Különleges élmény és nagyon tanulságos egy (jó) énekest ugyanabban a szerepben, ámde eltérő rendezésekben is megnézni. Nem olyan gyakori, hogy módom volt hasonlóra rövid időn belül. (Van rá példa azért, most ketten is szerepelnek a Parázsfuvolácskában olyanok, akik nemrég még a Zeneakadémián játszottak a Varázsfuvolában. Cser Krisztián és Zavaros Eszter játéka hasonlítgatható saját korábbi szerepformálásukhoz.) Ilyen esetben egy énekes biztosan tudja, hogy melyik a neki inkább való verzió, amelyikben jobban is érzi magát. Hogy miként kapcsolódik ez a pozsonyiak Anyegin előadásához?
Tavaly március tizedikén revelatív élményt adott Kovalik Balázs Anyegin rendezésének a felújítása, mert most éreztem először, hogy teljes egésszé válik az előadás. Korábban mindig hiányérzetem volt a címszereplő játékával kapcsolatban. Ezen a délelőttön aztán helyreállt a világrend, belépett Pavol Remenár a színpadra és nekünk sem kellett több idő, hogy elhiggyük neki, hogy ő az igazi Anyegin, mint Tatjánának, hogy beleszeressen. Nehezen hittem el a csodát, ezért kedden visszaültünk még egyszer megnézni. Másodszor is megszületett a varázslat. Miután Vilma az aláírásgyűjtéshez ragaszkodott, első kézből tudtuk meg, hogy az énekes játssza a szerepet Pozsonyban is, mégpedig egy olyan rendezésben, „amely a Kovalikénál is jobb”. Pavol utóbbi megállapítását lefordítottuk magunknak, tehát: egy olyan előadásról lehet szó Pozsonyban, amely hálásabb lehetőséget kínál a főszereplőnek, mint a pesti rendezés. Kíváncsiak lettünk, de tavaly a teherlift meghibásodása miatt (!) elmaradt az előadás. Idén egy volt októberben és volt ez a tegnapi, amelyre végül sikerült eljutni. (Tavaly láttuk azért Pozsonyban is Pavolt, Don Giovanniként, nem volt az sem rossz alakítás.)
Az, hogy negyvenkét tanítványommal mentem, ez a történet egyik legszebb eleme – nem mellékes. Szinte bármilyen lehetett volna az előadás, ez a tény, hogy van ennyi tanítványom, aki kíváncsi volt egy operára, ez önmagában is dokumentálásra érdemes. És van olyan, akinek idén ez a hatodik előadása, amire eljött velem és még nincs vége az évadnak. Zárójel bezárva…Ha tavaly is lettek volna ilyen érdeklődő osztályaim, sose kezdek neki a blogírásnak, az is biztos.
Most már az előadásról lesz szó!
Összegezve előre: igen, jó nagyon Konwitschny rendezése, új impulzusokat ad így is, ha a művet ismeri valaki és érthető első élménynek is. Izgalmas rendezői megoldásokat használ, amelyeket jó volt nézni és jó őket most is még egyszer végiggondolni. Igazi zenés színházat látunk. (A lányom megállapította, hogy Pavolt leszámítva a többi szerepben jobbak voltak a Kovalik-rendezés magyar énekesei. Ezzel a megállapításával egyet tudok érteni, de az is igaz, hogy a pozsonyi énekesek sem rosszak, csak mi vagyunk túlságosan is elkényeztetve.) Viszont ez a rendezés volt olyan erős, hogy maga a koncepció lekötött minket, illetőleg élveztük azt, hogy a jól megszokott Kovalik-rendezéshez képest értékeljük az új megközelítést és a műnek az eddig nem észlelt oldalait.
A főszereplő egészen más karakter most, mint volt Kovaliknál, hiába játssza ugyanaz az énekes. A pozsonyi Anyeginben több a szenvedély, a végletesség, messze nem olyan visszafogottan elegáns, mint volt nálunk. Sokat mondó az, ahogy a kabátját a hárfára teszi le.
