Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

október
25.

Vígszínház - Alföldi Dantonja: "A nép nem szól vissza"

Tudósítás az előadás legelső zártkörű, pedagógusoknak rendezett főpróbájáról |  MakkZs  |  1 komment

A Vígszínház nagyvonalú és roppant ésszerű gesztusa, hogy mielőtt egy előadására rámondaná, hogy ez itt a premier, számos esetben, egy egész héten át lejátssza különböző összetételű nézőközönségnek. Mire az előadás eljut a kritikusok elé, addigra az előadás gördülékenyebb lesz és nyilvánvalóan jobb formát mutat, mintha ezeken a próbatételeken nem edződtek volna meg a színészek.

Ma délelőtt a pedagógusok számára rendezett zártkörű próbát láttam, sőt utána volt egy beszélgetés is az alkotókkal, amely szintén tanulságokat tartogatott. A címben idézett mondat az egyik színészé, aki visszakérdezett a közönségnek. De erről majd később. Nyomatékosan aláhúzom, hogy mivel most került első ízben a nézők elé a produkció, emiatt az összes többi előadás mind jobb lesz majd, pergőbb, tempósabb - viszont a mai volt a színészek számára is talán a legérdekesebb, mert most próbálhatták ki először, hogyan hat a nézőkre mindaz, amit eddig csak üres ház előtt játszottak el. Ebben áll a főpróbák varázsa.

Magáról a mai előadásról:

A darab számomra nem volt ismeretlen, 1988 februárjában Miskolcon Szőke István rendezésében, Bregyán Péter és Mihályi Győző főszereplésével láttam. Nagyon szerettem azt az előadást és sokszor később is eszembe jutott. Azt hiszem, hogy meg is értettem, bár nem az aktuálpolitikai vonatkoztatás lehetősége kötött le, hanem maga a történet. A Vígben a Danton halála (színlap) most új fordításban került színre, kifejezetten a színház megrendelésére fordította Forgách András három tanítványa. Vele és Vörös Róbert dramaturggal együtt tehát öten dolgoztak a szöveg kialakításán. És akkor még nem is beszéltünk a rendező és a színészek kreatív hozzáállásáról, akik néhány mozzanatba szintén belebeszéltek. A szöveg jól mondható és mai, ez kétségtelen. Van benne káromkodás is, ami részben természetesebbé teszi a szöveget. Az egyik színész a beszélgetés során nyomatékosította, hogy az előadásban Danton kivételével minden politikus csak zárt ajtók mögött káromkodik, a nyilvánosság előtt soha. Ha valaki megnézi, akkor jóval kevesebb szitokszóval találkozik, mint mondjuk a négyeshatoson, ha három megállónyi időre felül. Nem zavaró.(A második főpróbára ezek száma is erősen csökkent.)

A látvány nem lett túlbonyolítva. A beszélgetésen többen is azt mondták, hogy üres színpadon folyik a cselekmény. Menczel Róbert pedig díszletet tervezett, fémmel borított emelvényt, két lépcsősort, egy hatalmas gillotine vágólapját és ezekhez illeszkedő magas támlájú székeket, amelyek maguk is egy-egy kis guillotine-re emlékeztetnek. Fekete háttér előtt a fémtárgyak nagyon esztétikus látványt nyújtanak és egy pillanat alatt felidézik a francia történelem legvéresebb időszakát, a jakobinus diktatúrát. Marad rengeteg mozgástér is, és ahogy pótcselekvések sincsenek, nincs túl sok kellék sem. Ezzel a sötét háttérrel még jobban kiemelődnek Nagy Fruzsina színes jelmezei. Jellemzően nincs sok átöltözés, mindenki kap egy ruhát amely a szereplő egyéniségéhez illik. (Kevés kivétellel. Camille felesége (Bata Éva) a záráshoz francia zászlóba lesz burkolva, de addig ő is a legtöbb nőhöz hasonlóan egy lila árnyalatú ruhában látható. )

Az előadásnak ezek az elemei azok, amelyek kőkeményen adottak és nem fognak változni akkor sem, ha a harmadik évadra is átvinnék majd a produkciót. 

Ami feltétlenül változik: a színészek összjátéka csiszolódik és változhat maga a közhangulat, amelybe minden színházi előadás be van ágyazva.  Jó lenne, ha az előadás eljuthatna abba a fázisba is, amikor nem tűnne szörnyen aktuálisnak maga a mű. Most annak tűnik. Látjuk a francia forradalom két nagy politikusát, akik eredetileg barátok voltak, együtt haladtak, majd egymástól elszakadva mindketten (kis időkülönbséggel) a forradalom áldozataivá váltak. Látunk egy rendkívül szilárd meggyőződésű Robespierre-t, aki elveiért gyilkolni is képes és látunk egy olyan Dantont, aki legszívesebben csak élné az életet, élvezné és mellékesen foglalkozik politikával. De nem lehet menet közben kiszállni a gépből. Mivel nincs résen és veszélyesnek tekintik, így szükségszerűen buknia kell. Ebben a közegben nem élnek, hanem túlélnek az emberek. Egy darabig. És nincs kivétel sem, mindenkit elér a végzet, csak idő kérdése. 

