Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Ez a bejegyzés  Szabó Máté miskolci Don Giovanni rendezésének febr.6-án játszott előadásáról szól. Hét A4-es lapot tölt meg, nem lett korszerűen tömör, vigyázat!  Nekem nagyon jó élmény volt ez az idei 103. színházi estém, annyira hogy emiatt három másik előadást is kihagytam, mert ezen gondolkodtam inkább. Néhány személyes megjegyzést is belefűztem. Azoknak, akik már nem jönnek  tovább a kulcsinformációt elmondom előre: az Erkel Színház idei Primavera fesztiváljának keretében az ápr.25-i időpontban lesz ez a  miskolci Giovanni Pesten is látható. A honlapra a konkrét cím nincs kiírva, sem a konkrét szereposztás, de az Opera szervezésén a vendégjáték tényét megerősítették. Most még üres a nézőtér, akárhova lehet jegyeket venni. Tehát ez a jó hír, megnézhető itt is az előadás, nem kell feltétlenül Miskolcra menni. És mellesleg: az Opera idén nem vette elő a saját jóval kevésbé invenciózus DG-rendezését, amelyre viszont tavaly márciusra végre egy egészen ideális szereposztást alakítottak ki, amely meg is töltötte teljesen az Erkelt. Amíg az nem hallható, addig ez a miskolci a legjobb Don Giovanni, ami adható. Aki szereti a művet, vagy általában Mozartot, nem kellene kihagynia. Nekem egy egész napot is megért ez az előadás, még egy másikat mire ezt megírtam. A pesti előadás előtt úgyis kampányolni fogok ismét. Ha az ismeretlenségnek örvendő Mefistofelére 330 ember eljön velem, hátha erre a jóval könnyebben megérthető előadásra is lesz néhány csatlakozó.

Bevezetés, előzetes reménykedés...

Régen volt ennyire jó napom, mint éppen tegnap. Visszajutottam ifjúságom városába, ahonnan diákként éveken át éppen a pesti színházak után sóvárogtam.  Végigmentem az utcákon, beültem a megyei könyvtárba, megnéztem végre a színészmúzeumot. Kellőképpen el is érzékenyültem azoknak az előadásoknak a fotóit látva, amelyekről nekem is vannak emlékeim. Már ez a nyugodtan töltött kora délután is jól esett. A nagy utazás célja persze nem a nosztalgiázás volt, a várost magam elé tudom képzelni tetszés szerinti helyeken és időpontban, képzeletben akárhányszor végigmegyek a főutcán. Pusztán emiatt nem kellett volna vonatra ülni.

A Don Giovannit akartam látni,  különösen így, hogy összeállítottak nekem egy vonzó szereposztást, egyszerre négy olyan énekessel, aki számomra fontos. Mindegyiküket egyí-egy számomra meghatározó előadás óta figyelem. Szolnoki Apollóniát a Zsótér által rendezett Szentivánéji álom (2001), Cser Krisztiánt és Geiger Lajost a Pomádé király (2008), Hábetler Andrást pedig a Kovalik-féle Mozart Maraton (2006) óta nagyjából minden Pesten eljátszott szerepükben néztem, nem is egyszer. Az előadás színlapját tanulmányozva erősen reméltem, hogy ez a csapat egy jó előadást fog összehozni. A bevezetőben említett pesti Don Giovanni az (egyik) ékes példa, ha megfelelő énekesekre van bízva egy előadás, akkor valami akkor is történik, ha a rendezés nem támogatja őket. Ez a darab van olyan erős, hogy akkor is hat, ha nem egészen hibátlan a színrevitel. Szabó Máté rendező személye szintén bizakodással töltött el, éreztem, hogy zenés színházat fog csinálni. Szerettem az ősszel bemutatott Régi nyár c. operett-rendezését is a Raktárszínházban. (Műsoron van!) 

