Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Szergej Medvegyev darabját Viktor Rizsakov rendezésében 2009 májusában mutatták be Debrecenben. Már a következő évadban sokat lehetett róla hallani, 2010-ben a POSZT-on a legjobb előadás díját nyerte el. Vendégjátékra vitték több helyre azóta, emlékszem, hogyan NEM sikerült megnéznem például Kőszegen, pedig készültem rá. Bár nem Vidnyánszky Attila rendezte, de érezhetően az előadás így is fontos számára. Ennek köszönhető, hogy ezt is évek óta műsoron tartja, annak ellenére, hogy a vidéki színházak rendszerint már akkor elégedettek, ha a bérletes előadások lefutása után egy előadásból még négyet-ötöt meg tudnak hirdetni. Akármilyen jó is egy előadás, mivel korlátozott a közönség, szinte csodával határos az életben maradása ennyi évadon át. Pesti koprodukciós partner nélkül ez normál esetben szinte lehetetlen. (Most érte el a 150. előadást a Portugál Győrben, maga a színház is rendkívüli eseménynek tekinti előadásának továbbélését. Ez csak annak köszönhető, hogy szinte ugyanaz a közönség tér vissza újra meg újra.)  Felmerülhet persze a kérdés, hogy ennyi év után mennyire életképes és friss egy előadás, érdemes-e ilyen hosszan repertoáron tartani.

Ebben a bejegyzésben arról lesz szó, hogy bennem milyen benyomásokat keltett a Fodrásznő  2014. január 31-én.

A Fodrásznő előtt legutóbb a Johanna a máglyán-t láttam a Nemzetiben. Amennyire zavart a pazarlás abban az előadásban, most éppen olyan megelégedettséggel töltött el, hogy ez a kisköltségvetésű négyszereplős előadás jelentős mértékben megtöltötte a Nemzeti Színházat. Erre a Fodrásznőre van igény. Lehetséges, hogy sokan a Spórolj-kupon felhasználásával, vagy netán diák, csoportos, pedagógus vagy nyugdíjas kedvezménnyel mentek, de ott voltak és látnivalóan tetszett nekik az előadás. Lehet, hogy valaki ezt nem látja indokoltnak, hogy az előadás bemutatását éppen erről az oldaláról kezdem, de ez is lényeges szempont. Pénz kell a színházhoz is, nemcsak a háborúhoz. Jobb érzés azt látni, hogy értelmes módon költik el.

A  díszletet is a rendező tervezte. Éppúgy egy fal van a háttérben, ráragasztott újságpapírokkal, bár kisebb méretű, mint a Johannában és kevésbé látványos módon tépkedik a papírt róla. Felmosó vödrök, egy létra, néhány szék - nagyjából ennyi eszközzel lebonyolódik az előadás. Erősen megkoreografált a szereplők mozgása, néhány jelenetnél szinte azt hisszük, hogy mozgásszínházi produkciót látunk. A szereplők néhány létrás akciója különösen veszélyesnek tűnik, de megoldják. Az előadás két órája végig pörög, nincs üresjárat, nincs megállás. Nagyon szerencsés ötlet, ahogy a hajvágás-jelenet megoldódik, illusztratív eszközök nélkül, jelzésszerűen. Nem kellene ebből több. Pont annyi, amennyi.  A középpontban Szűcs Nelli áll, a címszereplő. Körülötte forog a történet, melyben három pasas is szerepet kap: a volt férj, a börtöntöltelék udvarló és a tűzoltó, aki a történet elején csapódik hozzá. A rendezőnek vannak ötletei, nem is kevés. Amikor néhány hónappal ezelőtt a darabot elolvastam, fel nem merült bennem, hogy nem lesz fix tulajdonosa a szerepeknek. Elvileg van három színész, egyszerűen megkaphatna mindenki egy-egy szerepet, jól eljátszhatná. Rizsakov többet akar: kifejeződik talán az is, hogy minden férfinak több oldala van, akárkiből előhívható a balek és a gazember is, és így mindhárom szerepet oda-vissza passzolgatják egymásnak e férfiak. Ez a mögöttes mondanivalón kívül még inkább hangsúlyozza, hogy itt játékról van szó. Ebben a megvilágításban a tragikomédia inkább a komédia felé hajlott, kevéssé érezzük valószínűnek, hogy e romantikus lelkületű, végtelenül naiv nőnek baja eshet. Olvasva a darab számomra sokkal tragikusabb színezetet öltött, jobban összeszorult a szívem. Az előadást látva értékeltem a rendezői sziporkázást, a színészek (Trill Zsolt, Kristán Attila, Tóth László) ügyességét és játékkedvét, de valami lényeges hiányzott. Konkrétumként csak annyit érzékeltem ebből, hogy talán mintha Szűcs Nelli eléggé hadart volna, de ez csak két-három esetben zavart. (Túl akart lenni az estén?)

Az jutott eszembe, hogy ők négyen, egykori beregszászi színészek, akik már egy jó ideje átjöttek Debrecenbe játszani, és most még távolabb kerültek az otthonuktól, mennyire érezhetik magukat biztonságban ezeken a deszkákon. Nem lehet-e, hogy az a kis bizonytalanságérzet, ami nagyon enyhén ott rejlett az előadásban mégis, netán éppen ebből fakad? Persze lehet, hogy nincs ez így, mindannyian boldogok és elégedettek új helyzetükkel, csak én éreztem azt, hogy mintha kicsit másként léteznének a színpadon, mint régebben. Én mindenesetre ugyanolyan érdeklődéssel néztem őket, mint egykor, a kisvárdai fesztiválon a Sólyompecsenyében, amióta figyelem a tevékenységüket.

Mindent összevéve: ebben az évadban eddig ez volt messze a legjobb előadás, amit a Nemzetiben láttam. És nemsokára pótolom a Mesés férfiakat is, benne remélhetőleg a kis Vidnyánszky Attilával. 

Címkék: Nemzeti Trill Zsolt Szűcs Nelli Tóth László Kristán Attila Fodrásznő Viktor Rizsakov

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr675804329

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.