Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Akármilyen zűrös is ez a december, történetesen két előadást sikerült megnéznem az Ódry Színpadon. Egyet múlt pénteken délután, egyet pedig ma. Ugyan ez nem szokásom, hogy összehasonlítással élezzek ki egy írást, ez a megboldogult, de azóta is köztünk élő MGP kedvenc húzása volt. Ma mégis ez lesz, mivel egyrészt már szinte pánikban vagyok az időhiánytól, éppen az Yvonne az egyik, amelyikről  késik már egy hete a bejegyzés, másrészt: annyira adja magát ez a megoldás. Még a mai előadás közben eszembe jutott, hogy ez az összehasonlítás a mai színházi életünkre jellemző két tipikus esetet mutathat meg - az én meglátásom szerint. Egyáltalán nem gondolom, hogy biztosan igazam van, én csak a saját benyomásaimat rögzítem, mindenki megnézheti majd februárban az előadásokat (januárra leáll az Ódry) és eldöntheti maga, hogy neki miről szólnak.

Az Yvonne burgundi hercegnő esetén nekem az volt a benyomásom, hogy valami egészen szenzációs szereposztást sikerült előállítani. Olyat, amilyenről álmodni lehetne, amelyet nyugodtan fel lehetne tenni az Örkény honlapjára és tódulna a nép. Szandtner Anna ígéretes Yvonne, ahogy Kerekes Éva, Gyabronka József, Dengyel Iván,  Pál András, sőt aki jár az Ódryra, annak Bach Kata is húzónév. (És egy jelenet erejéig ott van Bozó Andrea és Járó Zsuzsa is.) Az előadást nézve viszont azt éreztem, hogy különösebb üzenetet nem akar ez az előadás hozzánk eljuttatni, a darab felszíne megszólal, de egy markáns rendezői koncepciót (Geréb Zsófi vizsgarendezése volt ez) nem érzékeltem mögötte. Ürességet éreztem, hasonló módon, ahogy a darab elkényeztetett Fülöp hercege is. Minden adott látszólag, a színészek egyenként kis szigeteket alkotnak, mintha mindenki a saját tapasztalataiból merítve önállóan küzdene. Külön-külön ideig-óráig élvezni lehetett ezeket az alakításokat, de az előadás folyamán kezdtem azt érezni, hogy nem érint meg az egész együtt. Persze roppantul örültem Szandtner Annának és a többiek közül is szinte mindenkinek, de csapatnak nem éreztem a jelenlévőket. Picit a "letudás" hangulata érződött, lehet, hogy a színészek sem érezték át igazán a darab fontosságát. Pál Andráson látszott, hogy roppant energiákat tesz bele, nagyon akarja és nagyjából meg is tudta tartani magát végig központi szereplőnek, hiszen mégis az ő drámája ez leginkább. 

Az igazsághoz az azért hozzátartozik, hogy ezt az előadást aztán végképp nem mezei nézőként ültem végig. Sok évvel ezelőtt diákokkal kerek négy hónapon át, minden hétköznap délutánt azzal töltöttük, hogy összehozzunk egy egész estés Yvonne-t. Ez történtesen elég jól is sikerült. A szöveget a próbák során feltétlenül bevéstem, ennyi hozadéka volt. Lehet, hogy ez a túlságos közelség az anyaghoz volt az, ami miatt ennek az előadásnak nem tudtam igazán átadni magamat, de lehet, hogy a hiba mégsem csak az én készülékemben volt. (A sepsiszentgyörgyiek Yvonne-ja például tetszett.)

Aki ezt a darabot egyáltalán nem ismerte, arra szerintem ez az előadás is erősen hathatott. Egy felesleges dolgot láttam csak benne, mégpedig az író, Witold Gombrowicz színre rángatását. Ez volt az egyetlen olyan elem, amelyik nem volt benne a szövegben. Az élő zenészek alkalmazása, akik alkalmanként reagáltak is a történésekre, jó ötlet volt. Talán ha nem a nagyszínpadon van az előadás, akkor jobban működik, a tér egészét nem éreztem egészen kihasználva. (Az viszont igazán szomorú volt, hogy erre a szereposztásra nem lett tele a nézőtér. Biztosan más ugyanez, ha tele a ház. Kell a színészeknek a nézői visszajelzés is.)