Közjáték

Mivel az előadás csak hatkor kezdődött, előtte nem bírtam megállni, hogy a direktor-rendező Sirályába is ne nézzek bele. Az első felvonás alapján csak azt remélem, hogy lesz olyan pesti színház, amelyik meghívja a miskolciak mindkét Sirályát (Rusznyák Gábor rendezte a "Másiksirályt"). Az előadásra úgy ültem be, hogy tudtam, semmiképp nem nézhetem végig. Egy jó előadást otthagyni nem könnyű,csak vészhelyzetben fordul ilyesmi elő. Érdekelt volna, hogy miként alakítja a továbbiakat Kiss Csaba, élveztem az ötleteit. Érezhető, hogy nagyon szereti a darabot és van mondanivalója vele. De átültem. A Don Giovanni beváltotta reményeimet. 

A nézőkről...

Nem részletezem, hogy önmagában is mekkora élmény volt számomra az, hogy tíz év után megint a miskolci nagyszínházban nézhetek előadást. A fal téglaszínű lett  ugyan (valószínű már évekkel ezelőtt), nekem nem illett bele az összképbe, az ajtókat is kicserélték, de alapvetően ez mégis ugyanaz a színház, mint ahova 1978-ban a Lúdas Matyira beültem életemben először.

Ifjúsági bérletben ment az előadás és nagyon sok hely lett volna még további nézőknek. Miután egy friss bemutatóról van szó (jan.18.), engem zavart ez a félház. Egy ilyen minőségű előadásnak örülni kellene, különösen akkor, ha a Don Giovanniról van szó. Több mint tíz éve a Diósgyőri Várban volt egy Kovalik-rendezte előadás, de ezt leszámítva az utóbbi évtizedekben nem készítettek saját előadást Miskolcon ebből az operából. A nyolcvanas években Miskolcon az is nagy szó volt, ha évente egyszer a debreceni opera átjött  vendégszerepelni. Azóta meghonosították az opera-fesztivált és a városnak már elvileg lett volna ideje a műfajt megszeretni. Most már van Miskolci Balett is, melynek létét a rendező igyekezett kihasználni.

Nagyon úgy néz ki, hogy minden adott Miskolcon, igazán csak a pártolás az, amelynek erősebbnek kellene lennie. (Nem zárom ki persze, hogy az összes többi nap tömve volt a színház, csak én fogtam ki egy gyenge bérletet - de akkor is csak ez jutott eszembe.)

Az első benyomás, a karmester

A karmester, Philippe de Chalendar neve nekem semmit nem mondott. A produkció zenei vezetője Cser Ádám volt, aki előző nap vezényelt, ezen a csütörtökön pont nem. Az utóbbi neve ismerősen csengett, hozzá fűződik már jó élményem, hiszen a Zeneakadémia Don Juan Projektjét (Miskolcon most a SZEM fesztivál keretében látható) szintén ő vezényelte. A karmestert illetve a zenekart ezekben a bejegyzésekben irgalmatlanul röviden el szoktam intézni, mivel néhány csalódás ellenére is magától értetődőnek veszem, hogy az előadásnak ezen tényezői rendben működnek. (Meg persze ahhoz alapos felkészültség kell, hogy pontos zenekritikát megfogalmazzon valaki. ) Jelen esetben a vendégkarmester által vezényelt nyitányt egy idő után aggodalommal hallgattam, mert azt érzékeltem, hogy a tempója jelentősen gyorsabb, mint az, amire számítottam. Január eleje óta készültem erre az alkalomra és számtalanszor végighallgattam az operát az utóbbi három hétben. (Mostanára a család is beletörődött a helyzetbe és a lányaim is egész jól megtippelik, hogy éppen melyik rész szól.) Megszoktam egy bizonyos interpretációt, óhatatlanul is ahhoz viszonyítok. A nyitányt hallgatva az is eszembe jutott, hogy mi lesz, ha a karmester az énekeseket szintén sietésre inti. (Később nem érzékeltem, hogy nagy baj lenne...lekötött az előadás.)

A díszletről

Ahogy a függöny felment és elkezdődött az előadás, megkönnyebbültem. A díszlet leginkább egy modern színház előcsarnokát idézte, benne két nagyon hasznos tolóajtóval, egy kellemes hangulatot árasztó, egyszerűségében is dekoratív  nagy fafelülettel, fém-függőfolyosóval, létrával és fémvázas székekkel. Közösségi térben vagyunk, mégpedig éppen most. A darabra direkt módon is utal a falra festett KV 527, amely nemes egyszerűséggel a Köchel-jegyzék számot jelenti. (Bár aki nem tudta, hogy mire ül be, azoknak nem jelent segítséget ez az infó sem.)