Az előadás elején nehezen rázódtam bele a hangulatba. A hiba nyilván az én készülékemben volt, mert nem tudtam úgy megérkezni, ahogy szeretek - azaz kizárólag az előadásra koncentrálva. Hetek óta foglalkoztatott ez a Danton.  Megfogadtam, hogy kivárom legalább az ötödik előadást, de mégsem tudtam a kínálkozó főpróba lehetőségét nem kihasználni. (Most így utólag biztos, hogy jobban jártam volna, de másodszorra mindenképp jobb volt, mert már ismertem sok részletet.)

Nem voltam egészen ráhangolódva. Ennek ellenére az első rész közepe táján mégis beszippantottak a történések. Konkrétan Robespierre megjelenésének pillanatában történt ez meg. László Zsolt most is roppant erőteljes, meggyőző, másokra képes hatni szerepe szerint is. Annak ellenére, hogy csak egyszer jelenik meg a második felvonásban, hatását és láthatatlan jelenlétét is végig érezzük. Én azt hiszem, hogy főpróba ide vagy oda, László Zsolt alakításáról esetleg ő maga érezheti, hogy fejleszthető, de nekem igazán késznek, kidolgozottnak, egy tömbből faragott remekműnek tűnt. Stohl András Dantonjának a súlyát eleinte még nem éreztem, az is lehet, hogy ez nem is volt cél. Míg Robespierre tiszta feketében, Danton farmerban, fehér tornacipőben és fehér garbóban volt. Egy hétköznapi embert látunk, aki csak lassan ébred rá, hogy mégsem szabad. Stohl rám akkor kezdett igazán hatni, amikor az első felvonás végén a közönséghez fordulva szólt arról, hogy mi lenne akkor, ha az emberek nem törnének örökösen egymás ellen, hanem megpróbálnának békességben és nyugalomban élni. Innentől éreztem végig erősnek a jelenlétét. (A második előadáson már az első perctől erős volt. Döbbenetes mondatai vannak, ha valakinek van ideje valóban átgondolni.)

Sem a Vígszínház, sem Alföldi pályáján nem először fordul elő, hogy kiszól a közönséghez a színész, felkapcsolják a lámpákat (tízszer!) és erősen hangsúlyozzák a színházi helyzetet. Ebben az előadásban ez a gesztus, a nézők direkt megszólítása rendkívül gyakori. Talán nem is láttam még olyan előadást, amely ennél jobban sulykolná azt, hogy színházban vagyunk. Monológ közben is többen kiszólnak: adj fényt!  A jelmezek utalásai is egyértelműen arról szólnak, hogy a mai viszonyokról, az egyébként a magyar történelemben is permanens pártoskodásokról lenne szó. Nem múzeum-színház ez. Nagyon sokszor hasznosítják a Víg hatalmas nézőközönségét statisztériaként, azaz minket tekintenek a népnek, illetőleg a konvent tagjainak. A színészeket néhány jelenetben egyenletesen elosztják a páholyokban, az erkélyen is, és így a bekiabálások, a tapsok elég erőteljesen szólnak még úgy is, hogy a mezei nézők kussban vannak. Az előadást követő beszélgetésen, több néző is megosztotta velünk, hogy milyen érzés volt számára az előadáson ilyen bevonódott közönségként ülni. Egyikük tapsolni vágyott, másikuk pedig rákérdezte, hogy a rendezői szándékkal egyezett-e az, hogy "gyávának" kellett éreznie magát, hiszen nem mert megszólalni, nem szólalhatott meg nézőként Danton védelmében. Az egyik színész erre visszakérdezett: miért, nem gyáva a nép? Vissza szokott szólni? (valami hasonlót) Ez az előadás közben bennem is megfogalmazódott. Ennyire tehetetlenek lennénk? Elég sok gondolattal mehet a néző haza, ahogy a korábbi Alföldi-előadások után is, van mit emészteni. A beszélgetésen a színészek arra bátorítottak mindenkit, hogy ha akarnak, igenis kiabáljanak be, tapsoljanak. Ezt ezennel továbbítom, ha bátor nézők vagytok, akkor legyetek aktívak, improvizáljatok és majd kezelik a helyzetet. Nem valószínű, hogy ez megtörténik, egy tele nézőtéren egyedül megszólalni vagy tapsolni nem könnyű