A mai napon sok szempontból más volt a helyzet. Egy vizsgát nézhettem meg, amelyik februártól lesz műsoron és amelyik az alkotók ötletéből éppen azért született, mert azt érezték, hogy van mondanivalójuk a darabbal. Szophoklész Philoktétésze sem az, amelyik rengetegszer megy. A színházi adattár hat előadást említ, én ezek közül kettőt láttam mindössze. Legutóbb (2007) a Stúdió K-ban emlékszem egy roppant erős megvalósításra, Koltai M. Gábor rendezte, a főszerepekben Mucsi Zoltánnal, Huszár Zsolttal, Kovács Krisztiánnal és Menszátor Hérész Attilával. Az évekre emlékezetes maradt, többre emlékszem feltétlenül belőle, mint egy korábbi (1992) Ódry-vizsgából. Az utóbbi annak idején csak arra volt jó, hogy a darabra felhívja a figyelmem, nem éreztem ki belőle valami többletet. Persze nem lebecsülendő, ha valaki "csak" megrendez egy darabot, de én eléggé szeretem, ha akarnak is valamit mondani vele az alkotók és el tudom fogadni a módosításokat, ha ezt a célt szolgálják.

Jelen esetben a nyolcvan perces előadás első jelenete alatt éreztem, hogy itt olyan kérdéseket vet fel a rendező Viktor Balázs, amelyek húsbavágóan érintik őt is és a jelenleg pályakezdő színészeket általában. Csapatmunka nyoma érződik, mégpedig három pesti egyetemi hallgató (Bárnai Péter, Rada és Bán Bálint, a rendező osztálytársai), egy független (hivatalos papírral nem rendelkező színész) Béres Miklós, illetőleg három kaposvári egyetemista dolgozik együtt. Ez, hogy egy ilyen vegyes társaság hozta létre az előadást még inkább hangsúlyossá teszi, hogy egy egész generáció problémáiról van szó. 

A Philoktétész a Nádasdy teremben van. A nézők közel ülnek az előadókhoz, a négyzet alakú kijelölt színpadi tér két egymás melletti oldalán. A kezdéskor az Odüsszeuszt játszó Béres Miklós látványosan bezárja az ajtót, miután rákérdez, hogy biztos nem akarunk-e kimenni. Nincs menekülés, itt vagyunk, együtt kell a sorsunkat most már válllalni. A maradás nem bizonyul kellemetlen tehernek. 

A dupla gumiszalagokkal körbevett szabályos négyzet Lémnosz szigetét jelöli, ahol a trójai háború kezdete előtt gyógyíthatatlan és büdös sebével magára hagyott Philoktétész (Bárnai Péter) majd tíz éve él. Csak azért nem halt meg a lakatlan szigeten, mert Héraklész íja az övé, ügyesen lődösi a madarakat, a nyílvesszőket pedig újrahasznosítja. Ez így menne még akármeddig, de a görögök kapnak szokás szerint egy jóslatot, amely kinyilatkoztatja, hogy csak Neoptolemosszal (az elhúnyt Achilleusz fiával) ÉS Philoktétész íjával győzhetik le a trójaiakat. Természetesen Odüsszeusz lesz az, aki intézkedik, elmegy a tapasztalatlan ifjúért és még azt is eléri, hogy Neoptolemosz csellel szerezze meg a megkeseredett sebesült hős íjját. 

Ez az előadás elsősorban ennek a fiatalembernek a helyzetéről szól, az ő döntése-hezitálása az, amelyik véleményem szerint igazán a központba került. Mennyit ér meg nekünk a siker? Fontosabb-e mint a becsület?