A díszlet, bár egyes elemeinek kifejezetten praktikus funkciója volt, igazából nagyon kevés jelenethez illett ténylegesen. Atmoszférateremtő ereje van, de nem akar illusztrálni semmit. Nem hihetjük ezt Don Giovanni palotájának sem, még kevésbé lett temető belőle. Amit Khell Csörsz díszlete (és Füzér Anni jelmezei) azonnal kifejezett, az a mai világhoz kötődés szándéka volt. Ezt persze üres színpaddal és modern ruhákkal is közölhették volna különösebb költségek nélkül, de a színházban valamiféle látványra is vágynak a nézők rendszerint. Egy híd és egy lépcső önmagában ezt az igényt kevéssé elégítette volna ki. (Nagyon szép volt viszont DG pokolraszállását kísérő falevélhullás.)

 Ez a Don Giovanni előadás nem akar minket visszavinni sem a főszereplő, sem Mozart korába. Az első perctől világossá válik, hogy a mi korunk hőséről fog szólni a mese. Természetesen most is, mint a hasonló szándékú előadásoknál mindig, ezzel a felismeréssel együtt megszületett a darabot ismerő nézőben az a kérdés is, hogy ugyan mennyire oldható meg zökkenőmentesen az összes részlet megfeleltetése a mai viszonyokra. Mennyire lesz végiggondolva a koncepció? Sok esetben látunk egy érdekes felvetést, amely aztán nincs minden részletében következetesen kidolgozva. A DG modernizálásánál azonnal felmerül a kérdés, hogy a főszereplő és a Masetto-Zerlina közötti hatalmas társadalmi különbséget miként fogja ábrázolni az előadás (ez végül elsikkadt teljesen), nem is beszélve Leporello helyzetéről vagy a párbaj-jelenetről. Én összességében örültem ennek a szándéknak, kíváncsi voltam Szabó Máté megoldásaira. Egy zenés színházi előadás bontakozott ki. Nagyon erősen érvényesült az a rendezői törekvés, hogy minden pillanatban történjen valami, lekössék az operához nem szokott nézőt is. Vitt is az előadás minket, nem érzékeltem üresjáratot, nem néztem az órámat. Szünetben sem. 

Az előadás szó szerinti értelemben is pörgött, szinte minden jelenetben használták a forgót, amely ki és besodort szereplőket, megoldott számos problémát, élénkítette az előadást. A szereplők minden igyekezetük ellenére is rendszerint csak helyben jártak, amely jelképes értelmet is hordozhatott alkalmanként. Rendszerint csak felgyorsította a történéseket, segített a tömegek mozgatásában is. (Ezen a ponton gondolkodtam el azon, hogy manapság mennyire kevés előadásban használnak forgót még ott is, ahol van. Pedig praktikus és a díszletváltást is megkönnyítené.)

A kórus és a balettkar

Helyenként talán túlzottnak is érződik ez az igyekezet, túlságosan is nagy a tömeg a színpadon. Én a magam részéről nem untam volna azt, ha az áriák alatt csak az énekes van a színen kizárólag azokkal, akik  a jelenetben feltétlenül szükségesek. A Don Giovanniban alkalmanként megjelenik a nép, de ezek a megjelenések erősen szórványosak és az idő túlnyomó többségében kamaraelőadást látnánk. Elég konfliktusa van a főszereplőnek a körülötte lévő néhány emberrel, nem szükséges nagy tömegeket felvonultatni ahhoz, hogy drámája kibontakozzon. A kórus feladata mindössze az lenne, hogy eljátsszák a lakodalmon résztvevő parasztokat, az előadás nagyrészét nyugodtan tölthetnék egy hagyományos előadás esetén a büfében. Most ez nem így lesz, elég korán kiderül.

