Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Kedden vendégszerepeltek ismét a veszprémiek a Marczibányi téren szeptemberben készült stúdió-előadásukkal. Az Agóniát már november 11-én is láthatták a pestiek a Nemzetiben, akkor én a Rose-t néztem, Vári Évával. Miután számomra nem egyszerű vidéki színházakba lejutni, ezért kötelességemnek érzem, hogy legalább a vendégjátékokat számon tartsam és amire csak lehet, elmenjek. Mentem, megnéztem és most dokumentálom ezt az estét is. 

Eredetileg a Jurányiba indultam volna, a Lenzre, amelyet havonta egyszer lehet csak megnézni, viszont sok szereplő miatt is érdekes számomra. A Mechwarton ücsörögve két dolgozat javítása között jutott eszembe hatkor, hogy márc.11. van, azaz ma van az Agónia is (Dömölky János rendezésében). Így végül csak másnap jutottam el a Jurányiba (a Művházra). Így ezen az estén végül Oberfrank Pálhoz, Kéri Kittyhez és Gáspár Tiborhoz volt (változó mértékben) szerencsém.

Egy vendégjáték sosem olyan, mintha a színészek az eredeti helyszínen játszanának. Benne van a felfokozott várakozás is (talán) a közreműködők részéről, a fővárosban egy-egy színészkolléga és kritikus több eséllyel téved be az elődásra. A másik tényező, ami jelen esetben ennél érdekesebb: a tér adottságai jellemzően (most is) mások. Jelen esetben a színészek a nézőknél magasabban foglalnak helyet, míg Veszprémben ez nem így volt. A tavalyi kecskeméti Edward kifejezetten hatott itt a Marczin, a markánsan eltérő térben is. Ebből is látszik, hogy van rá példa, amikor frissítően hat a váltás egy előadásra. Jelen esetben a közönség inkább a technikai problémákat érzékelte. A nem különösebben bonyolult díszlet cseréjéhez 55 perces szünet kellett. Ez azért elgondolkodtató, az Operaházban is ritka a fél óránál hosszabb szünet. (Ez esetben ez a szünet kifejezetten kellemes beszélgetéssel telt, így emiatt tovább nem sopánkodnék.)

Az Agóniát mindössze egyszer, a Radnóti Színházban láttam még Kulka János-Udvaros Dorottya és Szervét Tibor hármasával. Túl jó emléket nem hagyott, annak ellenére, hogy mindhárom színész fontos volt (és maradt azóta is) számomra. Talán nem egészen véletlen, hogy ezt a darabot ritkán játsszák. A keddi előadás után az is kérdésessé vált számomra, hogy akár erőteljes húzásokkal is, érdemes-e igazán megküzdeni vele. Krleza első sikerdarabja a hosszú monológokkal operára emlékeztet (biztos azért, mert a februárom szinte csak az operákról szólt), csak éppen zene nélkül. Nagyon fontosak lennének emiatt a hangsúlyok, igazából csak "tökéletes" előadásban lenne hatásos…

Gáspár Tibor bárója egyáltalán nem meggyőző, nem hisszük el, hogy ez az ember valaha elegáns tiszt lehetett. Unalmasak a tirádái. Nem fogott meg a figura, ennyivel lezárnám, mivel Gáspár Tiborhoz jó emlékeim fűződnek a korábbi évekből. Ez nem az ő szerepe volt, azt gondolom. Kegyetlen szenvedés – igazi agónia – az első jelenet, egészen addig, amíg Oberfrank Pál (az ügyvéd-szerető szerepében) színre nem lép. Ez némi megkönnyebbüléssel tölt el minket, nézőket, a saját szempontunkból. Oberfrank unalmas palit játszik, ámde szórakoztatóan. Az ő szövege sem hoz minket lázba, de ő az egyetlen, aki által némi humor csempésződik be az előadásba. És persze a sármja ránk is hat, megértjük Laurát, hogy a hatása alá került. Két órára, igen. Na de három évre? Ez talán túlzás, hogy ennyi idő alatt sem ismerte ki, hogy kivel van dolga. Mi sajnos öt perc alatt látjuk. A néző számára e másik férfi megérkezése után szinte azonnal világos, hogy Laura (Kéri Kitty) helyzete esélytelen, szeretője sem igazi társ és a legjobb lenne, ha odébbállna. Csak helyeselni tudnánk, ha férje halála után egészen új életet kezdene, esetleg más városban, országban vagy kontinensen.

A néző tragédiája az, hogy az első néhány perc után már nincsenek titkok, és nem igazán érdekes, hogy mi fog történni. Közben viszont rémesen lassan telik az idő. Hallgatjuk a vége nincs és csak helyenként szórakoztató szónoklatokat Oberfrank Páltól. Ez az amit kapunk három óra befektetéssel.

Laura szerepében Kéri Kitty eljátssza az őrlődő szerencsétlen nőt, ugyanakkor az öngyilkossága egyáltalán nem hiteles. A rokonszenvünk az övé, de még így sem rendít meg, hiszen ebben az előadásban egyszerűen ostobaságnak tűnik a darab végkifejlete. Emiatt a két pasas miatt évekig szenvedni, majd öngyilkossá válni egészen ésszerűtlen – Laura pedig minden porcikájában racionális nőnek tűnik. Ezt az ellentmondást nehéz feldolgozni.

Az este nem tanulságnélküli, minden felemlegetett és elhallgatott negatívum ellenére is átjön valamiféle üzenet. Reménytelenül egyedül vagyunk mindannyian és sosem fogjuk a másik embert igazán megismerni. Egymás mellett elbeszélünk, minél több a szöveg, annál több a zaj a kommunikációnkban. Nem kerülünk egymáshoz közelebb, évek alatt sem. „Küldözzük a szem csüggedt sugarát, S köztünk a roppant jeges űr lakik” – ezt a konklúziót lehet most is levonni.

Ezt a sivárságot és keserűséget át lehetett élni az előadásban, ha nem is egészen fájdalommentesen. Ha ez volt a rendező célja, akkor minden rendben.

Címkék: Kéri Kitty Oberfrank Pál Gáspár Tibor Marczibányi Tér Agónia Dömölky János

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr945859789

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.