az első szereposztásbeli Cser Krisztián által megformált Figaró-képtől, sőt ha erősen koncentrálok és visszagondolok Cseh Antalra, Hábetler Andrásra, Kálmán Péterre illetve még Molnár Leventére is, alapvetően egy szempontból az összestől különbözik. (Viszont a saját tavalyi alakításától lényegi vonásaiban nem.)
Ez a Bretz-Figaró a legtisztább, legkomolyabb ember az összes általam látott Figaró közül. Susanna figyelmeztetése után azonnal nagyon kezd koncentrálni a probléma megoldására, nem veszi könnyedén. Mélyen érző lélek, nem felületes, nem tűnik nagyon lazának, ugyanakkor a veszély elmúltával (az eljegyzéskor) látszik az enyhülés, látszik, hogy lenne ennek a Figarónak más stílusa is, amikor nincs stresszhelyzet. De most van. Az elejétől érezzük, hogy fontos neki Susanna, nem léha, nem nőcsábász, hanem egy komoly inas, aki most nősül, megállapodik. A munkáját is komolyan veszi, előzékenyebb a gróffal, mint pl. Cser Krisztián, aki élvezettel uraskodik ebben a rozoga bútorokkal berendezett kastélyban és úgy viselkedik, mintha ő lenne az élet császára. Rá jobban passzol az „il birbo Figaro” (gazember) jelző az ellenfél (Bartolo) szájából. Bretz Figarója súlyosabb egyéniség, megbízhatóbb, nem valószínű, hogy ez az ember valaha falazott a Grófnak a nőügyeiben. Vagy ha igen, akkor ügyesen ketté tudja magát választani, és most azt az énjét máshol hagyta. Nem látjuk bele A sevillai borbélyt, aki ügyeskedik. Viszont eszünkbe jut, hogy Beaumarchais mennyi társadalomkritikát írt bele a darabjába, és ettől a Figarótól akár a Mozart által kihagyott monológok is elhangozhatnának, helyenként van olyan keserű, mint a múlt héten látott újvidéki előadás Figarója. Sőt, elképzelhető akár egy forradalmi szabadcsapat élén is. Mélyen hisz Susannában és keserves a szomorúsága, a csalódottsága. Nagyon tudjuk szeretni, ahogy az utolsó felvonásban közelít szerelméhez és már majdnem meg is érinti, miközben valószínűleg végig azt hiszi, hogy ő a megcsalt fél. Viszont Bretz Figaró-alakítását látva egészen értelmetlen, hogy Susanna próbára teszi és azt feltételezi, hogy ezzel a Grófnővel megcsalná. Nincs az a nő, aki kételkedne egy ilyen férfi szavában, aki így néz rá. Bretz Figarója nem flörtöl senkivel. A szereplőknek a metakommunikáció és annak értelmezése nem erőssége ezek szerint. Keszei Bori sem néz vissza a partnerére a békülős jelenetben, ami azért nem szerencsés. Bretz sok mindent tud, de a szerelmi kettőshöz neki is kell partner és itt ezen a fontos ponton nincs szemkontaktus, nincs egymásra találás... Bretz Gábornak az apró gesztusai is ki vannak dolgozva, nagyon érzékletesek, általában is jellemzik a figuráját. Ahogy például a legelső jelenetben a Gróftól várja az italt, megnyalja a szája szélét, majd újratöltést kér. Ugyanígy a Gróftól várja egzisztenciájának biztosítását is. Ugyanakkor ez a kiemelt inas Bretz interpretációjában NEM nyúl hozzá a nyavalyás felmosó vödörhöz és a rongyhoz, szerencsére. Ennek nagyon megörültem, mert ebben a rendezésben a világon semmi nem indokolja. Esetleg a vödröt rúghatná fel, de az meg zajos és az nem illik bele egy opera előadásába. Egy hülyeséggel kevesebb, ha már a narancsfák között kell mászkálnia, amely elvileg fenyves. Az is jó, hogy nem adtak rá parókát, nem lett belőle formálisan is inas. Ez a gesztus jelzi, hogy a többi inashoz képest Figaró megtarthat valamit saját egyéniségéből. Ez a szöghajú Figaró – a parókás Gróf mellett – nagyon kilóg a képből, nagyon őszinte, nagyon más, mint a környezete, nem akar belesimulni. Kevésbé hajlamos kompromisszumokra. Kevéssé hisszük, hogy a Gróf hosszan megtartaná, túl sok az embere ebben a düledező kastélyban már így is. Az, hogy Susanna viszont nem cseréli le másra, szintúgy biztosra vehető, neki jut egyedül „felice amore”.
Bretz Gábor Figarója nagyon tetszett, mivel egy teljes, élő embert láttunk, annak ellenére, hogy a darabbal való foglalkozás során NEKEM minden nyom egy "linkócibb" (felületesebb, játékosabb, könnyelműbb) pasast mutat, sokkal inkább hasonlót, mint amilyen Cser Krisztián Figarója lett, akinek a szerepértelmezéséhez (mekkora mázli!) megfelelő partnerek is adódtak. A két értelmezés közti különbség megragadható akár egy ponton is: míg Cser Krisztián egyértelműen improvizálni látszik, amikor a "nemes szülőkre" hivatkozva hárítja a Marcellinával kötendő házasságot, Bretz Gáboron érződik, hogy valóban így gondolja. (Itt felvetődik az a probléma is, hogy miként juthatott el Bretz Figarója az eladósodásig illetve a kötelezvény aláírásáig, ha egyszer nem egy könnyelmű fráter.)
És zárásként persze mondanom sem kell, hogy Bretz minden egyes áriája és recitativója meggyőzően sikerült, egy ici-pici bizonytalanságot sem éreztem sehol. Kirobbanó formában volt. Igazi élmény volt ma is hallgatni. A mai Figaró után még rosszabbul esik az a gondolat, hogy a jövő szezonban nem láthatjuk majd rendszeresen. (Az a baj mindössze, ha van fülük a MET szereposztóinak, akkor véglegesen el fogják happolni tőlünk. Nem lennék meglepve, ha ez a kis amerikai kaland jól elhúzódna…)
