Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Most kivételesen az első blogbejegyzésemet (a főpróba utánit) meghagyva kiegészítem a mai előadás hozadékával. Ha netán valamelyikőtök már ezt olvasta, akkor lapozzon előre, ott lesz a mai előadás tanulsága is.

ELSŐ LÁTÁSRA: 2012. október 4.

Az Örkény Színházban életében először rendezett Mohácsi János, aki ezúttal Szigligeti Ede Liliomfiját vette bonckése alá. A szerző valószínűleg hetek óta pörög a sírjában, mert míg nemrég Csiky Gergely Buborékokja apró betoldásokkal megúszta és a mű alapkoncepcióján, üzenetén nem változtattak - jelen esetben gyökeres változásokat tapasztalhatunk, az egész mű szemlélete is más lett, nem pusztán néhány új nyelvi poént építettek bele. Úgy érzem, hogy Mohácsi ezzel sokkal többet tudott kezdeni, vagy még inkább: partnerei voltak a színészek és jobban inspirálták őt, mint a kecskeméti társulat. Egy kifejezetten szórakoztató előadás jött létre, a megszokott kaposvári zenészekkel, Mohácsi állandó munkatársaival. Egészen biztosan élvezték a próbát és élvezik a zenés-táncos előadást a résztvevők. Az egyik kulcsmotívum lehet: a politikai beszédekből (lsd. az Új Színház kapcsán elhangzottak) jól ismert fordulat: a cél a nemzeti kultúra ápolása.

Szigligeti idejében a magyar nyelvű színjátszásnak valóban kulcsszerepe volt, a német színház ellenében kellett egy magyar nyelvűt megalapítani, így a XIX. század színészei részben úttörőknek számítanak és sokan romantikus lelkesedéssel vették őket körül. Mohácsi szerint ez a helyzet már nem így van. (Ki hinné?)

Van mondanivalója Mohácsinak a kultúra ápolásáról és a színészek helyzetéről. Nem kicsit ironizál a rendező, amikor  végig Mozart operájának, a Don Giovanninak  zenéjét használja, amit kis átalakítással  (!) a zenei vezető alkalmassá tett csárdás táncolására. Ez a motívum többször előjön (négyszer is, mindig hangsúlyos részein az előadásnak) - legyen nektek mindenáron magyar a kultúra. Ha ez kell, ez is megoldható - válaszolja a politikának a színház.

(A magyarság kérdése és a reflektálás a magyar nemzeti hagyományokra szinte azonos módon, a Hősök tere angyal szobrának bevetítésével megjelenik az Angyalok Amerikában és a Csokonai Lili előadásban is. Nagyon magas labdákat kapnak a színházak a napi politikai események kapcsán, ezeket mind beépítik a művekbe.  A színház tükör - nem szabadulhatunk a külvilágtól bent sem.)

A színészek életét, érzelmeit nem idealizálja Mohácsi, ebben gyökeresen megváltoztatja az eredeti darabot. A színészek mind megbízhatatlan, link alakok. Nincs pénzük és szerezni akarnak - ez az, ami mozgatja őket. Liliomfi szerelmes Mariskába - eredetileg. Jelenleg lehet, hogy szintén az, de Mariska itt pusztán egy eleme egy sorozatnak, hiszen Liliomfi egy Don Giovanni, skalpvadász. Az udvarlás pedig lehetőség bizonyos színházi jelenetek gyakorlására.

Az előadás nagy nyeresége, hogy Mohácsi (nyilván a társulatra tekintettel, praktikus okokból) több pótszereplőt is beleírt.

Ezt a link-Liliomfi koncepciót nagyban erősíti egy Róza nevű szereplő beiktatása. A név nyilván a Rómeó és Júliából jöhetett,amit az eredeti darabban próbál Liliomfi társulata. Bízom benne, hogy emlékeztek erre a megemlített lányra, akibe Rómeó őrülten szerelmes, amíg meg nem pillantja Júliát. Ahogy meglátja Júliát, azonnal elfelejti. Róza az a lány, akit Liliomfi legutoljára csábított el és vitt el magával színésznek. Rózának asszisztálnia kell az egész udvarlási folyamathoz, így Liliomfi udvarlásának őszintesége a néző számára erősen kétségessé válik. Szandtner Anna fájdalmas vágyakozása Liliomfi iránt számomra az egész előadás legértékesebb mozzanata.

Több más változtatás is az új alapkoncepció  megerősítését szolgálja - felfogható ez az előadás a színház ars poeticájának is: "ne vegyetek komolyan minket, mi csak a jegybevételért dolgozunk és komolytalan, léha emberek vagyunk". 

(Hátha ezzel a politikusok figyelme is másfelé terelődik és nem foglalkoznak a színházzal többet....)

Egy kifejezetten könnyed, szórakoztató előadás jött létre, amely néha mintha szétesőben lenne a beleírt poénoktól (Gálffi magánszáma különösen hatásos volt - nyílt színi tapsot alig láttam az Örkényben eddig, ilyen hosszút pedig soha), de mégsem esik szét. Ez a rövidebb Mohácsi előadások közé tartozik, nem sokkal tíz után vége is van. Nem érzékeltem az idő múlását.

