Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Határon túli előadásokat nézni Pesten izgalmas kaland, új színészek, sokszor új darabok – más világ az, ami egy rövid időre feltárul előttünk. Nyilván a kritikusok (akik elég domináns részét képezték a mai közönségnek) számára is sokkal elérhetőbbek így az előadások, bár az eredeti helyszín varázsa így kimarad (nem is beszélve az utazási élményekről). Minthogy én külföldre egyáltalán nem tudok színházba eljutni, a tegnapi kecskeméti előadás is óriási attrakció volt számomra,beérem rendszerint a helyi tehetségek pályakövetésével. Viszont minden olyan színháznak hálás vagyok, amelyik meghívja nekem ezeket a produkciókat. A mai este is ünnepi este volt, kihagyhatatlan.

A fiatal lengyel drámaírónő darabja (Gardénia) már 2010-ben elhangzott felolvasószínházként a Merlinben, majd a Thália repertoárján is futott Pelsőczy Réka rendezésében. A mai közönség számos tagja látta vagy láthatta, volt összehasonlítási alapjuk.

Én annak idején a darab összefoglalóját elolvasva (a lengyel társadalom helyzetét négy női generáción keresztül mutatja be a világháborútól napjainkig) nem éreztem késztetést arra, hogy megnézzem – meg persze emlékeim szerint a főpróba napján egy másik színházba mentem, aztán a halogatás fázisa következett, végül már nem is ment tovább az előadás, csendben eltűnt a műsorból. A szórólap alapján túl didaktikusnak véltem az üzenetet. Ma először szembesülve a szöveggel megállapítottam, hogy tényleg igazam volt. Az előadás másfél órájából legalább a kétharmad rész, de inkább még nagyobb hányad narráció. A négy nemzedék tagjai sorban mesélik el életük folyását. Ez színházilag nehéz helyzet. Ebben az előadásban főként fiatal színészekről van szó, nekik 20 percet (kb) teljesen egyedül kitölteni a színpadon roppant nehéz. A közönség egy idő után természetszerűleg vágyna arra, hogy valami történjen már végre.

Az első színésznek van még a legtöbb szerencséje, részben mert vele történnek a legbrutálisabb események és a friss közönség az előadás elején még jobban tud az ő monológjára figyelni. Ő még nem utálja a szüleit, akik örökbe adták, sem a nevelőszüleit, akiket legyilkoltak. Úgy látszik, hogy az elmondottak ellenére mégsem kapott annyi szeretetet és törődést, hogy ezt a saját lányának is tovább adhassa, így elindul a „gyűlölöm az anyámat, mert tönkretette az életemet” – motívum és ez öröklődik generációkon át. Az előadás az ötödik generáció jövetelével ér véget, nem remélhetünk ennél többet.

Az előadás megnézésének kétségtelen előnye, hogy a felmutatott női sorsokkal összehasonlítva minden néző nyertesnek érezheti magát. Mintha egy állatorvosi lóról lenne szó, a lengyel (de ez tágabban is értelmezhető) társadalom összes problémájára és nyomorúságára találunk utalást a szövegben. Én szerencsésebbnek éreztem volna ezt a témát kevésbé direkt módon felmutatva, minimális narrációval. Ez persze a darab problémája és egészen nem lett volna szerencsés átdolgozni sem, akkor épp az eredeti koncepció veszett volna oda.