Az előadásban a többi színésznek egyértelműen kevésbé hálás szerepe volt, mint a már említett két "állandó" Alföldi-színésznek, de mindenkinek volt egy jó lehetősége arra, hogy valamit megmutathasson magából. Hevér Gábornak a Mephisto után másodszor jutott egy olyan szerep, amelyben kevés számú, de annál hatásosabb megszólalási lehetőség jut. Saint-Justként rollerezik, dinamikusabb és erőteljesebb a többieknél. A népet két polgár képviseli. Rajhona Ádám és Dengyel Iván ez a kettő. Minden mondatuknak súlya van. Eszembe jutott, hogy milyen lenne itt esetleges harmadikként Vallai Péter, akit biztosan nem hagyott volna ki Alföldi Róbert, ha még rendelkezésre állhatna. Emlékezetes, amikor a két oldal politikusai egymást köpködték a két lépcső tetején és "a nép" ott állt közöttük. Végül a helyzetet praktikusan megoldották, esernyőket nyitottak. A beszélgetésen szó esett arról, hogy ez az előadás mennyire kínál vonzó női szerepeket. A női szerepekben mindenkinek kevés jelenetben és kevés mondatban kell egy egész személyiséget megteremteni. Van egy-egy monológja, jelenete azért mindenkinek, de nem hálásak ezek a szerepek, esetleg azoknak, akik a büfében szeretik az estéjük nagyrészét tölteni a kollégákkal beszélgetve. Járó Zsuzsa ki is mondta a beszélgetésben, hogy jó-jó a szerepe, de azért mégiscsak Dantont lenne jó játszani az előadásban. Attól tartok, hogy a többiek részéről mind alázatra van szükség, hogy odategyék magukat, miközben mégis Stohl András nagy estéje ez. Stohl a beszélgetésen elmondta, hogy 1993-ban a Kamrában ugyancsak Dantont játszotta főiskolásként, így a szerep már nem új. Néhány ironikus megjegyzéssel tetszést aratott, amelyben elhintette, hogy a megformálandó nőcsábász, alkoholista, meggondolatlan Dantonhoz sok személyes köze nincs, és még börtönben sem ült, így igyekszik a többiek játéka alapján tájékozódni a színpadon. A két Danton között jó nagy pályát bejárt a színész, most sajnálom, hogy éppen a 1993-4-es évadot nem töltöttem Pesten, így most a két alakítás összevetésére nekem nincs esélyem. Biztosan lesz majd kritikus, aki ezt meg fogja tenni.

És nem a szerep, hanem a színészi kvalitás miatt ugyanígy László Zsolté is az este, aki sokkal kevesebb időben, intenzíven megteremti az ellenpontot. De a többieké sajnos nem. Ez a színészi alázat majd a 85. előadás környékén lesz lényeges, mert jelenleg az előadás begyakorlásának fázisában még mindenkinek érdekes a feladat. (Emiatt hálásabb darab a Sógornők, amelyik szinte mindenkinek és egyszerre sokaknak egyformán fontos szerepet nyújt. A legtöbb dráma azért nem ilyen, egy-két főszereplő tündököl, a többiek alájátszanak. Ez a színházi sors.)

Az megint más kérdés, hogy mennyire lesz jó az alkotóknak a premier utáni sajtóvisszhang, mert borítékolhatóan nem fogják elhallgatni az előadást. Az István a királyhoz hasonlóan, itt is egyértelműen az árokásás abbahagyására való felszólítást éreztem, ki tudja, hogy akárki is komolyan meghallgatja az előadás üzenetét a színház világán belül és kívül. Az kellene pedig.  

Utószó: Akinek nem tetszett: nézze meg a Stúdió K-ban Koltai M. Gábor nagyszerű rendezését, a Danton-ügyet Kuna Károllyal és Menszátor Hérész Attilával. Akinek meg tetszett, az ugyanúgy nézze meg, mert megláthatja, hogy erre a témára (más darabbal) stúdiókörülmények között milyen más színházi válasz adható. (Mintha még a repertoáron lenne, kár, hogy kitűzött előadása most nincs, újra megnézném én is.)

Címkék: Stohl András Vígszínház Alföldi László Zsolt Danton halála

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr685586776

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

evamagyarfalvi 2013.12.03. 13:09:17

Eltelt két hét mióta láttam és az első gondolatom visszagondolva, hogy ültem a hosszú órák után a végén és azt éreztem, hogy bár hulla vagyok, most kéne megnézni még egyszer. Rögtön. Pedig az első felvonásban még nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e. Nagyon megragadott a bevonódás, én tényleg éreztem, hogy jelen vagyok benne és nem csak kívülről nézem. De végül a mondatok súlya megijesztett. Arra vágytam, hogy ez most bár ne lenne áthallásos, bár ne kéne azt éreznem, hogy ehhez közöm van.