Szabó Máté rendezésében a kórus tagjai az alapfunkciójukon kívül megjelennek illusztrációként is néhány esetben. Látjuk a Don Giovanni körüli nőket, a katalógus ezúttal megelevenedik, amely nem megszokott megoldás. Jellemzően csak elképzeljük a nőket. 1893 nőszemélyt esetleg powerpointos kivetítéssel lehetett volna megmutatni, amely akár passzolhatott is volna az előadás jellegéhez. De nem, a balettkar tagjai és néhány kórustag is alkalmanként fellép és körülveszi a főszereplőt. Kicsit operettes-revüs jelleget ad ez a jeleneteknek, amely nem áll ellentétben a művel. Érezzük, hogy itt felszínesebbnél felszínesebb kapcsolatokat hajszol a férfi és eszébe sem jut egy nő mellett leragadni. A balettkar egyik tagja (Kocsis Andrea lehet ő) több önálló szólóhoz is jut. Ő például Elvira szobalánya, aki egy kis balettbetétben illegeti magát (Bodor Johanna koreográfiája), az ő példáján is látjuk, hogy sokszor a nők a kezdeményezők, csak a felelősséget hárítják át folyton. A másik tanulság és egyben rendezői üzenet: DG rá se néz a nőre, akinek szerenádot ad, hiába strapálja magát az. Csak a hódítás érdekli, majdnem mindegy neki, hogy ki az, akivel foglalkozik, csak legyen mindig más. Ha már a koreográfiánál tartunk: azt éreztem, hogy kissé idegenek a balettes akciók az előadás látványvilágától, de zavarónak nem voltak mondhatóak. Ritkán kaptak igazi szerepet, de alkalmanként érezni lehetett, hogy mégis működnek.

A kórus ezen kívül egy harmadik típusú helyzetben is színrelép. Külső szemlélőként is, több esetben végighallgatják egyes szereplők áriáit és intenzív metakommunikációval véleményezik is. Két példát ragadnék ki a sok közül. A balettkar takarítónői szerepkörben távolítaná el a bálon (értsd partyn) szétszórt rózsaszirmokat, majd egyikük (szintén Kocsis Andrea) bent marad és elég látványosan lesajnálja az epedező Elvírát. Megvan a véleménye az egész társaságról, látszik. Ennél is emblematikusabb jelenet az, amikor a férfikar bejön drukkolni a "Verj meg, verj meg jó Masetto" ária alatt meglehetősen mafla férfitársuknak. Hiába a támogatás, Masetto most is bénáskodik. Itt fűzném hozzá, hogy nekem színészileg és énekesként is meggyőző volt Masetto Kelemen Dániel alakításában.A kar egy másik jelenetben is remekel: Masettót kísérve ásót, botot és csákányt ragadnak. Bosszúállás helyett ezeket a tárgyakat hangszerként használják és Masettó pedig vezényel. Üde kis színfolt ez, élénkíti az előadást, de harcra kész parasztoknak nem is próbálnak feltűnni.

Az előadás teljes egészében elmosta Zerlina és Masetto köre és a főszereplő közötti távolságot. A kórus - eredetileg parasztok - frakkban vesz részt az esküvőn. Most Zerlinát nem csábíthatja DG magasabb társadalmi státusza, ez nem jelenik meg egyáltalán. Ez esetben Masetto fölé csak személyes vonzereje emelné Giovannit, ha emelné. Én látom a főszereplőt játszó Geiger Lajosban azokat az adottságokat, amelyek indokolhatnák, hogy őt válassza valaki, de nemcsak a nézőnek kellene ezt látnia. Roppant lényeges lenne a darab szempontjából az, ha a Zerlinát játszó személy - ezúttal Nánási Helga - szemében és viselkedésén látnánk azt, hogy elbűvöli a férfi. Don Giovanni neki udvarol legtöbbet a darabban, most érzékelhetnénk a bűverejét. Az egész történet leértékelődik, ha egy átlagos, pusztán erőszakosságával kiemelkedő férfi egy napját követjük figyelemmel. Az én eddigi elképzeléseim szerint ugyanis Don Giovanni elsősorban férfibájával hódít, másodsorban házassági ígéreteivel, amely magasabb polcra is juttatná a kiválasztott nőszemélyt. Jelen esetben nem nagyon értjük, hogy mit vár a kapcsolattól Zerlina. Inkább csak terhére van az udvarlás, lehet, hogy csak udvariasságból nem hárítja el? A szereplők közül az ő esetében jelentős hiányérzetem volt, nem éreztem ki belőle azt a lendületet, amelyet megszoktam. (Zárójelben Hajnóczy Júliát muszáj megemlítenem, akit 2006 óta legalább négyszer láttam ebben a szerepben, két különböző rendezésben is tündökölni. Hozzá képest (most még!) halvány Nánási Helga. 