Az is eszembe jutott, hogy mennyivel jobb sorsa van a pesti énekeseknek, akiknek módjuk van egy felújító próba után legalább hármat játszani egy előadásból. Nekem nagyon kegyetlennek tűnik, hogy valaki egy évadban két Anyegint kap 3-4 hónapnyi szünet közbeiktatásával. De tudják ott Pozsonyban, hogy érték az előadás és fenntartják. Nálunk miért nincs idén Anyegin? És miért nem lesz jövőre sem??? Pedig van egy ideális rendezésünk, megfelelő énekesekkel – már ha Pavol Remenárt ismét hívják a szerepre, ezt azért magamban hozzáteszem.
Az előadás a mű szelleméhez híven elsősorban a két főszereplő, Tatjana és Anyegin karakterének a kibontását emeli ki, hasonló hangsúlyokat fektetve mindkettőjükre.
Nagyon kíváncsi voltam arra a díszletre, amelynek a szállítása akadályozta meg, hogy tavaly áprilisban megnézhessem az előadást. Megvallom, azt hittem, hogy egy olyan szokásos operaelőadást fogok látni, amelyben átdíszítik háromszor az egész színpadot, lesz illúziót keltő bálterem, és hosszas szünetek pakolásra. Ehhez képest egy hatalmas szinte üres színpadot látunk, a függöny sincs behúzva, a tükrökkel borított falak között néhány kerti szék, egy ágaitól megfosztott fenyőfa törzse és egy hárfa áll, a háttérben lépcsősor. A függönyt Tatjana mozgatja mindig, az ő kezében van a döntés, hogy mit enged be és mit zár ki az életéből. Először akkor húzza el, azaz akkor veszi kezébe sorsát, amikor a dadával kettesben maradva először érzi át a régen várt szerelem megérkezését és ennek gyötrelmeit. (A szerelemnek, ha jól megnézzük az előadást, szinte alig vannak boldogító pillanatai, inkább csak szenvedés az egész.Ezt a tanulságot is levonhatják a gyerekek.) Hangsúlyos gesztus, amikor néhány méterre behúzza a vörös bársonyfüggönyt, ezzel elkülöníti magát és az előszínpadon könyv-oszlopokkal jelzett kis saját terét a külvilágtól. A harmadik felvonásban az Anyeginnel való utolsó beszélgetésben ezt a függönyt aztán teljesen behúzza. Ez jelzi a múlt teljes lezárását és akár a külvilág teljes kizárását, a végleges egyedül maradást is. A könyvek azért vele maradnak, ez is valami, amibe bele lehet kapaszkodni. (Ez a gesztus ér annyit, mint amikor a Kékszakállúban azt mondja a főszereplő: „…és mindig is éjjel lesz már”.) A lepusztított fatörzs felállítása előre is jelzés nekünk, hogy mire számíthatunk, és praktikus funkciót csak annyiban tölt be, amikor Tatjana névnapja alkalmából hozzáerősítenek egy hatalmas szmájlira emlékeztető papírsárkányt. A két díszletelem kontrasztja, a vidám bál és Tatjána feldúlt lelkiállapotának ellentéte az, ami erős hatást kelt. A kerti székek és az egyéb szétszórt kellékek, üvegek végig ott vannak a színpadon. (Elég rendesen iszik mindenki az előadásban, a női szereplők is – Tatjánát leszámítva – aggódtam is, nehogy az én kis tanítványaimnak rossz mintát adjon a folyamatos vodkázás, még azt hiszik, hogy ez a magas kultúra része és eszükbe jut hasonló megoldáskeresés a problémáikra.)
Nem tűnnek el az utolsó báli jelenetben sem ezek a bútorok, amelyek akkor már egészen feleslegesek. Zseniálisan egyszerű megoldással a rendező nem vacakol az eltakarításukkal, eléjük áll a kórus és ünnepélyes ruhájuk dominál látványelemként. Éppen úgy félig-meddig takarják el Tatjana korábbi életének rekvizitumait, ahogy életünkben a múlt képei is megmaradnak, csak rájuk telepednek az új benyomások. De persze egy mozdulat és ismét előtörhet a múlt. Éppen úgy, ahogy most Anyegin is évekkel később felmerült Tatjana életében. Tatjána mégis behúzza azt a függönyt, bár ehhez jelen esetben kifejezetten nagy lelkierő kell, kivételes jellem.
