Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Két hete láttam az Irtást a Szkénében. Azóta nyomja a lelkem, nem pusztán a megíratlan bejegyzés, maga az előadás annyira erős (ahogy ez Horváth Csaba társulatának nevéhez illik is), mélyre ment. Még további két hét telik majd el, mire ápr. 2-án és 3-án újra játsszák. Érdemes a várólistával próbálkozni.

Helen Edmundson brit drámaíró és nem közismert Magyarországon. Első ránézésre a Cromwell katonái által elnyomott Írországban élő angol telepesek sorsához sok közünk nincs, de az előadás második képnél már tudjuk, hogy ez a történet is rólunk szól. A darab szövegébe nincs betoldás és esetleg egy vagy két mondatot, ha kihagytak belőle (fordító-dramaturg: Upor László). Ha valakit érdekel, a  Szabó Ervin központi könyvtárából az eredetit (The Clearing) ki tudja kölcsönözni és elolvashatja. A szöveg nagyon szikár, a szereplők csak a legszükségesebbek közlésére szorítkoznak, a jelenetek rövidek és sok a váltás. Ezek a sajátosságok különösen alkalmassá teszik, hogy mozgásszínházi gesztusokkal megerősítsék, amelyek szervesen illeszkednek az előadáshoz.

"Lassú színházat" látunk most is, szándékosan lelassított jeleneteket. Az alkotók nem törekednek arra, hogy a néző kényelmét szolgálják . Az egész mai életritmusunkat meghatározó kapkodás, rohanás után beülünk a Szkénébe, ahol két órán keresztül látjuk, ahogy lassan őrlődnek fel a darab főszereplői a külvilág által rájuk erőszakolt helyzetben. Ezt a szöveget egészen máshogy, pörgősen is meg lehetne csinálni, de a hatása így az igazi. Bevésődik a néző agyába a tehetetlenség érzete. Várhatóan a saját szemszögéből is mérlegeli a darab alapkérdését.

A darab főszereplői Írországba telepített angolok, akik minden bizonnyal szépen beilleszkednének az írek közé, ha ezt a központi kormányzat lehetővé tenné. Kiadnak egy rendeletet, amely értelmében mindenkit áttelepítenek, akik korábban a törvényes király oldalán álltak és mellette harcoltak. Ez a kiindulópont, amelyre nem lehet nem reagálni. Ami számunkra érdekes: a szereplők mindegyike elég hosszan reméli, hogy lehetséges a nagypolitika hatásaitól függetlenül, elszigetelten életben maradni a saját kis világukban, a fáradtságos munkával megművelt birtokon. Ez a kompromisszumkészség, bizakodás a hatalom jóindulatában, a végsőkig vitt megalázkodás, a "surranva élés" leginkább a legkiemeltebb főszereplő Robert (Andrássy Máté) magatartását jellemzi. Ő az, akinek a legrugalmasabb a gerince, aki a leginkább ragaszkodik a vagyonához, a földjéhez és későn veszi észre, hogy közben mindent elveszített, amije volt. Az igazsághoz az is erősen hozzátartozik, hogy közben mások is odavesznek, akik nem igazodnak teljes mértékben, sőt olyanok is, akik egészen ártatlanok, csak annyi a bűnük, hogy írek. A lényeges különbség: utóbbiaknak az önbecsülésük megmarad. Ez a világ állásfoglalásra kényszerít, nem lehet közömbösnek maradni, hiába reméli azt valaki, hogy ő a kivétel és neki sikerülhet. Muszáj vállalni a meggyőződésünket, előbb-utóbb mindenkinek színt kell vallania.

A darabnak és az előadásnak is ez a nagy tanulsága, ez az amiért érdemes volt megrendezni és amiért jó lenne, ha minél több ember látná. 

A megalázkodás a földért folyik. A föld jelenti a vagyont, megélhetést és önállóságot, annak elvesztése pedig a teljes kiszolgáltatottságot. Az előadás látványvilága ezt emeli ki. Látjuk, hogyan kerülnek döntési helyzetbe a szereplők és csúszik ki lábuk alól a talaj. Részt vesznek saját maguk is abban, hogy szétrombolják a világukat. Az előadásban, amelyben a fekete szín a domináns elejétől fogva, nem sok díszletelem látható. Néhány gumi-farkas szobor, ők jeleznék a folyamatos fenyegetettséget, de már az elejétől tudjuk, hogy mégsem ők a veszélyesek, hanem az emberek - ez többször is szerepel a szövegben. A hatalom embereihez képest a valódi farkasok egyáltalán nem zavaróak ebben a közegben - ezek a mű-farkasok mindkét üzenetet képesek hordozni.