Adott Odüsszeusz, aki a sikerember. Ő mindig minden helyzetben tudja, hogy mit kell tenni. Ha nemesnek kell lenni és őszintének, mert úgy kívánja meg a helyzet, akkor nála senki nem lesz tisztességesebb. Viszont arra is képes, hogy csaljon és hazudjon, ha arra van szükség. Ez a flexibilitás az, amely kiemeli a tömegből és a nagy karrierhez vezetett. Odüsszeusz ráadásul tudja, hogy ilyen és nem is szépít, mert nem is szégyenli. Ha Trója elfoglalásához nyomorba vagy akár halálba kell taszítania Philoktétészt, régi harcostársát, hát képes lesz rá. Nem örül ezeknek a helyzeteknek, de mivel ő is kényszer alatt van (esküt tett, hogy Helenét visszaszerzi), nem tehet mást. Béres Miklós alakításában látunk egy határozott, megfontolt, a többi szereplőnél érettebb szereplőt (lehet, hogy nem idősebb, de feltétlenül tapasztaltabb színész benyomását kelti, amely összefügghet azzal, hogy már "kikerült a piacra", nem élvezi az egyetem védőszárnyait). Hősietlen hős, nem az, aki után sóhajtoznak a lányok, de simán elhisszük neki, hogy tud ő is annyira íjazni, mint Philoktétész, akire voltaképp semmi szükség sincs. Nincsenek illúziói, teszi a dolgát, uralkodni tud az érzelmein. Egy jelenetben el is változtatja alakját, de hosszan nem tud más lenni, mint önmaga. 

Amíg Odüsszeusz az érett generáció győztese, a lúzer kétségtelenül Philoktétész. Ő az, aki annak idején azt sem tudta elérni, hogy egy lakott helyre vigyék, ahol esetleg van orvos. A még meg sem kezdődött háború egyik első áldozata. Aki nem tud előrelépni, esélye sincs, hogy Odüsszeusszal szemben a saját érdekeit érvényesítse. Amikor nála az íj, még akkor sem tudja bosszúból megölni. Bárnai Péter alakítása szintén erős és meggyőző, visszaemlékeztem a tavalyi évadom legnagyobb élményei között számon tartott Zsótér-Peer Gyntre, amelyben ő volt az öltönyös famászó (1.) Peer Gynt. Mintha most is ugyanazt az öltöny-nadrágot hordaná, vagy valami egészen hasonlót. A gumi-határon kívül eső területre esik a barlangja, amelyet egy kupac póló, öngyújtó és egy bögre jelöl. Ennyi az egész, ezt kellene majd összepakolnia az utazáshoz. Heraklész íja egy műanyag sárga gyerekjáték, ahogy a többi hősnek is egy tányérnál nem nagyobb pajzs és egy rövidke műanyag kard jut fegyverül. Ezek a tárgyak a jelzés szerepét betöltik. Ahogy a barlangot is elképzeljük a gumi felemelésével, el tudjuk a szigetet, a hajókat is gondolni, a tárgyak azon kívül, hogy elidegenítenek és hangsúlyozzák, hogy játék ez és színházban vagyunk, betöltik a funkciójukat. Talán nevetséges is lenne a mai világban igazán hiteles kellékekkel előadni egy ilyen darabot. Ebbe a rendezésbe semmiképp nem férne bele valami élethű darab. 