Pavol Anyeginjének ostroma olyan szenvedélyes és felkavaró, hogy nehezen hihető, hogy ennek bárki még ennyire is ellent tudna állni, mint ahogy Tatjána teszi. (Meg persze az is, hogy túl sok férfi próbálkozna ilyen heves ostrommal.) A kísértés óriási, és ezt az ingadozást érzékeljük is. Vilma éppen emiatt döntött úgy, hogy neki sokkal jobban tetszik mégis a Kovalik-rendezés, amelyben „nem volt ennyi tapogatás”. Abban a két szereplőt üvegajtókból összeálló fal választotta el, áthatolhatatlanul. Ebben az előadásban nem tűnt egészen esélytelennek Tatjana meghódítása, de végül a nőnek hosszas vívódás után mégis sikerült legyőznie a csábítást.
Nagyon élvezem mindig, ha egy rendező a színházban egyébként is meglévő színpadi tárgyakat vagy a színház egyes részeit fel tudja tölteni új jelentéssel. Ahogy a függöny fontossá vált, a zenekari árok is új jelentést kapott. Előtte meghagytak egy nem túl széles színpadsávot, és így könnyedén körbejárhatóvá vált. (Csak ne nyikorogna a padló, amikor megy rajta valaki! Ez azért kissé rontotta a megoldás hatásosságát.) A zenekari árok szakadék, gödör benyomást kelt, amelynek peremén először Tatjana egyensúlyoz, amikor a vallomását megírja, később a harmadik részben Anyegin a másik oldalról indul el ugyanezen az úton visszafelé. Megrázó pillanat, amikor a két szereplő egymás felé nyúlna a szakadék két oldaláról, a mozdulat kifejezi a helyzet reménytelenségét. Természetesen a korábbi mozzanatokból világosan látjuk, hogy ezért kizárólag Anyegin hozzáállása hibáztatható, ezt minden korábbi színpadi mozgás világossá tette. Többek között ő volt az, aki háromszor is visszafordult volna, amikor először látogatóba jön a családhoz. Nagyon nem akarta ő ezt a kapcsolatot és nem is lett semmi a végén. Van benne logika. A két szereplő be nem teljesült kapcsolatának mély tragikuma éppen abban van, hogy a legkisebb mértékű külső akadályoztatás sem állt fenn kezdetben. „A boldogság olyan közel volt” énekli Tatjana szomorúan a végén. – Az ember könnyen elszúrhatja a saját életét, ez kétségtelen, ezt érezheti át a néző.
Anyegin egész habitusán a kezdettől fogva azt látjuk, hogy túlságosan is unja a jó életét. Larinék házát, a vidéki társas életet, iszik, züllik szinte folyamatosan. A legprovokatívabb gesztusa, amely arra lett volna hivatott, hogy Tatjánát kiábrándítsa, kijózanítsa: a lány levelét két szintén részeg nőre támaszkodva adja vissza, ebben a helyzetben hangzik el a kioktatás is. Anyegin eltékozolja az életét, nem lát benne értéket és túl későn veszi észre, hogy mit is veszített közben. E rendezői beállítás szerint nem nyert volna Tatjana semmit, ha vele marad Anyegin és ha reálisan szemléli az életét, akkor ezt be kellett volna látnia. (Jobb alternatívát sem nagyon látunk, van még a költő, aki viszont másba szerelmes.)
Reálisabb kép ez az életről, kiábrándítóbb, mint amilyen a mi Anyeginünk volt Pesten (ugyancsak Pavol), aki nem veszített sármjából még a kioktatás közben sem. Most viszont szinte folyamatosan részeg. Ezzel a részegséggel indokolható a névnapi zsúron való viselkedése, de különösen a párbajkihívás elfogadása. Anyegin nem beszámítható, de persze erről ő maga tehet. Gyönyörű pillanata az előadásnak, amelyben a szöveg szerint mindkét barát (Lenszkij: T. Juhas) egymástól függetlenül azon morfondírozik, hogy nem lenne-e jobb visszalépni. Hogy jutottunk el idáig? Kérdezik maguktól. E rendezésben a két ember forrón megöleli egymást, mégis csak nekik volt a legtöbb közük egymáshoz és most már érezzük (valószínűleg a történet fordulatait nem ismerő nézők is), hogy mindennek vége lesz. A párbaj előtt megérkező sötét ruhás emberek már talán a temetésre készültek fel. Nagyon szerettem ezt a párbaj-helyettesítő megoldást is: az emberek szorosan körülállják a két párbajozót és Lenszkij egyszer csak eldől. Ezek után mindenki rádobja a kabátját és már kész is a sírhalom. Majd Anyegin összeomlik és már a harmadik felvonás báli zenéje alatt kiássa a halom alól, megpróbálja feltámasztani. Ez a néhány mozdulatsor nyomatékosítja azt a tragédiát, amelyet ez a haláleset jelent, elsősorban épp Anyeginnek. Ő az, aki összeomlik, ő az, aki ezek után nem tud másra gondolni. Ehhez képest már kegyelemdöfés a záróbál, amikor megfordul a kocka és egy pillantásra most ő szeretett bele Tatjanába.Most tudja meg, hogy Tatjánában mit veszített el, akire valószínűleg túl sokat mégsem gondolhatott a párbaj óta eltelt évek során.