Kifejezetten szórakoztató előadás ez, Vilmát is vittem, akinek még nálam is jobban tetszett, bár egyes poénokat (felnőtt közönségnek szánt előadás ez!) szerencsére nem értett - de ez nem zavarta annyira. Nem olyan fajsúlyos, és egy percig sem megrendítő. Közelében sincs az Egyszer élünknek, vagy a korábbi kaposvári Mohácsi-rendezéseknek. Egészen azt érzem, mintha Mohácsi is legyintene, ahogy anno Shakespeare is legyintett az Ahogy tetszikkel - látszólag beáll a sorba és megrendelésre dolgozik.

Így is érdemes megnézni, több fejjel kiemelkedik a mezőnyből Gállfi, Törőcsik Franciska, Polgár Csaba, Máthé Zsolt, Für Anikó, Csuja Imre és a többiek játéka miatt is.

A korábbi évadban több előadás is hangsúlyozta az színházszerűséget, mintha a néző figyelmét külön felhívták volna arra, hogy "vigyázat csalunk". A "ne menj már megint a falon át" és hasonló be- és kiszólások mellett, jelen esetben a jelmez a legjobb példa erre: a színészeken egyszerű vászonruhák vannak, amelyekre rá van festve a XIX. századra hajazó ruha rajza. Hol van itt pénz eredeti bársonyra, selyemre és öltönyökre? (Tavaly az Arabellában volt erre forrás - de minek?)

MÁSODIK NÉZÉS - 2011. április 11.

A tegnapi katasztrófa (lsd. Bombaüzlet?!) után erős kétségeket éreztem, hogy muszáj-e színházba mennem ma is. Mivel tegnap iskolai osztályt vihettünk el az Örkény ifjúsági programjára, kíváncsi voltam, hogy hat rájuk az előadás, és ehhez úgy éreztem, hogy nekem is ugyanazt az előadást kell látnom, nem beszélhetjük meg úgy az egészet, hogy én egy más állapotban láttam (főpróba, az előkészületi időszak végén egészen eltérő is lehet egy darab, mint a kiforrott változatban).

Jelentem: az előadás is változott, úgy érzem, hogy valóban összeérett a várakozásoknak megfelelően. Természetesen a váratlan elemek már megszokottá váltak, volt amire számítottam, de az előadás végén Epres Attila (azaz az öreg Svarc) bejelentése, hogy vásárolt egy kőszínházat a társulattal együtt és azt viszont nem Liliomfivel (a  korábbi sztárral) képzeli el, most is hatott. Ez a poén és  számos más mozzanat is számomra ma az előadásnak a színházról szóló témáját erősítette fel. Mintha az egész, amely sok mindenről szól és szólhatna (akár a férfi-nő viszony, a házasság megítélése is fontos kérdés benne), de mintha alapvetően mégiscsak arról vallana, hogy milyen is a színész, milyen a színházi létezés. Ott a tükör, amely karikírozva mutat. Színházban vagyunk, színészek és civilek alakoskodnak kisebb-nagyobb sikerrel. Az megjegyzendő, hogy a legsikeresebb jelenet továbbra is Gálffié, aki ma is nyílt színi tapsot arat a fenyőmacskák meggyilkolásának szomorú történetével. Ő pedig egy orvosprofesszor lenne az előadásban, nem színész.

A színészek azok, akik a való élet minden lehetőségét arra használják fel, hogy imporvizáljanak, a színházi repertoárjukban bevált klisséiket hasznosítsák. Számomra a mai előadás legemlékezetesebb pillanata majdnem a legvégén volt, amikor Polgár Csaba és Szandtner Anna állnak a színpad közepén, bejön a fogadós és még ketten. Egy pillanatig nem történik semmi, teljes a bizonytalanság. Kik ők most? Volt Liliomfi már gróf, ifjú Svarc, Gyuri pincér és persze önmaga. Most ki? Ő sem tudja, hogy miként töltse ki a keretet. Végül egy teljes marhaságot talál ki: Mátyás király lesz álruhában. A civilek bármit elhisznek, ahogy a cimbalmosból Petőfit csináltak, most Liliomfit Mátyásként is elfogadják. Ezen persze a színész is meglepődik - ezt a sikert mégsem remélte. Az viszont kérdéses, hogy maradt-e valami a saját egyéniségéből.

Egészen eddig a pontig minden alkalommal gyorsan reagált Liliomfi, megragadta a kínálkozó lehetőséget. Mintha az élet másra nem is lenne jó, csupán játékra. Amikor Rózával grófi párt alakítanak, Róza előtte lánykérést követel. Liliomfi pillanatnyi gondolkodás nélkül egy hiteles, megható, valódi érzelmeket sejtető eljegyzést produkál. A későbbi saját eljegyzése a vágyott Mariskával fakó lesz ezek után. A színház valódibb és hihetőbb és fontosabb, mint az élet. Ezért érdemes csinálni. Ez a játékosság, a színpadéhség az, ami jellemzi Mohácsi színészeit, akik emellett persze rengeteg hibával rendelkeznek. Hazudnak, szórják a pénzt, csapodárak, isznak, nem hűségesek, de minden gondolatuk a színház körül forog (amikor nem rostélyosra és csülkös babra vágynak éppen).

Folyt. köv. - az előadás alatt rengeteget jegyzeteltem, de még vívódom, hogy mi az, amire még múlhatatlanul szükség van ebben a bejegyzésben...

Címkék: Mohácsi János Örkény Színház Gálffi László Szandtner Anna Liliomfi

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr985106360

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.