Zerlina és Masetto kap egy igen hálás jelenetet is. A II.felvonás első jelenete végén egy fürdőkádba másznak be, ahol az összevert Masetto némileg felüdül. A jelenet végén pedig kipörögnek a színről. A két szereplő egy fehér selyemlepedő alatt vetkőzik le (valamennyire) és a kádban is ez a lepedő takarja őket a kíváncsi nézők elől. Ezek szerint pucér színészek megmutatása Miskolcon nem tenné vonzóvá az előadást. A jelenet így is működött, nem hiányoltam én sem a meztelenséget. (Óriási kontraszt volt a tegnapi TÁP-os előadás ebből a szempontból is, abban habozás nélkül lemeztelenítettek egy női feneket, mégpedig a színpad elején. De azt nem bérletben játsszák, nem operában és nem vidéken.)

Az előadást nyitó képben nem túl vonzó színben láthatjuk hősünket. Donna Annát látnivalóan nem bűvöli el az álarcos férfi, megijed és kiáltozik. Ebben a közegben egészen indokolatlan a farsangi maskara, elképzelhetetlen, hogy valaki, aki éppen az udvarlást élvezi, így próbálja a trófeáit szaporítani. Nem éreztem megindokolva ezt az eszközt, egy modern előadásban semmiképp. Bár az eredeti mű része, annyi mindenen módosítottak, akár ezen is lehetett volna.  A legtöbb Don Giovanni előadásban sejtetik vagy akár egyértelműen éreztetik, hogy Donna Anna kimondatlanul is vonzódik a csábítóhoz. Jelen esetben erről szó sincs, van az erőszakoskodó Giovanni és a mafla vőlegény. Ez a választék. Nem csoda, hogy Donna Anna végig rosszul érzi magát.  Don Ottavio a papírformának megfelelően húzódozik a bosszútól, viszont üres frázisokat puffogtat. Nagyon rosszul áll a kezében a pisztoly. Decsi András kifejezetten karakteres a szerepben, élő embert látunk, akit meg is érthetünk. Pótolni tudta Szappanos Tibort, akihez leginkább szokva vagyok. Várom, hogy többször lássam a jövőben is. Donna Anna látnivalóan apja elvesztése miatti sokkot él át, ez a meghatározó élménye. Két nap alatt nem regenerálódott még. Miután észleletem szerint nem játszik kettős játékot, (vagy ha igen, akkor nem elég intenzíven) nem lesz elég érdekes a szerepében. Kriszta Kinga hangi adottságaival és szépségével is egyértelműen hat, de valami mégis hiányzik. Sajnáljuk az átélt szenvedéséért, de ennél többet nem hoz ki belőlünk. Kevésbé tudtam rá figyelni, mint ahogy az optimális lett volna. (Éreztem, hogy Fodor Beatrix alakítása kísért még 2006-ból aki sokkal kevésbé megnyerő külsővel, de annál pompásabb hangjával és színészi játékával  több színt tudott előadásába vinni. Az ő esetében érezni lehetett a kettősséget, hogy vonzza és taszítja is egyszerre a csábító.) A látottak alapján egyértelműen azt gondolom, hogy idővel mélyülni fog kriszta Kinga alakítása is. Jó, hogy már most megkaphatta a szerepet.

Ha ideális előadást nézünk, akkor a három nőszemélynek (Elvira, Anna, Zerlina) közel egyformán dominánsnak kellene lennie. Jelen esetben úgy érzem, hogy az egyensúly erősen a többieknél jóval tapasztaltabb Szolnoki Apollónia felé billent. Donna Elvirája kellően szenvedélyes és erőszakos is volt ahhoz, hogy önmagában is megértsük, hogy a főszereplő miért választ inkább bizonytalanabb és szolidabb nőket, őket is csak rövid időre, hogy ne kerekedhessenek fölébe. Elvirát lepattintja, még mielőtt az elsárkányosodási folyamat igazán beindulhatna. A néhány napos ismeretség, DG ígéretei már elég követelőzővé tették. Szépek az áriái. Egy-két rövid pillanatig érezni lehetett némi megingást, de ez az összképet kicsit sem befolyásolta, sőt akár az egész alakítás részének is tekinthető. Ezt a Donna Elvirát egyedül a kolostorban nem tudjuk elképzelni, amelyet emleget. Nehéz elgondolni, hogy a szökés előtt szolíd lett volna és ezt a szenvedélyes nőt csak DG ébresztette volna fel benne. 

