Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

December huszadikán láttam a főpróbán, egy hónap eltelt azóta. Újra elolvastam az eredeti darabot is. Gondolkodtam egy sort, sokszor eszembe jutott, hogy muszáj most már valami véleményt írni. Naponta legalább egyszer felmerült az előadás, mivel a lányom azóta folyton Vajda Milán szavait visszhangozza némi variációval, "ne lépjetek be az aurámba!". 

Röviden azt mondhatnám, hogy ez tűnik a legjobban megcsinált előadásnak az évadban azok közül, amelyek nem érintettek meg igazán. Lehet, hogy azért, mert egy korábbi előadás remake-je, vagy csak nehezen tudtam Gálffi figurájában a lepkegyűjtőt, a képzelt beteget és a zord apát is egyszerre látni, vagy azért, mert Moliere esetén finnyás vagyok.

Összességében is kevés Moliere előadás tetszett eddig (mondjuk legkivált a Tartuffe ezer éve Miskolcon Blaskóval és Tímár Évával, illetve az Alföldi-Tartuffe a Nemzetiben, a Dandin Naszlady Éva rendezésében a József Attila Színház Gaál Erzsi stúdiójában - ezek voltak nekem igazán élményszerű Moliere-ek, illetve egy Kiss Csaba rendezés a Győri Padlásszínházban). A legtöbb Moliere-előadásban egy-egy szereplő játékának tudtam örülni, (most előjön még Kovács Lajos Úrhatnám polgárként szintén egy miskolci előadásból) más szereplőkének meg nem. Rendszerint egyenetlennek érzem a Moliere-előadásokat, a darab sablonszerű fordulatai vagy egyes szereplők egyszínűsége megmarad az újabb színrevitelek esetén is. 

Mi az ami egy hónap után is emlékezetes a Mohácsiak Képzelt betegéből és jónak érzem még mindig? Minthogy ez egy ajánló blog, én pedig történetesen eléggé szeretem általában is a színészeket, az Örkény társulata pedig egységében is különösen szimpatikus, ne várja senki, hogy a számomra kevésbé átütő alakításokat (főleg egy főpróba alapján) pellengére fogom állítani. Csak a szépre emlékezem...

Mivel ez Mohácsi-előadás, ilyen esetben eleve az a nyerő hozzáállás, ha valaki várakozó álláspontra helyezkedik és a premier után egy hónappal, a Képzelt beteg esetén mondjuk mostanában, ül be a színházba. Ezeknek a munkáknak mindig több idő kell a kiforráshoz, hiszen a szövegen is alakítanak még menet közben. Biztos vagyok, abban, hogy egy hónap leforgása után jobb is lett az egész. (Sok ismerősöm már akkor is el volt ragadtatva, nem lehetetlen, hogy a hiba az én készülékemben van. De a Mohácsi-rajongó lányom is kevésbé szerette, mint a rendező többi munkáit, ez is tény. Sokakat  "A nyaralás" nem fogott meg, azért pedig ő lelkesedett. Nem is beszélve a Csillagos égről és a Liliomfiről, ezeket többször is látta.)

Nagyon meghatározó a díszlet, az az érzésünk, mintha egy világvárosban egy modern művészeti galériában lennénk. Taszítóan ridegek a sötétkék falak, három másodperc alatt világos, hogy ebben a közegben nem lehet élni. Fodor Viola díszlete hatásos, kifejező - talán túlságosan is jól sugározza ezt az élhetetlenséget, a komorságot. Olyan ez a díszlet, amelyiknek az emléke hosszan megmarad a nézőben. (Ugyanez volt Pécsen is? Azt nem láttam.)

A színészek közül számomra igazán emlékezetes ezúttal három szereplő volt. (Mint már említettem, Gálffi alakja nyugtalanítóan nem állt össze, vagy ilyennek nem akartam elfogadni, meglehet. ) Szandtner Anna, Znamenák István és Debreczeny Csaba az, aki nekem annak ellenére is tetszett, hogy összességében az előadást csak foltokban élveztem. Debreczeny Csaba a halál szerepében kevésszer jelenik meg, de amikor a színen van, akkor súlya van a játékának, ugyanakkor könnyűsége is van. Érezzük annak az esetlegességét, hogy ki lesz a következő, akit elvisz. Helyenként nevetünk, máskor megfagy a levegő. Szandtner Anna a szobalány szerepében nagyon hangsúlyos, ez eredetileg is központi szerep Moliere-nél, ezerszer hálásabb, mint a naívák helyzete. A közte és a képzelt beteg testvére (Znamenák) között szövődő szerelmi szálnak drámaisága lesz, a kezdeti laza viszony a halál közelében komolyra fordul. Ha valamiért érdemes megnézni az előadást, mert mindennek ellenére azt gondolom, hogy így is érdemes, akkor ez kettejük záró jelenete. 

Mohácsi rendezési stílusára általában is jellemző, hogy hosszasan fecsegnek a színpadon, folyik (elvileg) a felhőtlen szórakozás, jönnek a poénok egymás után, nevet a közönség, aztán pedig a végén következik egy fordulat, egy katarktikus jelenet, amely felé észrevétlenül addig is tartottunk. Ez a stílus jól működik rendszerint, csak néha okoz nehézséget, amíg elérjük ezt a tetőpontot. (Lsd. a kecskemétiek Buborékok c. előadását, amely tavalyelőtti premier volt) De kitartás! Jön a katarzis, csak nem szabad feladni.

Címkék: Mohácsi János Örkény Színház Debreczeny Csaba Znamenák István Gálffi László Szandtner Anna Képzelt beteg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr185702978

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.