A báli jelenetben a színház saját oldalpáholyait is hasznosítják, kellően kiemelik Tatjána és férje alakját, amíg Anyegin lent marad a porban, pontosabban a zenekari árok szélén epekedik. Gremin (J. Benci) herceg áriáját, amelyben Tatjána iránti szerelméről vall eredetileg csak Anyeginnek szánja, most felesége jelenlétében egy baloldali első emeleti páholyból énekli. Közben nem tehettem mást, csakis Anyegin arcának vonaglását tudom nézni, annyira kifejező volt Pavol Remenár. Talán ennek az áriának a meghallgatása a legnagyobb büntetés, amit kaphat. A herceg boldogsága vagy boldogtalansága nekünk voltaképp közömbös, mi a másik két szereplő életébe vonódtunk be eddig. Ráadásul az énekes ezt különösebben szenvedélyes érzelmek sugárzása nélkül, egészen nyugodtan adja elő, mint akinek semmi félnivalója sincs a boldogság elvesztésétől. Ahogy egymás mellett áll férj és feleség, abból érezzük, hogy igazi kapcsolat nincs közöttük. Nem csoda, ha megrendül a már elvileg révbe ért Tatjana is. Nagyon kifejező kép, ahogy Tatjana az emeleti páholy oszlopához nyomja homlokát, Anyegin pedig éppen alatta van, ugyanabban a testtartásban. Pontosan érezzük, hogy mindketten egyformán szenvednek és azt is, hogy áthidalhatatlan a távolság közöttük.
Ebben az operában minden esetben két mellékszereplő áriája aratja le a legnagyobb sikert. Mind Lenszkij, mind Gremin áriája ismertebb, mint a címszereplő vagy Tatjana megszólalásai, megkapják a legszebb dallamokat. Nem véletlenül, hiszen ők a tiszta emberek. Anyegin végigküzdi a darabot, ennyire hálás dallama még sincsen. (Éppen úgy, ahogy a történetben is hoppon marad.) Éppen Gremin áriájának a kapcsán jutott eszembe, hogy mennyi múlik éppen azon, hogy milyen ez az énekes (hangban és külsőben egyaránt). Amennyiben valakiben felmerülne, hogy egy olyan basszistára bízza a szerepet, aki vonzerőben legalább összemérhető az Anyegint játszó énekessel, azonnal megváltoznának az erővonalak. Egyszer szívesen látnám, amikor Tatjana megúszná a lúzer-szerepet…
Az ária után valami hasonló a lányomnak is eszébe juthatott, aki a viszonylag hosszú taps alatt megkérdezte: „ez lenne Cser Krisztián, nem?” Bizony ez. Egyébként egy ilyen csere ebben a pozsonyi rendezésben még nagyobb hatású lenne, mint Kovaliknál. Az lenne Anyegin tökéletes megsemmisülése, ha nem egy sokkal öregebb, hanem egy valamivel fiatalabb és nála is vonzóbb férfit találna Tatjána mellett… (Persze, Puskin nem ezt írta, de ennél nagyobb változtatásokat is elkövettek már…) Én ezt kívánnám Tatjánának. Anyegint semmi esetre sem... (Könnyen lehetséges, hogy a herceg sem az, akinek mutatja magát, csak ezt az áriát tudja szépen énekelni. Tatjánák vigyázat! az élet tele van buktatókkal...csak óvatosan.)