A darab kapcsán néha korábban is eszembe jutott az a képtelenség, amely tényleg csak apróság. Az egész történet nagyjából két, esetleg három napot tölt be. Hajnalban csábítják Donna Annát, éjjel már bál van DG házában, és a következő éjjel már jön is a temető-jelenet és a vacsora. Az egész darab lendülete semmiképp nem utal arra, hogy hónapok telnének el idő közben. Mintha csak egy intenzív pechsorozatot élne át az eddig sikeres hódító. Rossz napja van és ebbe belebukik.  De ilyen rövid idő alatt is kész lett a frissen megölt kormányzónak a síremléke, ráadásul márványszoborral. (Előre megrendelte volna?) Ez természetesen partikuláris kérdés, ennél nagyobb képtelenségeket is elfogadunk az operák világban. Ugyanakkor a modernizálás miatt az álarchoz hasonlóan a márványszobor emlegetése kevésbé illik az előadás világába, még az is hihetőbb lett volna, ha mobilon kap egy hívást a másvilágról... Ha Don Giovanni ünnepi lakomán hamburgert vesz ki egy papírzsacskóból, akkor erre  az alkalomra nem márványszobor jön. És valóban, nem is jön. Azzal a szituációval nem tudtunk volna mit kezdeni. Jön maga a hulla, éppen abban a ruhában, amelyben kinyírták. Ha márvány nincs is, se szoborimitáció, egy dolog feltétlenül megőrződött: a kormányzó méltósága. Ez viszont létkérdés. A kormányzót nem játszhatja csak olyan ember, akinek erős  színpdi jelenléte van.

A kormányzó három ízben jelenik meg a történetben mindössze, de rendkívüli fontossága van. Megölése indítja el Don Giovannit a lejtőn, aki eddig nőket ugyan csábított, de most gyilkossá vált. Az alaptörténet szerint párbajt vívnak, és ebben hal meg. A párbaj semmiképp nem maradhatott benn, az világos. Helyette a tolókocsiban érkező kormányzó pisztolyt emelt lánya csábítójára, de lelőni már nem tudta, sőt a kocka fordult és saját fegyvere okozza a halálát. Nekem ez az ötlet első pillanatban komikusnak tűnt és majdnem olyan valószerűtlennek, mintha párbajoztak volna. Ha ez az előadás a MET-ben kerül színre, akkor rendben, Amerikában sokan tartanak fegyvert és nem jelent problémát egy pisztoly beszerzése. Akár lehet valakinek csak úgy a zsebében. Ez a közeg semmiben nem utalt se arra, hogy külföldre képzeljük a történetet, a modernizáció következtében egészen elvesztette a helyhez kötöttségét. Nem vagyunk Spanyolországban sem. Éppen ezért az átlagnéző a díszlet alapján is valószínűleg a magyar viszonyok közé képzelhette a történetet, akár Miskolcra is. Ez esetben viszont ez a lövöldözősdi nem életszerű. Nem mintha ennek lenne akármennyire kis jelentősége is, ezerszer jobban örültem volna, ha a kormányzót játszó Cser Krisztián feldúltan bejön, elkezdenek birkózni és mondjuk nekiütik a fejét valaminek, esetleg közben szívrohamot kap. (Azt nem mondom, hogy dobják le a függőhídról, bár kétségtelenül hatásos lett volna. Operákban az énekesek rendszerint az ilyen akciók után (lsd. Tosca) már csak a tapsrendre jönnek ki, nem kell még énekelniük is. Ennyire meredek jelenetekkel nem biztonságos kísérletezni.) A rendezés egyértelműen jelezni akarta, hogy itt nem előre megfontolt gyilkosság történt (hát nem is), a hirtelen felindulásnak volt a legnagyobb szerepe. Az, hogy a fiatal énekes haja és szakálla ősz lesz, ésszerű megoldás, de pont elég is lett volna ennyi. Kriszta Kinga annyira fiatal Donna Anna, hogy hozzá nem kellett egy rozzant öregembert játszani, bőven elég lett volna tíz évet öregíteni az apán. (Az eredeti történetben sem lehet túlságosan öreg a kormányzó, akkor nem merülhetne fel a párbaj gondolata sem.) A szereplők a jelenetet elég hitelesen eljátsszák, de ez a megoldás mégis hagy némi hiányérzetet. 

