Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A címben idézett sorok A nürnbergi mesterdalnokok librettójának Várady Antal-féle fordításából származik. A III. felvonásban a mesterek szövege ez, e szavakkal reagálnak Walter mesterdalára. Ez után a mai este után, amely a 8. Wagner-napokat lezárta, nyugodtan lelkendezhetünk mi is így, ezek a szavak pont alkalmasnak tűnnek. Ez a mai a 200. idei előadásom volt, valódi ünneppé vált.

Korábban, évekkel ezelőtt láttam már Mesterdalnokokat az Operában, de egyáltalán nem érintett meg, annak ellenére, hogy Wagner egyéb műveit elég nagy lelkesedéssel nézem évről-évre. Vasárnap, tudva, hogy előre nem sikerült jegyet intézni, némileg bizonytalanul, alulmotivált állapotban, sőt kedvetlenül indultam neki a délutánnak a nagy hőségben. Nem célzottan a MüPá-ba, gondoltam, vagy odamegyek vagy nem. Még gondolkodtam. Aztán mivel a kettes vonalán baleset is volt, nem tudtam ott leszállni a pótlóbuszról, ahol eredetileg akartam és elvitettem magam akkor már tényleg a Boráros térre. Ennyin múlt az, hogy elvetődtem a MüPá-ba mégis. Végül tudtam jegyet venni a harmadik emeletre, kifejezett mázli volt.

Ezeket az érdektelen körülményeket csak azért írom le, hogy ezzel is jelezzem, mennyire anti-nürnbergi hangulatban ültem be, és emiatt minimális esélye volt annak, hogy az előadás elvarázsoljon. A körülményeknek, a néző állapotának (nem éhes-e, nem túl fáradt, indiszponált, ideges netán? ) tapasztalatom szerint mindig nagy szerepe van abban, hogy mennyire jó lesz maga az élmény, nem lehet elvonatkoztatni ezektől a tényezőktől. Az a szép, amikor hasonló közömbös vagy kifejezetten negatív állapotból tud felhozni egy előadás valakit, az jelzi, hogy igazán erős a hatása.

Annyira sok idő nem kellett, beszívott a mű, és nemcsak a zene, de a kitűnő színházi megvalósítása miatt is. 

Már régen ültem a harmadikon. Innen egészen más a színpad, madártávlatból jól látszott az, mennyire szépen mozgatják a kórust és a szereplőket - közelről ez másként festett később. (A beidegződések erősebbek, igen, én is lementem a földszintre a második-harmadik felvonásra, ezzel nem voltam egyedül, minden üres hely betelt.)

A nyitány alatt szépen sorban leült minden szereplő a színpad közepére épített dobogó két oldalára. A Waltert éneklő szereplő jött csak később. A lovag kívülálló, ez a késés egyértelműen jelezte is ezt. A saját székét a kijelölt helyéről Éva mellé akarta tenni, de a lány komornája vitatkozott vele, és nem hagyta, hogy oda leüljön. Ez a jelenet értelmezhető lett volna pusztán énekesek közötti civil vitának is. Ezen a ponton tudtam már, talán a kezdés után tíz perc sem telt el, hogy ez egy kedvemre való rendezés lesz.(Michael Schulz munkája.)

A Mesterdalnokokban énekesek játszanak énekeseket, egy féligszcenírozott változatnál adja magát, hogy a székekkel, kottapéldányokkal és állványokkal minduntalan reflektáljanak erre a valódi helyzetre. (Nem mintha egy ilyen kaliberű énekesnek, aki a Wagner-napokon fellép, még szüksége lehetne a kottára.) Néhány székből és állványból pillanatok alatt kialakítják az iskolát a szereplők, többre nincs is szükség. Imponáló ez az egyszerűség, nagyon jól működnek az énekesek, akiket semmilyen felesleges hatáselem nem halványít el. A "valódi" kellék egészségesen kevés, belenyugodtak abba, hogy a MüPá-ban illusztrálni nem igazán szerencsés. Az Operával ezen a díszlet-vonalon nem tudnának versenyezni úgy sem. (Az Operának viszont nincs forrása ennyire jó gárdát kiállítani, mint amilyet Fischer Ádám össze tud hozni - sokan nyilatkozták már, hogy az ő kedvéért vállalják a fellépést, mert rang vele dolgozni akár Budapesten, akár bárhol máshol.)

A kellékek közül nem kelt meglepetést, hogy Hans Sachs nincs most sem megfosztva néhány cipész-eszköztől, bár a cipő talp valódi felszögezésére nem vállalkozik. A kenyeres kosár sem meglepetés, viszont a város kedélyes hangulatát az erkélyekre alkalmilag kihelyezett virágosládák kellemesen visszadják. Jó a háttérkép is, amely felvonásról felvonásra változik. (Egy szárnyasoltárra is emlékeztet, amely a mű egyik ihletője volt Wagner elmondása szerint. De megjelenik e felületen maga a város látképe, illetve egy Bosch-kép is.)

A szereplők jelmezei most is hasonló filozófiával készültek, mint a többi Wagner-előadásra: részben jellemzik is a szereplőt (a kórus női tagjai egy-egy főkötő felrakásával nürnbergi polgárasszonyokká válnak), ugyanakkor koncerten használatos fellépő ruhának is beválnak. A Ringben szinte mindenki frakkban énekelt, kevesen tértek el ettől, ha ahhoz viszonyítok, akkor azért ettől az alaptól jobban elrugaszkodtak. (Gondolok itt a tanulók rövidnadrágos megjelenésére.)

