Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

június
26.

Opera - Barokk opera projektorral, avagy pokol és harmónia

Rameau: Hippolytus és Aricia |  MakkZs  |  1 komment

Az Opera idei szezonjának utolsó főpróbájáról tértem vissza az imént, nagyon vegyes benyomásokkal. A 2011. áprilisi koncertszerű előadás után (MüPa), ma lesz a mű első magyarországi bemutatója. (Minthogy éjfél elmúlt, ma már szerda van, a premier napja.)

Ugyanezzel a közönséggel (Operabarátok) láttam az előző bemutatót is (Ariadné Naxosban) és most jelenthetem: az élet visszatért a normális kerékvágásba, volt taps és tapsrend is, a közönség ezt az előadást elfogadta. Mi lehet a különbség oka? Míg az Ariadné rendezője ráhúzta a darabhoz nem igazán passzoló koncepcióját az előadásra, addig jelen esetben Káel Csabának volt összesen egy ötlete - domináljon a vetített háttér - és ezt kidolgozva adta kísérőnek a színvonalas énekesi és zenekari teljesítmény mellé. Nem keltette azt a benyomást, hogy az előadás látványvilága különösebben szervesen illeszkedett volna a mű témájához, mondanivalójához, vagy akár elősegítette volna az énekesek munkáját. Nem, erről nincs szó. De amikor a rendező egy szituációra nem kínált érvényes megoldást, nem kötötte össze a mű világát a néző világával, akkor ehelyett mutatott egy nézhető és esztétikus hátteret, így aki éppen unatkozott, el tudta a három órát valahogy tölteni. Már aki a színpadi cselekménybe szokott belekapaszkodni az operában, mert ha valaki csak a hangzásra koncentrált, az nagyon jól érezhette magát ma is, sőt az Ariadnén is, mert zeneileg egészen rendben van (vezényel: Vashegyi György) mindkét produkció. Nagyszerű énekeseket hallottunk, akiknek kissé azért meg kellett azzal a helyzettel küzdeni, hogy a gazdag, színpompás karneváli jelmezek és a vetítés egészen elvonja a néző figyelmét, akinek sok energiája nem marad, hogy az akciót is kövesse. ("Szerencsére" az nem  is nagyon pörög.) A tapsrendnél már nyilvánvaló, hogy nem mindenki élvezi a hatalmas, mindenféle tüskékkel és kiálló szarvakkal díszített ruháját. Aricia alakítója, Szutrély Katalin az egy szem mázlista, aki lényegében egy menyasszonyi ruhában van végig. Az hordható. Hüppolütosz szürke köntösében valódi barokk udvari embernek tűnik, Moliere Kényeskedőkjébe illene jól bele. Vizin Viktória az, aki élvezi a vörös hatalmas pillangószárnyakkal díszített királynői ruháját, vagy inkább ruhakölteményét. Haamer Andrea minden munkája képzőművészeti remek, igazi műalkotás, részletgazdag. Sokszor azon kaptam magam, hogy ezeket nézegettem, miközben a színpadon leállt a sovánka cselekmény. A balettkar tagjai Bosch képeire emlékeztető szörnyekké váltak, volt egy szárnyas Merkúrunk is (Megyesi Zoltán). Dianaként nagyszerűen énekelt Schöck Atala, a jelmeze mindegy volt ehhez képest. Théseus (Kovács István) szarvakat kapott, mindjárt négyet. Ha már a produkció legdominánsabb eleménél, a látványnál tartok: most jöhetne a vetített képek jelentésének elemzése. Nem lenne ez lehetetlen, ugyanis nem törekszik Bordos Zsolt, az animáció készítője nagy bonyolításra. A világűrből indít, bolygókat látunk az űrben. A két főszereplő kapcsolata összetett, szövevényes - indákat nézünk a jeleneteik alatt. A pokolban játszódó felvonás háttere vulkanikus kietlen táj, majd a tengeri szörny felvonása alatt végig tenger a háttér, majd a happy end felvonása alatt az indákból díszítő motívum válik, ezzel is jelezve, hogy minden rendbe jön végül. Mint mondtam, el lehet nézegetni ezeket a képeket. Azt mindenképp el kell ismerni, hogy esztétikusak, harmónikusak, ahogy a barokk zene is az, ha fájdalom, ha öröm szólal meg általa. Azon kívül, hogy a táncosokról és énekesekről eltereli a figyelmet, a másik fő problémája a kivetítésnek az, hogy ZAJOS a projektor. Minél közelebb vesz valaki jegyet a királyi páholyhoz (onnan vetítenek), annál rosszabb helyzetbe kerül. Az első részt az I. emelet 6-os páholyból néztem és végig idegesített a monoton zúgás. Elképzeltem a premier nézőjét, aki kb 19 óra múlva oda tizenvalahányezerért ül majd be és ha jó füle van, akkor esetleg szintén dühöngeni fog. A főpróbán bőven volt hely a földszinten, simán átültem a 6. sorba, ahol már nem volt ez bántó. De nem tud mindenki elmenekülni a helyéről, így én azt gondolom, hogy nem szabad lett volna ezt az opera-idegen ötletet elfogadni ebben a formában. Vagy igenis meg kellett volna oldani, hogy legalább ne zavarjon.