Az előadás végén a temetői jelenetben viszont tökéletesen meggyőző megoldást választ a rendező. Semmi nem utal a díszletben arra, hogy temetőben vagyunk, de elképzeljük. Don Giovanni és szolgája a nézőtér felé fordul, ott van elvileg a kormányzó szobra. A szobor első megszólalása egyértelműen a mű csúcspontjai közé tartozik. Bár én tudtam, hogy mi várható, készültem rá, így is megrendítő hatást gyakorolt Cser Krisztián gyönyörű basszus hangja, ahogy a karzatról megszólalt. Az egész színház megtelt vele. Nagyon szerencsés volt, hogy semmilyen felszínes, illusztratív effekt nem gyengítette ezt le, sőt különleges fényhatást sem alkalmaztak. A hangnak önmagában is volt annyi ereje, hogy hitelesítse a jelenetet. Amennyire kevéssé szerencsésnek és külsődlegesnek tartottam a kormányzó halálát, ezt az egyszerűségében szép megoldást viszont annál erősebbnek. A vacsorajelenet végén a kormányzó már a színpadon a függőhídról érkezik, éppen onnan, ahol Donna Annával erőszakoskodott a főszereplő. Ruháján csak a vérfolt emlékeztet a gyilkosságra, a tolókocsi elmarad. Vendégségbe jön, ajándékot is hoz. Don Giovanni, aki nemrég fogyasztott valamiféle party-drogot a hamburgere után, most van igazán elemében. Most nem bújkál, szökdös, egyenes emberként viselkedik. Nem bánja meg a bűneit, csak azért sem enged az erőszaknak. Egyértelműen most a legvonzóbb. Elsüllyed a vendégével együtt, éppen úgy, ahogy ennek történnie kell. Az viszont már nem  papírforma szerinti értelmezés, hogy az előadás zárójelenetében a karmester fején látjuk viszont DG kalapját és álarcát. (Kivetítik a díszletre, ezért láthatjuk.) Sokat mondó ez a kép és az is, ahogy Leporello elvigyorodik. Ezek szerint szó sincs igazságszolgáltatásról, pokolraszállásról, viszont van helyette egy nagy poén. DG ezek szerint ismét le tudta rázni üldözőit, sőt a halálon is győzedelmeskedett, ő irányít. Örökké élni fog? Vagy esetleg, akit látunk az egy következő Don Giovanni? Netán szükségünk van rá? Legyen egy bűnbak, akire rá lehet tolni az összes felelősséget a közös bűnökért?

Most észleltem, hogy mintegy 6,5 A4-es oldalnyi terjedelem sem volt elég, hogy a főszereplővel és szolgájával mélyebben foglalkozzak. Azoknak a különlegs egyéneknek, akik esetleg még mindig olvassák valami megmagyarázhatatlan okból (köszönet!),  még zárásként erről a két centrális szereplőről is írok valamit. 