A színészek tehát kutya nehéz helyzetben vannak, nagy a feladat. Le kell kötni a monológok közben a közönség figyelmét. Az első színész dobozokat nyitogat, és ilyenkor mindig zene szólal meg, a második fasírozottat készít (én sose tettem még reszelt krumplit a töltelékbe, ez meglepett). A főzés gyakori színházi pótcselekvés, jól lehet valakit jellemezni közben. Ugyanakkor jelen esetben kidolgozatlannak éreztem. Nem annyira tudok valakit elképzelni, aki húsvágás közben átvált krumpli pucolásra, majd vissza, aztán a hagyma felét kidobja a szemétbe, miközben végig a rendszerető és takarékos életmódját magyarázza, a nehéz anyagi körülményeit. A harmadik generációt játszó színésznőnek jobb helyzete volt, neki kevesebb monológ jutott, neki főleg párbeszédekben kellett magát megmutatnia. Amíg a háborús nemzedék egyértelműen áldozat, az elszenvedett gyötrelmek miatt lesz végül alkoholista a nagymama, a második generáció az, amelyik küzd és a semmiből egzisztenciát teremt, a harmadik ugyan már élhetne normális életet, de mégsem képes rá az előző két nemzedék hatására ráháruló traumák miatt. Éppen ez az, ami renyheségből szintén tehetetlenné válik és vesztesnek érzi magát. Az unokának csak az alkoholizmus marad, hiszen az anyja már helyette is elért mindent. Végezetül a negyedik nemzedék, a mai nő: a sikeres menedzser, aki párkapcsolatban él és eszébe sem jut a családi modell követése. Ha szerencséje van, akkor terápián majd előbb-utóbb kiheveri a múltat. A darab záró poénja éppen az, ha poénnak lehet nevezni, hogyan kényszeríti rá az előző három generáció (ebben az egy dologban egyetértve mégis) az utódra, hogy éppen ugyanúgy éljen, ahogy ők. Nincs menekvés az átoktól, a múlt folytatódik, nem lehet kiszállni. Némi humor vegyül ebbe a zárlatba, a darab utolsó harmadában már elfogy a narrációk sora, de összességében mégis talán túl komor, de nem elég árnyalt a kép, amelyet kapunk. Nem annyira jó ez a darab, de kortárs – és lehet, hogy sok jobb nincs.

Koltai M. Gábor rendezőként rengeteget tesz azért, hogy mégis működjön. Ebben nagy segítségére van a színpadkép, amely költői – drótrácsok és gyerekszoba-belső együtt jelenik meg a hármas osztatú színpadon. (A szárnyas oltárok jutottak eszembe, rendszerint a szenvedő Krisztust helyezik középre – ehelyett most végül egy esküvői pár kapja ezt a helyet, a menyasszony ruhája alá magzati pózba kuporodó ötödik generációs „csecsemővel.”) Sok a baba, csipketerítő, mind a polgári otthonok megszokott kellékei – ezt a drótháló szépen ellenpontozza. A rácsok ráadásul praktikusan is tagolják a teret. Minden generációnak megvan a maga része, az előadás súlypontja így áttevődik a színpad más-más pontjaira. Ez a monotóniát némileg csökkenti, de megszüntetni nem tudja. Engem a második színésznő játéka kötött le leginkább, de ez köszönhető annak is, hogy ez volt a legaktívabb szerep.

Összességében örültem, hogy megnéztem az előadást, sőt most már sajnálom, hogy elmulasztottam az előző verziót. Mindazonáltal úgy érzem, hogy ezt a hatalmas feladatot nem pályakezdő színészekkel lenne érdemes felvállalni, hanem csupa „nagyágyúval”, akik mögött már ott a megélt élet. Minimum egy Molnár Piroska-Udvaros Dorottya-Fullajtár Andrea-Szandtner Anna összeállítás lenne az, amely esetén felmerülhetne, hogy ez a rengeteg narráció mégis életre kelne. Félreértés ne essék, a ma látott színésznők sem rosszak, de ilyen mennyiségű monológhoz már sokkal erősebb kisugárzás kell, hogy igazán hatásos legyen. Azt pedig 2-3 év alatt kevesen tudják elsajátítani, a színészek többsége lehet, hogy soha. Van még pár más képzeletbeli kombinációm is, akár csak az Örkényen belül is el tudom a darabot képzelni, de azt hiszem ez már innen messzire vezetne és így is rég túlléptem a magamnak megszabott terjedelmi korlátot…

Színlap és további infó:

http://port.hu/gardenia/pls/th/theatre.directing?i_direct_id=19420&i_city_id=-1&i_county_id=-1&i_cntry_id=44&i_topic_id=4 

Címkék: Szkéné Gardénia Koltai M. Gábor

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr405194030

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.