A farkasokon kívül csak egy "építményt" látunk: egymásra rakott zsákokban föld - ez jelenti a főszereplő Robert házát. A mű elején tiszta, stabil, a tetejére lehet mászni, nem dől le - de mégis tudjuk, hogy az egyes darabokat csak a saját súlyuk szorítja, nyomja, akármikor széteshet. Nyilván minden néző sejti-tudja, akinek nem ez az első színházi élménye, hogy a földes zsákok rendszerint szétszakadnak - kiborulnak, várjuk is ezt a fordulatot. Ami elromolhat, az el is romlik - juthat eszünkbe és valóban így is lesz. A házat a szereplők maguk bontják szét, a földes zsákokat ők teszik le a földre és később, az előadás folyamán fokozatosan ki is öntik a tartalmát. A rend helyére éppen akkor ül a káosz, amikor a hatalom emberei éppen az ország megregulázásán dolgoznak. Ez az egy ötlet az előadás központi szervező ereje, de ez rendkívül precízen, koreografikus pontossággal van kidolgozva. A látvány hatásait említésre méltóan kiemeli a világítás (Payer Ferenc), egészen taszító komor hangulatot sikerült előidézni, majd a föld szétterítésével, ahogy a szereplők élete egyre jobban lepusztul némi vöröses árnyalat is rávetül a színpadképre. Ez a díszlet az előadás lényegének kifejezését segíti, és éppolyan invenciózus, mint Antal Csaba más munkái, csak éppen illik a független szféra alulfinanszírozottságához...Nem drága anyagokat használ, csak roppant sok munka befektetése kell az anyag mozgatásához, mind a színészek, mind a díszítők részéről. Utóbbiak az előadás alatt nyugton ülhetnek, de aztán jön egy laza három órányi pakolás...(Az a tudat hátha erőt ad, hogy ez esetben egy kifejezetten értékes előadásért dolgoznak.) Az is eszembe jutott, hogy már nincs messze az az idő sem, amikor a független előadások nézőit is be fogják vonni a hasonló munkálatokba és önkéntesként részt vehetnek a föld visszapakolásában...Miért is ne? Közösségi élmény lenne.

Benedek Mari jelmezei fekete illetve vöröses műbőrből készültek (vagy valamiből, ami ezt a benyomást kelti), az elnyomók a vörösek, az összes többi szereplő pedig feketében van. Ezek a ruhák kényelmetlennek tűnnek, szembe mennek a szokásos "adjunk mai ruhát a színészekre" trenddel, kifejezetten jelmezszerűek. Ez szintén fontos jelkép, érezzük, hogy ez a világ minden szögletében élhetetlen, csak néhány szereplő és ők is csak átmenetileg vannak kibékülve helyzetükkel. 

A Forte színészei most is társulatként működnek, azaz nagyon erősen érezhető az összjáték. Négy év kihagyás után az azóta új tagokkal is felfrissült csapatban ismét játszik Földeáki Nóra. Alkalmas választás Killiane szerepére, aki a beilleszkedésre és megalkuvásra képtelen,a hatalom által elhurcolt ír lányt játssza, a főszereplő feleségének, Maddynek barátnőjét. Távozása hiányérzetet hagy bennünk is. Ostorházi Bernadett, akit tavaly a Kígyóasszonyban láttam először, még egyetemi hallgató. Maddy alapjellemvonásait képes már most is megjeleníteni. Benne is ugyanaz az ír makacsság dolgozik, kitart szerettei mellett, még akkor is, ha áldozatot kell értük hozni. Nem méri fel tudatosan, hogy Killiane elrablása után tényleges választási helyzetbe kényszerült, még egy ideig a férjével marad azután is, amikor már csalódott benne. Maddy mégiscsak egy olyan ír, aki "áruló" lett azáltal, hogy feleségül ment egy angolhoz. A történet azokat igazolja, akik ezt rossz döntésnek vélik. Maddy és Robert házassága elvileg sikerülhetett volna, de bebizonyosodik, hogy nincs hídverési lehetőség az árok két oldala között, tévedés volt az egész. Hallottunk már hasonló történetről, amikor a szerelmeseket a világ választja el, két ellenséges oldalról közelednének egymás felé - itt a frissen bemutatott Romeo és Júlia pl., ne is menjünk messzebb -, de jelen esetben a történet tragikuma abban van, hogy látjuk a folyamatot, ahogy mindkét szereplő után nyúl saját közege és ráadásul egymásban is csalódnak, sőt meg is gyűlölik a másikat....Ha Romeóék nem halnak meg, könnyen lehet, hogy ők is eljutnak ebbe a fázisba, minden csak idő kérdése. A néző feltétlenül az elnyomott írek és így Maddy oldalán van, de a darab erénye, hogy Robertet eközben mégsem látjuk velejéig romlottnak, sokkal inkább gyávának és gyengének. Legfőbb bűne az, hogy túlságosan is ragaszkodik az anyagi javakhoz. Nagyon könnyű persze azt mondani, hogy ne gyűjtsetek földi kincseket, és magától értetődően a nézőtéren ülök is könnyen mondhatják, hogy Robertnek jobb lett volna a  birtokától megválni, mint az őt szerető feleségétől. A történet menetét követve nagyon érzékletesen rajzolódott ki az a folyamat, ahogy lépésről lépésre egyre mélyebbre merült az erkölcsi mocsárban főhősünk, és lett a hatalom passzív szimpatizánsából annak aktív harcosa. Mindezt csak a földért, ami a szemünk láttára omlik szét. Az igazi dráma mégis vele-benne történik, a többiek közül senki más nem kényszerül ennyi megalázkodásra. Ehhez képest a kitelepítés vállalása nem is tűnik olyan szörnyűnek. Andrássy Máté már A nagy füzetben is tetszett, ebben az egészen más karakterű, életkorához és alkatához jobban illeszkedő szerepben is megfogott. Drukkolni lehet neki, hogy ne hagyja magát. Nem vált hőssé, maradt kisember, a dicstelen halálig, amit a házaspár mindkét tagjának tartalékol a szerző. 