Ugyanígy jó megoldás és  a játékosságot erősíti: az előadás végén, amikor már csellel, erőszakkal, szép szóval sikertelenül próbálták beláttatni Philoktétésszel, hogy az ő sorsa is Trójába vezet, következik a görög daraboknál nem ritka deus ex machina:(SPOILER) Héraklész megjelenik és kettő perc alatt elfogadtatja Philoktétésszel, hogy el kell mennie Odüsszeusz hajóján. (A seb büdös elvileg, ezért rakták ki a hajóról tíz éve - az előadás erre nem reflektál, egyszer sem látszott bárkin, hogy eljátsszaná, hogy zavarja a seb. Az íj miatt ezen az apróságon hamar túlléptek, úgy tetszik.) Bán Bálint az előadás utolsó jelenetéig nézőként ül a helyén, majd amikor eljön az ő pillanata, akkor leveszi ruháját és mindössze egy superman-öltözetre hasonló réteg marad rajta. Felmászik a mennyezetre és onnan, valóban a magasból ereszkedik a többiek közé. Ironikus ez az ábrázolásmód, lám ilyenek a megdicsőült istenek. Mintha egy képregény-figurát látnánk. Természetfeletti erejét jellemzi, hogy a bezárt ajtó neki simán kinyílik és azon át távozik.

A kar tagjai - "köszönjük, Kaposvár!", hangzik el az előadásban - atléta trikóban, fehér pólóban és tréning nadrágban jelennek meg. Ők a köznép, akiket csak rángatnak, teszik azt, amit parancsolnak, bólogatnak, hazudnak, ha kell. Ez az a közeg, ahova be kellene illeszkedni Philoktétésznek és Neoptolemosznak, miközben egyikük sem ez az alkat. 

Neoptolemosz lenne ez az ifjú pályakezdő hős, aki apját elvileg soha nem látta, de egész életére rányomja bélyegét apja mintája. Ki van tűzve az út, amelyen haladnia kell, nincs választása - Trójába vezet az útja. Megvan benne az alkalmazkodókészség, ugyanakkor még vannak elvei, illúziói és egy mozgássérültet nem szívesen fosztana ki csalással. Ha választania kellene, egészen biztos, hogy közelebb érezné magát Philoktétészhez, a lúzerhez, mint Odüsszeuszhoz. Vállalja a sorsát, nem futna meg a harc, a nehézségek elől, de megveti magát, amint látja, hogy milyen könnyen sikerült a férfit megtéveszteni és az íjat megszerezni. Bevallja az igazságot, ezzel ki is vívja Odüsszeusz rosszallását, de nem tud hazugságban tartósan létezni. Neoptolemosz lenne az, aki az ifjú generációt képviseli, látjuk a valódi világgal való fájdalmas szembesülését. Rada Bálint alakítása kifejező, beszédesek a szemei és vele tartunk az egész darab folyamán. 

Az előadás megtart sokat az eredeti szövegből is, de ellenpontként - különösen a kar esetén - behoz szlenges, mai szöveget, amely valószínűleg rögzített improvizáció lehet. Sok, különféle hangulatú zenei betét is színesít, néhány ebből filmzene, lehet, hogy népszerű és közismert is. (Most éreztem a hátrányát annak, hogy tévém nincs és filmeket sem sokszor nézek, arra már nincs időm.) Jó a játék a felfüggesztett mikrofonnal, amikor két szereplő is elmondja a közönségnek szánt álláspontját, nagyon hatásos a gumiszalaggal való játék (körülhatárolja a szigetet, hajót is lehet belőle képezni és Philoktétész is belekeveredik). 

Összességében egy nagyon invenciózus, érdekes, lendületes előadást láttam, amely annak ellenére is hatott rám, hogy az előadásnak volt egy erős előképe, és három színésznek a saját korábbi Peer Gynt-alakításával kellett versenyeznie. Ilyesmire gondolok, amikor a színház jut eszembe.

 

Színlap

Philoktétész: Bárnai Péter 
Neoptolemosz: Rada Bálint 
Odüsszeusz: Béres Miklós 
Kar: Fábián Szabolcs, Mózes András, Hajmási Dávid 
HÉRAKLÉSZ: BÁN BÁLINT

Rendező munkatársa: Hodászi Ádám
Rendezte: Viktor Balázs

 

Címkék: Ódry Színpad Kerekes Éva Bán Bálint Szandtner Anna Rada Bálint Béres Miklós Pál András Viktor Balázs Yvonne burgundi hercegnő Philoktétész Bárnai Péter Geréb Zsófia

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr305702874

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.