Leporello az opera leghálásabb szerepe. A karakter egy kiszolgáltatott kisember, akivel a nézőnek könnyű azonosulni. Nincs más választása, muszáj szolgálnia. A modernizálás ennek a szerepnek az eljátszását is megnehezítette. Nehéz elképzelni, hogy nincs más választása annak a  szemüveges-aktatáskás személyi titkárnak, akit  Hábetler András megformálásában látunk. Nemigen fizetik jól, nem etetik rendesen, életveszélybe sodorják. Alkalmanként élvezi a nőcsábászatot, hat rá DG példája, de sokkal többször kesereg, mint nem. Miért nem megy máshoz? Igazán indokolt lenne. Könnyen meglehet, hogy csak gyávasága rejlik rosszallása mögött. Nem jó életet él gazdája, de az ő táskája van tele pornólapokkal. Összetett figura ez, sok színe van. Hábetler András Leporellója jó lett, lendülete az előadás egyik motorja. Sok poén jut neki, többször kell evés közben énekelnie (az előadás elején is, nemcsak a szokásos lakomajelenetben). Egy másik igazán emlékezetesmegmozdulása is van ezeken kívül, amikor Donna Elvirának udvarol gazdája ruhájában. Ha valaki ismeri és el tudja képzelni a két összetévesztendő énekest, akkor ezt a jelenetet még a szokásosnál is képtelenebbnek látná. Hábetler András felveszi a kabátot, a nem az ő fejére méretezett kalapot szorosan a fejébe nyomja, lábujjhelyre állva próbálja kompenzálni a hiányzó húsz centimétert. Hasát is behúzza, hogy jobban hasonlítson a magas és kifejezetten vékony alkatú Geiger Lajosra. Ezt látva nyugtázhatjuk, hogy az alkati különbség szerencsés, emlékezetes jelenet születik. Előny lesz a hátrányból. Már a Xerxesz vagy akár a Figaró előadásaiban is láthattuk, hogy nagyon erős komikusi vénája van Hábetler Andrásnak. Ezt a szerepet egészen kitölti, neki való. Most egész olcsón megússza, nem kötözik meg és meg sem veri Zerlina, sőt zöldborsófőzelékkel sem öntik le, ahogy egykor 2006-ban Hámori Szabolcsot. Büntetlen marad. Nem bánjuk.

A címszerep éppen ellentmondásai miatt nehezebb feladat. Nem tudom, hogy énekelni komolyabb feladat-e valóban, de jól eljátszani egészen biztosan az. Geiger Lajos jól helytáll, figurája rugalmasan  alkalmazkodik  az éppen kialakult helyzethez. A pillanatnak él. Bár vezetnek nyilvántartást a nőkről, nincs semmilyen hosszútávú életstratégiája. (Meglehet, hogy Leporello perverziója az egész katalógus is. DG nem tűnik rendszerető alkatnak.)

A nézőnek el kell hinnie, hogy hősünk annyi nőt elbűvöl. Értesülünk a statisztikáról, a hódításokról, miközben látni csak azt látjuk, hogy DG az egyik nő (Elvira) elől elfut, a másikkal (Anna) és a harmadikkal  (Zerlina) is erőszakoskodik, a negyediknek (Elvira szobalánya) szerenádot ad. Ebben az összképben nem rajzolódik ki egy igazán vonzó férfi képe. És még ehhez jön a gyilkosság, a személyi titkár éheztetése is. Nem tudjuk meg, hogy valójában mit gondol DG, nincs egyetlen olyan áriája, amely ne kifelé, valaki másnak szólna. Geiger Lajosnak ezt is elhisszük, hogy ez a férfi nem él lelkiéletet. Nem foglalkozik sem a múlttal, sem a jövővel. Lehet, hogy éppen ebben áll a vonzereje? Mindenki más latolgat, fontolgat, ő nem. Igazi elkényeztetett világfi, aranyifjú, csak magára gondoló egoista. Mindenkit kihasznál, mindenkin átlép, és hazudik. A nőknek ígérget, akiknek szüksége van ezekre a szép hazugságokra, a szerelem illúziójára és arra a hitre, hogy a házasság majd mindent megold. DG és a nők kölcsönös egymásrautaltsága az, amely működteti a gépezetet, az pedig most ettől az egy kis homokszemtől (a gyilkosságtól) leállt. A már említett zárójelent azt sejteti, hogy mégsem. Don Ottavio, Donna Anna és Elvira Masettóékkal együtt nyugodtan térhet nyugovóra, abban a tudatban, hogy a világrend helyreállt. Mi vagyunk csak abban a helyzetben, hogy megkapjuk a rendezői üzenetet, átláthatunk a szitán: nem, nincs igazságszolgáltatás, a főgonosz garázdálkodik tovább köztünk. Azt mindenki maga döntheti el, hogy ez számára megnyugtató-e vagy sem.

Színlap

 

 

 

Címkék: Miskolc Opera Don Giovanni Geiger Lajos Hábetler András Kelemen Dániel Szolnoki Apollónia Kriszta Kinga Decsi András Nánási Helga

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr435804344

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.