Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Ma este a nap folyamán megtekintett négy gyerekelőadás után (a 7. Gyerek- és Ifjúsági Szemlének köszönhetően), ötödik élményként kisebb gondolkodás után mégis elzarándokoltam az Erkelbe, hogy a Kékszakállú-sorozat utolsó estéjét megnézzem. Tudtam, hogy ma van az utolsó előadás, illetőleg más előadást már lemondtam ennek a kedvéért. Így kissé kilúgozott állapotban is az Erkelt választottam. (Nem bántam meg.)

Számomra ez volt a negyedik élmény, a korábbi megtekintések (beszámolók: itt) után már maximálisan felvértezve, minden effektre felkészülve mentem. Első nézés esetén szinte lehetetlennek érzem, hogy valaki ne a külsődleges tényezőkre figyeljen, illetve ne a rendezői koncepció megfejtése kösse le egészen. Így negyedszerre ez a probléma már végleg nem állt fenn. Valamelyik TV-csatorna rögzítette az előadást, amely valószínűleg  motiválhatta a közreműködőket. A mai előadást vették fel, ráadásul szerencsére a színház is eléggé tele volt. Egy kortárs opera+Bartók kombináció esetén nagyon szép, hogy ennyien eljöttek,bár az emeleten bőven akadtak üres helyek. Miután ma sikerült csakis a két énekest figyelnem, illetőleg a zenét hallgatni, elégedetten távoztam. Rá se hederítettem a háttérben felaggatott képekre.

Mintha még ez a mai este erősebb is lett volna a korábbiaknál, több erőt, lendületet illetőleg dühöt és elkeseredést éreztem az énekesekben. Ott az a függöny, mégsem jutott eszébe senkinek levetetni. (A mellettem ülő "törzslátogató-jellegű" mezei néző a szomszédaival ugyanezt beszélte meg a taps alatt: "na de minek ez a függöny?"  Ezt kérdezhetné mindenki....Jelképesen is értelmezhetjük ezt kínunkban, ha végleg nem akarunk pusztán egy énekes-ellenes, ámde látványos rendezői gesztust látni benne. Igen, higgyük el, hogy két ember igazán nem tud egymásra találni, még akkor sem, ha mindkettőben meg van a jó szándék. Egyedül vagyunk, sosem fogjuk tudni vagy merni áttörni ezeket a szinte láthatatlannak tűnő falakat. Ezek ott vannak, elnyelik az erőnket, felemésztik az energiáinkat. Hiába minden. Ez egybevág a Kékszakállú üzenetével, de nem vagyok biztos benne, hogy Bartók azt akarta, hogy az énekesek pusztuljanak is bele abba, hogy az operáját éneklik, azzal, hogy aránytalanul meg kell erőltetniük - feleslegesen - a hangjukat.

Ma a darab közreműködői egy időre elköszöntek az előadástól, sőt lehet, hogy ez is a korábbi Kékszakállú-rendezések sorsára jut. Mario viszont más párosítással ismét lesz tavasszal. Aki lemaradt, azt biztosan pótolhatja, ezt nem. Bennem maradandó nyomot hagyott és azt hiszem, hogy még így is hiányozni fog. És ez kizárólag a zenekar, Héja Domokos és persze a két nagyszerű, színészként is helytálló énekesünk - Bretz Gábor és Mester Viktória -  érdeme.

Címkék: Opera Galambos Péter Erkel Színház Bretz Gábor Kékszakállú Mester Viktória

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr725653108

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.