Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Ha van előadás, amelyet bármilyen szereposztással könnyen el lehet adni, akkor a Tosca az. Néhány éve ráadásul Kovalik Balázs nyilatkozta is, hogy csak a Házban van hat rátermett énekesnő, akinek való a szerep - de maximum kettőnek tud lehetőséget adni. Idén a kör kitágult, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében sor kerül két előadásra, amelyben Jose Cura Cavaradossi, Tosca pedig a szintén többnyire külföldön éneklő Boross Csilla. Én egyiküket sem láttam még énekelni, utóbbit egy hónap múlva ismét fogom, mert egy Trubadúr-sorozatban is részt vesz április legvégén és májusban. Milyen volt ez az első este, a mai? (Vasárnap ismét nézhető...)

Az este valódi teltház előtt indult és csak páran hagyták el a fedélzetet menet közben, akik valószínűleg az Operaház megnézése miatt váltottak jegyet. A közönség kicsit más volt, mint a megszokott, minthogy ez nem bérletes előadás volt, sokan jöhettek a szenzáció miatt is. Az elején volt zavaró, hogy sokkal nehezebben lett csend a megszokottnál. Én egy páholy-pótszék birtokában érkeztem és majdnem tíz percig az első sorba is ülhettem, de ekkor megérkezett egy túlmozgásos illető, aki a teljes első felvonást kitöltötte mindenféle apró tevékenységgel - mindezt a tízezres helyáron.  A másik két részre elmenekültem és a proszcénium páholy korlátozott látási viszonyai mellett próbáltam az előadást még élvezni. Innen sokkal jobban ment ez, lehet, hogy ez is összefüggésben van azzal, hogy a férfi főszereplő teljesítményét javulónak éreztem. (Mások is hasonló véleményt osztottak meg velem, lehet, hogy az objektív és a szubjektív elemek itt keverten vannak jelen...) Ennyit a külső körülményekről.

Ami az alapvető összbenyomásom: ebben a mai előadásban másról kezdett szólni a Tosca, Nagy Viktor régi rendezése, mint bármikor korábban. Lehet, hogy erre a Toscára a pillanatnyi helyzet és a nemrég látott néhány előadás üzenete (elsősorban az Irtásra gondolok) hatása is rávetült. Röviden: míg korábban nagy egyéniségek tragédiájának láttam a művet, a mai estén a kompromisszumkereső, a nagypolitikát magától lehetőleg távoltartó kisember tragédiája érintett meg benne, aki "úgy vágyik élni". A festő a légynek sem ártana, festené a képeit, élvezné az életet a szerelmével, csak titokban rokonszenvez Bonapartéval. Egy rab szökése határhelyzetbe sodorja, (becsületére váljék, hogy nem is habozik segíteni), de ez nem maradhat megtorlatlan. Sarokba szorítják és ebben a helyzetben nem tehet semmit, kivégzik. Nemcsak Cavaradossi, de Tosca részéről is ez lenne erősebb, az élet-vágy, nem akarna a nő sem hős lenni, csak rákényszerül a gyilkosságra és öngyilkosságra is.

Az is lehet, hogy ezt az értelmezési lehetőséget azért tudtam épp most meglátni a darabban, mert a két főszereplő ilyennek láttatta, közembernek, nem rendkívüli egyéniségnek. (Korábban, amikor pl. Lukács Gyöngyi és Fekete Attila énekelte, két igazi művészegyéniség tragédiájaként értelmeződött számomra a Tosca....) Ez a mai Tosca is el lett énekelve, a viszonyok is érzékelődtek a szereplők között nagyjából, de nem, mégsem izzott fel az előadás. Nem éreztem az igazi erős szenvedélyt, szerelmet-gyűlöletet a háromszög tagjai között Lehet, hogy majd vasárnap ez a kis adalék is hozzákerül, az lesz az igazi, de ma én csak azt tudom dokumentálni, amilyennek én láttam az előadást. Boross Csilla kiegyenlítettebb volt végig, de Jose Cura is javuló tendenciát mutatott, a levéláriára már egészen feljött. Érezni lehetett valóban a rá váró értelmetlen halál tragikumát. Ha értenék hozzá, lehet, hogy akkor is azt mondhatnám, hogy a hangok a helyükön voltak, de az a valami, ami átlelkesítette volna az egészet, az hiányzott. Lehet persze, hogy én várok túl nagy varázslatot egy Toscától.

