Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Ez az előadás (Békés András rendezése 1986-ból, Kovalik Balázs által felújítva) évek óta szerepel az Opera repertoárján,  évente legalább egyszer megnézzük, egyértelműen a közreműködő énekesek miatt. Tavaly az egyik előadásról is írtam már futólag és utólag, a lényeg most sem változott, bizonyos tanulságok levonhatóak. Most azon az estén néztük, ami után elkezdődött a Mefistofele második szereposztásának sorozata (nyolc napon belül négy előadással). A két előadás között a kontraszt hatalmas, a közös pont az, hogy mindkettőben jók az énekesek.

Az előadás az Opera hagyományos sikerdarabjai közé tartozik. Ez is mindig megtölti a nézőteret, akármilyen szezonban is kerül színre, bármilyen szereposztással. A rendezés lebonyolítja a darabot, de semmi extrát nem tesz hozzá. Engem most is, n. alkalommal is zavart a steril hangulatot árasztó fekete-fehér díszlet, a tér kezelése is hagyományosan zavaros volt, miközben az Operában ott a technika és nem lehetne ma sem kihívás a külső és a belső terek elkülönítése...Ez minden alkalommal eszembe jutott eddig, aztán muszáj legyinteni egyet (és nem gondolni arra a miskolci nyári előadásra, amely hozta a hangulatot és a darab minden erényét meg tudta mutatni, kb 25 éve). 

A lányom szintén nem szereti ezt a rendezést, viszont annál inkább Molnár Leventét (aki ráadásul roppant kedvesen ír mindig alá), akit ő már az Anyegin bemutatójának idején is kedvelt, amikor nekem vele kapcsolatban még hiányérzetem volt. (Azóta ez egyre jobban csökkent és ezen az estén énekesi teljesítményének lehetett is örülni.) Vilma másik kedvence Bretz Gábor, aki miatt háromszor látta úgy a Kékszakállút, hogy a darabtól idegenkedik. Ennél nagyobb fokú izzást ne várjon senki egy tizenhárom évestől. Nagyon hiányolta viszont Megyesi Zoltánt és Mester Viktóriát, akikkel megszoktuk már az előadást. Az előadásban számomra más húzónevek is szerepeltek, úgymint Klein Ottokár (Almaviva), akit régen láttam utoljára énekelni, Kálmán Péter (Bartolo), akit 2006 óta nézek, amikor csak lehetséges. 

Klein Ottokárhoz nagy reményeket fűztem, de halványabb Almaviva volt a vártnál. Megyesi Zoltánt jobban el tudtam rajongó szerelmesnek képzelni a korábbi alkalmakkor. Klein Ottokár alakításának viszont az az előnye megvolt, hogy az általa játszott gróftól már nem áll messze az elvileg három évvel későbbi házas ember, aki majd a felesége szobalányát fogja hajkurászni a Figaro házasságában. (Az előadás tanulsága lehet: egy napnyi ismeretség után nem menjetek hozzá senkihez, mert csalódást okozhat.) Kálnay Zsófia viszont nagyon jó Rosina volt, friss és üde. Annak ellenére, hogy Mester Viktória az etalon, le tudta győzni az előadás alatt ezt az előképet és igazán megszerettük őt is. Talán harmadszor énekelte a szerepet, átélten és komolyan játszott.

Kálmán Pétert még az Erkelben (a bezárás előtt) láthattam Figaróként az előadásban. Akkori benyomásom az volt, hogy a darabot ez a karakter viszi a vállán, a borbély a játékmester (ez eléggé szinkronban van valószínűleg a szerzői szándékkal is). Ebben a szombati előadásban az erővonalak megváltoztak, Molnár Levente konspiráló Figarója méltó ellenfélre-partnerre talált Kálmán Péter Bartolójában, aki nem adta könnyen magát. Kálmán Péter ugyanazt az oldottan komédiázó stílusát vette fel, mint a hónap elején a Szerelmi bájitalban, helyenként erősen improvizatív civil poénokat is bedobva. Valahogy szokásává vált túlságosan melegen gratulálni a súgónak (most egy virágcsokrot is átnyújtott neki), pedig ha szövegproblémái voltak, azt elég jól titkolta, végig nem derült ki, hogy egyszer is rászorult volna valóban. Ilyen a profi énekes. A komédiázásban emberére akadt Molnár Leventében, mindketten látnivalóan élvezték az előadást, helyenként azt éreztük, hogy hasonlóan ahhoz, amikor diákszínjátszók poénkodnak.  A két főkolompos emberére talált a Don Basiliót játszó Bretz Gáborban. Az egyik leghálásabb jelenetben, amikor az őrjárat vezetője "sóbálvány lett szegény, mozdulatlan áll itt" többen is próbálják a megdermedt mellékszereplőt kimozdítani a némaságból, Bretz a kabátját tárja szét, mintha mutogatós bácsi lenne és tovább libben. Teszi mindezt faarccal, érzelemmentesen. A kollégák viszont nem tudnak szerepben maradni, az elvileg ellenséges oldalon álló Figaro és Bartolo azonnal kiesik a szerepből, visszaváltoznak Molnár Leventévé és Kálmán Péterré, egymás nyakába esve kikötnek a súgólyukon és kegyetlenül röhögnek - ahogy persze a közönség is. Mondhatjuk, hogy ezzel semmi gond, úgyis vígopera, nem szól ez semmiről, csak szórakozás az egész...Én ezzel szemben azt gondolom, hogy ez az előadás a magyar színjátszás hőskorát idézte, azt az időszakot, amikor nagy "bölények" unalmukban szétripacskodták az előadást, amit alapvetően unnak. A lányom talán csak öt vagy hat Sevillait látott, nem mondható még régi motorosnak, de nem lájkolta ezt a megoldást. Még ezektől az énekesektől sem. Bretz Gáborral kapcsolatban nem merülhetett fel kifogás, mivel ő ebben az extrém helyzetben sem esett ki a szerepből, de a többiek ezen a vizsgán megbuktak. Én pedig arra gondoltam, hogy ezért a vegyes benyomást keltő estéért nem kellett volna szép napos időben a Balatonról hazarohanni, hanyat-homlok - egy jó kirándulás, amely primer és nem szekunder élmény, mégiscsak jobb lett volna...És egyébként is, ezek után másnap már kezdődött a Mefistofelék sora.

Színlap

 

Címkék: Opera Molnár Levente Kálmán Péter Bretz Gábor A sevillai borbély Klein Ottokár Kálnay Zsófia

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr825830450

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.