A színlapon látható, hogy most is nemzetiközi sztárok vannak a főbb szerepekben. Elképesztően jók ezek az énekesek, különösen a rendkívül nagy igénybevételnek kitett James Rutherford, aki Hans Sachs szerepét nemcsak, hogy kifulladás nélkül könnyedén bírja, de át tudjuk érezni a saját tragédiáját is. Lemond Éváról, mert érzi, hogy a lány ugyan szereti, de másba lett szerelmes. "Nem akarok Marke király lenni" - mondja a cipész, és ezzel a megjegyzéssel Wagner konkrétan is összeköti a darabot a korábbi Trisztán és Izoldával. Lehetne itt is  tragédia, nem annyira magától értetődő, hogy a szerelmesek végül egymáséi lehetnek. (Hányan tudnátok egy mesterdalt költeni csak úgy? - mekkora mázli, hogy a lovag minden előképzettség nélkül képes erre. Ha nem lenne az, akkor az atya szándékai szerint sosem vehetné el Évát, elmaradna a boldog vég.)

Az említett nagyon átélhető alakításon kívül nekem kifejezetten tetszett az inas (Dávid) szerepében éneklő Uwe Stickert, nagyon szép hangja van, korábban nem láthattam. Eric F.Halfvarsont viszont már hallottam a Parsifalban is, sőt 2009-ben, amikor kétszer is megnéztem a Ringet a Wagner napokon, mindkétszer nagyon élveztem a Hagen alakítását, és ennyi év után is visszaemlékeztem rá. (Aki a MET-közvetítésekre jár, azok persze gyakrabban is hallhatták.) Halfvarson kellően lelkes műpártoló atya, akinek egészen egyértelmű, hogy nagyszerű megoldás egy dalnokversenyen a lányát és vele a vagyonát felajánlani a győztesnek. A figura elég szeles, átgondolatlanul cselekszik. A szakmai zsűri dönt, de a lánynak meg van a joga a választásra: ha nem megy hozzá a győzteshez, akkor joga van elutasítani - de akkor az apa nem engedi, hogy később akárki máshoz mehessen. A mesterek körében még halványan felmerül, hogy mi lenne, ha a nép dönthetne. Igazi kavarás lesz ebből, nem igazán tudják eldönteni, hogy most a lány válasszon bajnokot, a mesterek vagy a széles tömegek. Valahogy egyik sem érződik jó döntésnek. Az persze kevéssé merül fel (csak Hans Sachsban), hogy minek kell a lányból díjat csinálni. Ez a huzavona - felteszem nem szándékosan - de mégis eszembe juttatta a kultúrális életben most divatos pályázatosdit, amikor van szakmai zsűri, van díj (lány helyett egy társulatos színház a várható döntés szenvedő alanya) és valahogy az egész mégis máshol dől el. A nürnbergi dalnokversenyen is volt tucatnyi jelentkező, de a preferált versenyző megkapta a lányt, mielőtt a többiek sorra kerülhettek volna. És még csak nem is mukkantak. Persze a nürnbergi mestereknek el kell fogadnia, hogy így is meglehetősen hosszú az opera és nem vesződött Wagner, hogy még tizenkét béna mesterdalt is megírjon. De így is belegondolhatunk a mellőzött kérők helyzetébe, ha nagyon akarunk és nem akadályoz meg bennünket az, hogy annyira gyönyörűen énekelt Walter, azaz Klaus Florian Vogt. Lehet, hogy többen is őt választották volna, nem pedig Bo Skovhust, aki Beckmesser szerepében nagy humorérzékről is tanubizonyságot tett azon kívül, hogy van olyan jó énekes, mint vetélytársa. Az énekes - amint hallottam -, térdoperáción esett át nemrég, emiatt a felhasznált botra feltétlenül szüksége volt. Olyannyira jól be tudta ezt építeni az alakításba, hogy amíg nem jött ki a tapsrendre szintén bottal, addig azt hittem, hogy ez pusztán egy szellemes rendezői ötlet. Szánalmas a figura önteltsége, nem vele szimpatizálunk, de a végén mégis megsajnáljuk azért, mert becsapták. Számomra ezek az énekesek nyújtották tegnap a legtöbbet. Persze a többiek is rendben voltak, jó Éva volt Anette Dasch. Ha nem  érezzük a vonzerejét, akkor egyáltalán nem lesz tétje az egész operának, mindegy lett volna, hogy végül ki nyeri el. Létrejön közte és Walter között a kapcsolat, némileg civilben, de mégis harmonikusan ülnek a színpad szélén a második felvonás nagyjelenete alatt, amíg Hans Sachs lehetetlenné teszi Beckmesser szerenádját.

Az előadásban pici, de emlékezetes alakítást nyújtott Pintér Dömötör is éjjeliőrként, aki várhatóan Cser Krisztián nyomdokába lép hamarosan. Meg van a hangja, a színpadon is jól feltalálja magát.(Azért a két énekes között van különbség, Döme matematikus, míg Krisztián fizikus...)

Szívvidító este volt mindennel együtt. Kár lett volna kihagyni. Én mindenesetre várom, hogy majd a 2015-ös programban ismét feltűnjön az előadás. Ha ebben a szezonban az első előadást néztem volna meg, akkor minden bizonnyal még kétszer visszaülök, érdemes lett volna. De most utólag ennek az egy estének is nagyon tudok örülni, igyekszem magamban az emléket olyan hosszan megőrizni, amíg csak lehet.

 

 

 

Címkék: Opera MüPa Horváth István Nagy Zoltán A nürnbergi mesterdalnokok Fischer Ádám Pintér Dömötör Sebestyén Miklós Cserhalmi Ferenc Csapó József Blazsó Domonkos Eric Halfvarson James Rutherford Uwe Stickert Bo Skovhus Anette Dasch Klaus Florian Vogt William Saetre Lars-Oliver Rühl Piotr Prochera Gudrun Pelker Michael Schulz

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr935375142

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.