Rám még a nyolcvanas évek végén nagy hatást tett Szegeden Gyimesi Kálmán Scarpiája, az ő nevét jegyeztem meg egyedül abból a Toscából, ami nekem egészében "A" Tosca-élmény. Kálmándi Mihály énekelte ezúttal, aki elég távolságtartóan volt gonosz, elegánsan, mértéktartóan. Nem éreztük, hogy igazán utálná a forradalmárokat, és igazán szerelmes lenne a nőbe. Inkább tűnt egy kötelességtudó hivatalnoknak, aki szemétkedik, mert megteheti. Kálmándi Mihályt lassan 25 éve nézem, nagyon nem venni észre öregedést rajta még mindig, nekem ez az, ami elsőként eszembe jut róla. Jövő héten Hollandi lesz, megnézzük.

Én a magam részéről nagyon örültem, hogy a kisebb szerepekben mindenki igazi színházat játszott és ezekben az énekesekben helyenként több tűz volt, mint a főszereplőkben. Spoletta, a rendőrfőnök jobbkeze Haramza László alakításában igazi kis gyöngyszem. Átjön a testtartásán, ahogy ránéz a különböző szereplőkre, hogy mennyire átélten végzi a munkáját, kéjjel öl, nemcsak parancsra. Azt nem mondhatnám, hogy szimpatikus, de az énekes azzá válik, mert annyira odateszi magát. De észrevesszük, és szerencséje van, mert több apró villanása egymást felerősíti.

Nagyon szeretem Hábetler András sekrestyését is, ahogy kitölti a színpadi idejét az ecsetek tisztogatásával, az is jelzi, hogy amíg előttünk van, addig egészen átéli a sorsát. Ez a sekrestyés nem szereti a forradalmat, a szabadelvű gondolkodást, sőt valószínűleg gyűlöli a felfordulást is, amely a képfestés miatt keletkezett a templomban. Ezek az emberi vonások mind érzékelhetőek, abban a két rövid jelenetben, amikor színen van. Fontos ez a szerep, amit onnan is tudok, mert emlékszem, hogy egy korábbi szereposztásban mennyire zavart, amikor egy hangjavesztett énekes erőlködött a szerepben. Már csak miatta is értékelni tudtam Hábetler András hangját ÉS színészi képességeit.

Az eddig említett összes szereplő kisember volt ezen a mai estén, még a díva is csak egy átlagos féltékeny asszonyként dominált, hűségével, kitartásával, szerelmével és ostobaságával egyszerre. De nem éreztem az ő esetén sem, hogy különleges lenne. A hatalom kiszolgálója ő is, részt vesz a Napoleon vereségét ünnepelő műsorban is. Az egyetlen egy szereplő, aki a legelejétől nem kisember, nem vesz részt a megalkuvósdiban: az Angelotti, a szökésben lévő forradalmár. Pontosan tudja, hogy kiszolgáltatott, nem könyörög, nem próbálkozik kompromisszumokkal - küzd, aztán amikor elfogják, öngyilkos lesz. Ezt a szerepet Cser Krisztián énekelte, az ő belépésével kezdődik el az előadás (azonnal a sűrűjébe vágunk az eseményeknek). Erősen, magabiztosan szárnyal Cser Krisztián basszusa, nyoma sincs benne a fogság elgyötörtségének, sőt érezni a frissen visszanyert szabadság mámorát. De aztán muszáj elbújnia, majd menekülnie - a mű dramaturgiájának köszönhetően a második felvonásban már nem lép színre, csak haláláról értesülünk. Kevés szöveg és idő esik rá, de ez egészen logikusan következik a realitásokból. Voltaképp ez is nagyon jó arány, hogy a nyolc szólista szereplőből van egy forradalmár, kettőből pedig a helyzetük fogja kihozni a lázadó szellemet Ne is akarjunk többet, ma estére ne. Ez a néhány megszólalás felébreszthette volna bennem a vágyat, hogy még hosszabban hallgassam Cser Krisztián hangját, de ez már évekkel ezelőtt megtörtént, ezen a téren nincs új fejlemény. Jön az a Figaró nemsokára. (ápr.8.)..de előbb még Parázsfuvolácska is lesz - mégpedig holnap (márc.23.)!

Címkék: Opera Tosca Boross Csilla Cser Krisztián Hábetler András Kálmándi Mihály Jose Cura

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr745873198

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.