Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Megint egy főpróba,...

Múlt csütörtökön, egy főpróbán láttam az előadást. (színlap) Azóta sok víz lefolyt a Dunán, megtudtam, hogy ajánló-blogíróként ugyanúgy kritikusnak számítok, ha tetszik-ha nem, azaz nem korrekt a bemutató előtt írni egy előadásról. Akár igaz ez, akár nem, én a főpróbát láttam, ezen nem tudok már változtatni és a "fogadalmamon" pedig nem akarok, tehát MINDEN színházi eseményről írok, amire odavetődtem, még akkor is, ha közben elmegy az előadástól a kedvem és igazából kellemetlenné válik általam kedvelt emberek munkájáról negatívumokat leírni. A blogírás kezdése óta így törvényszerűen kevesebbet járok, időhiány miatt is. Tehát most éppen egy előadás nézése helyett az adósságomat pótolom és szó lesz az Iglicről. Ennek  az öt napos csúszásnak köszönhetően viszont legalább nem mondható el, hogy " jogtalanul beelőztem'" azokat, akik szakmai lapok felkérésére mentek a premierre. Mostanáig aki akarta, rég kialakíthatta az álláspontját, közzé tehette az értékítéletét. (A nyomtatott sajtó mindenképp lassabb, nekik semmit nem számít, hogy interneten kik és mit mondanak 5 nappal korábban vagy később. Sok színházba járó olvasó úgyis egy kedvelt kritikus véleményét akarja hallani, vagy éppen minden elérhető véleményt elolvasnak.) Én azért is szeretek gyorsan megnézni egy engem különösen érdeklő előadást (mint amilyen ez is volt a darab  ÉS az általam nagyon kedvelt címszereplő, Pelsőczy Réka miatt is), hogy aztán gyorsan a többiek véleményét is olvashassam, amit nyilván nem teszek meg a darab megnézése előtt, HA már eldöntöttem, hogy nekem az az előadás kell. De egyébként nem egyszer előfordult már az is, hogy tanácsot kértem e-mailben attól a két kritikustól, akivel személyes kapcsolatban vagyok ÉS fontosnak is tartom a véleményüket.

A múlt:

Az Iglic az egyik olyan Zsótér-előadás volt (2000-ben), amelyik a leginkább ( és nagyon-nagyon) tetszett nekem a rendező életművén belül. Olyan, amelyik minden elemében hatott rám, amelynek egy-egy képe túlélte az azóta eltelt 13 évet, bár csak egyszer láttam (színlap). A csütörtöki előadást nézve az történt, hogy az a régi előadás kezdett mindinkább megelevenedni. És hiába vártam, napok óta gondolkodtam, hogy most mi is legyen ezzel a cikkel, csak intenzívebb lett az a rózsaszínben játszott Zsótér. Legelsőként persze Börcsök Enikő az, aki az Iglicről eszembe jut. (Az a Börcsök-Iglic ettől az előadástól függetlenül is gyakran eszembe jutott, ha láttam a színésznőt, az egyik legjelentősebb szerepe volt.) Aztán a fiatal lányok, Majsai Nyilas Tünde (aki mindig erőteljesnek tűnt kisebb és nagyobb szerepeiben mindmáig) és Balázsovits Edit is, aki ennyire jónak, mint éppen ebben az előadásban ritkán tűnt (legutóbb a Kék rókában, amely a régi Játékszín utolsó bemutatója volt). És később előjöttek a táncosok is, Vati Tamás és Zarnóczai Gizella, akik a sejtelmes-fenyegető hangulat kialakítását további statisztéria nélkül is hozták. Ők mintha feketében lettek volna. Az atmoszféra-teremtés, annak a lebegtetése, hogy mit is akar ez a tündér, gonosz-e vagy sem, vagy mindkettő, feszültséggel töltötte meg a Víg Házi Színpadának kis terét. 

A jelen:

A nagyszerű előkép ellenére (vagy éppen azért) is rendkívüli optimizmussal, sokat várva mentem a Bábszínház negyedik emeletére, hogy a Katonával közös előadást megnézzem. Tengely Gábor tavalyelőtt a Nemzetiben rendezett Csongor és Tündét, amely bennem vegyes érzelmeket keltett. Kíváncsi voltam, hogy erre a darabra milyen koncepciót hoz. A szöveg maga is nehezen mondható és nehezen érthető, de belengi a költőiség  és sok benne a humor is. Hamvai Kornél fordítása, hozzáférhető az Európa Kiadó "Holdfény Öt mai angol dráma" c. 1995-ös kötetében. Egyértelműen kihívás ezt  megrendezni, bár kihámozható egy egyenesvonalú történet, de elég sok ága-boga van, bőven ad félreértelmezési lehetőségeket. Tengely Gábor valószínűleg nem ismerte a Zsótér előadást, talán túl fiatal is ahhoz, hogy láthatta volna (ez csak feltételezés persze). Erősen úgy tűnik, hogy a szövegből indult ki és nála megjelenik az összes szereplő, bár a tizenöt színész némelyike több szerepet is játszik. Fekete az alaptónus, a világítás és a fémvázas díszlet együttese komor hátteret ad. Persze a kisleánykák ruhája élénk, zöldes, de a nagy szőrős kutya és maga Pelsőczy Réka Iglice az, amelyik feketeségével igazán domináns lesz. Pelsőczy haja szőkés-vöröses-feketés melírozást kap, és izgalmasan mindenfele áll. Azonnal egy négyoldalas monológgal kezdi az előadást, miután az acélváz csapkodásával (ebben több szereplő is részt vesz) másodpercek alatt sikerül a rendezőnek egy nem kétértelműen, hanem egyértelműen kellemetlen atmoszférát megteremteni. Az előadás későbbi fázisaiban is előkerül ez a megoldás, a rudak csapkodása és mi kellően rosszul is érezzük magunkat. Ez nem biztos, hogy szerencsés. Mire  ezt a bravúros monológot az Iglic végigmondja, a lidércnyomás elmúlik, elfelejtjük a rendezői merényletet, és lényegében kialakul egy benyomásunk a tündérről  is, amely aztán nem kérdőjeleződik meg egy kicsit sem. Míg Börcsökben volt némi negédesség is, valami csalogató,rejtélyesség, ez a tündér egyértelműen boszorkány, nem "tünkány", aminek lennie kellene, ha jól gondolom. Pelsőczy hajlamos "érdesnek" mutatkozni, a hangja szinte önmagában megcsinálja a figurát, nem hazudik. Az hibázik, aki követi és hallgat rá. A két lány, Josie (Borbély Alexandra) és Lily (Pálos Hanna) nem egyforma mértékben ismeri fel az Iglic igazi mivoltát, Josie egészen tisztában van a hatásával, Lily igazán naív. A Katona két fiatal színésznője sokszor bizonyított már, magukhoz képest nem látom, hogy most igazán új oldalukról mutatkoznának be, de ez amit az adott szerepben csinálnak, az kétségtelenül egy érvényes olvasat. Nem jártak olyan jól viszont, mint a Zsótér előadás fiatal szereplői, túl sok mellettük az illusztráció, elterelik a figyelmet róluk. Vannak rajtuk kívül is jó karakterek, megfogja az ember figyelmét a nagy fekete kutya (Tatai Zsolt, a bábtervező: Tihanyi Ildikó munkája hat), két gyermekként Tóth Anita és Spiegl Anna is. Nagyon jó most is Tóth Anita a gyerekszerepben, de vele kapcsolatban mindig az a benyomásom, hogy ezerszer többet is mutathatna magából, ha más karakterű, nagyobb volumenű szerepeket kaphatna a Katonában. Fogalmam sincs, hogy érezheti magát a bőrében, jó-e ez a szerepkör neki, amire alkatilag valóban nagyon alkalmas, nem vágyna-e kitörni legalább úgy, ahogy a többi katonás művész, valami önálló est formájában. Kellene. Szívesen nézném másként és hosszabban. Spiegl Anna tavaly nagyon jó lehetőséget kapott pályakezdőként egy kétszemélyes darabban, a Kiviben, sőt a "Semmi"-ben is, így sok panaszra kevésbé lehet oka. Mindkét alakítása emlékezetes, ahogy ez a kislány is karakteres, kiemelkedik a háttérből. 

Összességében hiányérzettel távoztam az előadásról, nem állt össze a kép, bár a cselekményt követni tudtam - a varázslat elmaradt. Lehet, hogy másnak, aki előkép nélkül, esetleg másnap ment el a hivatalos premierre, minden stimmelt. Akár az én készülékemben volt a hiba, akár a rendezői ötletek nem voltak elég invenciózusak, én csak azt a szomorúságot tudom nyugtázni, hogy az igazi találkozás elmaradt. Csak abban bízom, hogy ezzel csak én vagyok így, hiszen a Bábszínháznak eleve próbatétel nem a profiljába illő felnőtt-előadás bemutatása, ennél több nehezítő körülményre már nincsen szükségük.

Címkék: Katona Zsótér Sándor Spiegl Anna Bábszínház Borbély Alexandra Pelsőczy Réka Pálos Hanna Tengely Gábor Tóth Anita Iglic

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr615585202

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.