Persze tisztában vagyok, hogy a nézők kegyeiért folytatott harc során mindent bevetnek, ez a modernizálás is erről szólna. Ha kicsit gondolkodik valaki, akkor be kellene, hogy lássa, hogy egy barokk operára még az opera törzsközönségének tagjai közül is csak kevesen fognak bemenni, de ők nem a felületes látványra hajtanak, hanem kifejezetten az énekesekre. Ha egy rendező nem ambicionálja, hogy az előadása a mához szóljon és összekösse a mű világát a nézőével, akkor még mindig választhatná azt, hogy nem foglalkozik a mű értelmezésével, "csak" korrekt módon megrendezi. Én ugyan azt szeretem, ha megmutatja valaki, hogy rólunk is szól egy előadás, legyen az opera is akár, de ha nem, akkor is fontos lenne, hogy helyzetbe hozza az énekeseket, mert akkor a mű óhatatlanul is megszólal és több lesz magánál. Míg a Mesterdalnokok vasárnapi előadását erre az énekes-centrikus, a művekre idegen elemeket rá nem erőltető rendezői stílusra a lehető legjobb példának tudnám említeni (a mögöttem ülők is arról beszélgettek a szünetben, valószínű Pesten ugyanaz a pár száz ember jár Operába, legyen az barokk vagy Wagner), a mai viszont éppen ellenkezőleg arra volt példa, hogy miként nehezíti meg külsődleges eszközökkel egy rendező az énekesei dolgát, miközben magát is meggyőzi arról, hogy haladó.

Megint elképzeltem azt,mi lett volna, ha ez a mű Kovalik kezébe jut. Mi mindent tudott volna ezekkel az énekesekkel létrehozni. Egészen biztos, hogy modern formában mutatta volna fel a történetet, négyszögként és kevéssé valószínű, hogy kérdőjelek nélkül hagyta volna a mű végén a kissé erőszakolt happy endet. Racine Phaedrájából ezt nyilván a közönség szórakoztatására hozta ki a librettista, ugyanezért van a rengeteg üresjárat-balett is, amely megakasztja a történetet és nem tesz hozzá. Az emberek ízlése közben megváltozott, már nem ezt nevezné valaki könnyed szórakozásnak.

A lényeg mindenesetre nekem kimaradt. Még sosem láttam a történetnek olyan feldolgozását, amelyben kicsit se éreztem volna át a szereplők tragédiáját. (Volt nemrég egy Tasnádi István-féle igazán modern verzió, a Fédra Fitness, az jóval többet mondott az emberi kapcsolatokról, mint ez az előadás.) Ha itt tragédia végül nem is lett, de a szereplők legalapvetőbb kapcsolatait sem sikerült megjeleníteni. Nem hisszük el még a főszereplő pár szerelmét sem, ami a Hippolytost játszó Jeffrey Thompson viselkedésén múlik nagyrészt. A kontratenor mozgása inkább karikatúrát fest, miközben egyébként gyönyörűen énekel.

Az előadást látva minduntalan az idő relatív volta jutott eszembe. A Mesterdalnokok kapcsán a MüPában töltött 6,5 óra rövidebb volt, mint ez a 3. Ez tény. Ez az előadás sajnos olyan messze van színházilag az én opera-eszményemtől, mint amilyen messze vannak az előadás elején kivetített bolygók egymástól. Űrt éreztem és ezen még az igazán színvonalas zenész-énekes gárda sem segíthetett.

 

 

 

Címkék: Opera Kovács István Schöck Atala Vizin Viktória Megyesi Zoltán Vashegyi György Káel Csaba Jeffrey Thompson Szutrély Katalin Hippolytos és Aricia

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr425378296

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

MakkZs 2014.09.11. 07:24:29

Ma éreztem először, hogy praktikus haszna volt a blogírásnak. Ezt az előadást teljesen elfelejtettem, sőt nemrég elkezdtem sajnálkozni, hogy lehetettem olyan süket, hogy kihagytam. DE nem, láttam, csak egyszerűen a blogban emlegetett többi előadás annyival emlékezetesebb volt, hogy azok elmosták. Most visszajött. És megkaptam magamtól végre a választ: 2011. áprilisában volt az a koncertszerű előadás, amelyiknek a felvételét egész nyáron hallgattam...
süti beállítások módosítása