A hatalom birtokosainak szerepe egyszerűbbnek látszik, ők vannak irányító helyzetben, amely ugyanúgy nem változik, ahogy álláspontjuk az ír kérdés megoldásáról, vagy a jellemük. A győztes hozza a döntéseket és nincs felejtés, nincs megbocsátás. Csak egyetlen mondat enged következtetni arra, hogy a konszolidáció is eljön majd (a protestánsoknak lehet, hogy mégsem kell elhagyniuk a földjeiket) és így esetleg mégis helyén maradhat a másik angol telepes házaspár (Pallag Márton és Zarnóczai Gizella). Pallag Márton, aki szintén e.h. és szerepelt a Forte másik előadásában, a Godot-ra várvában is, alkatilag nagyon hasonlít Andrássy Mátéra. Ezt a hasonlóságot most is kihasználja a rendező, látunk két hasonló helyzetű, de különböző felfogású embert és így két életút-lehetőséget. Solomon és Susaneh egymás feladását nem választanák a nyomás alatt, és talán épp emiatt fogják a rájuk zúduló rendeletek hatását mégis valahogy túlélni. Az elnyomóval semmi esetre sem kollaborálnak.

A főgonosz, Sturman szerepében Krisztik Csaba igazán utálatra méltó. Megingathatatlanul hisz igazában és jogaiban és éppen ez az állhatatosság, kitartás az, ami a siker titka. Ha egy ilyen karakter lett volna Edward helyében (lsd. A walesi bárdokat), akkor nem ötszáz ment volna dalolva a lángsírba, hanem a tartomány összlakossága. Egyáltalán nincs lelkiismeretfurdalása a döntései által létrejött emberi drámák miatt, mivel tárgyakként tekint az emberekre, nem fontosak az egyéni sorsok számára. Nem tudjuk meg, hogy van-e családja, hiába kérdez rá erre az egyik szereplő - nem lényeges. Így lehet eredményesen a hatalomban maradni, támogatókat szerezni. Méltó partnere Fehér László több kisebb szerepben is, aki a hatalom végrehajtójának szerepében kissé emberközelibb, de ugyanolyan hajthatatlan. Érezni az árnyaltnyi különbséget kettőjük között, de még erősebb a kapcsolódás. A rendező az ő esetükben is hasznosítja, hogy testmagasságuk nagyjából azonos. Ha viszonyítunk a Solomon-Robert pároshoz, akik az elnyomottak, akkor láthatjuk, hogy a hatalom a kisebb emberek kezében van, ami ez esetben jelképes jelentést hordoz. Nem a legméltóbbak irányítanak Írországban. Ha a színészi játék kifejező erejét nézzük, kevés olyan mai férfi-színészt tudnék mondani, aki ugyanilyen szuggesztív színpadi jelenléttel bír, mint Krisztik Csaba. És akkor még nem volt szó akrobatikus képességeiről, kifinomult mozgásáról. Emiatt is érezzük, hogy ebben a történetben ő nyert, az ő igaza mindenki mást lenyom - nincs jobb versenyző a porondon. (Az más kérdés, hogy a néző rokonszenve nem az övé - de a tények attól még tények maradnak.)

Az ír lázadót, Pierce valamivel kisebb súllyal van jelen az előadásban, de Kádas József jelenetei is erősek, de sokkal kevesebb játéklehetőséget biztosítanak számára. Nagy Norbert egyetemi hallgató a tavalyi A nagy füzet után megint gyerekszerepben látható, viszont ezúttal tovább fiatalodott - csecsemőt játszik, jelzésszerűen. Ezekben a jelenetekben a rendező becsempész némi humort, ami egy kis megkönnyebbülést hoz.

Az előadás végére a földes jelenetek után már minden szereplő besározódik, ki jobban, ki kevésbé, de nincs menekvés, hisz mocskol ez a kor, nem vitás.

A Szkéné március elején nem érte be ezzel a nagy dobással, pár napra rá jött A zsidó, a Nézőművészeti Kft. hozzászólása. Amíg ilyen előadások készülnek és készülhetnek, addig nincs igazi baj - mondom én, és bújok is vissza a magam kis földkupaca alá.

Színlap

Címkék: Szkéné Horváth Csaba Fehér László Nagy Norbert Krisztik Csaba Ostorházi Bernadett Antal Csaba Kádas József Pallag Márton Benedek Mari Forte Irtás Földeáki Nóra Zarnóczai Gizella

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr885853497

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.