Azaz Capriccio. Még nem késett le egészen senki, márc.14-én csütörtökön este a kalandban másnak is része lehet. Bőven van még eladó jegy. (A hétfői előadás teltházzal ment, sőt álló diákok is voltak.)
Richard Strauss utolsó egyfelvonásos operája rendkívül ritkán kerül repertoárra, ami nem véletlen. (Sosem az, ha ritkán megy egy darab. Ez nem a Tosca.) A Capriccio voltaképp egy esztétikai dolgozat arról az álproblémáról, hogy az operának a zenei vagy a szöveges része-e a fontosabb. Gondolom ez titeket is gyakran foglalkoztató kérdés. (Mindkettő - ez a válasz 135 perc után.) Az utóbbi évtizedben inkább arról vitatkoztak, hogy egy előadásban az énekesek fontosabbak-e vagy a rendezés. Ez most nincs terítéken, bár a terepet most egy színigazgató uralja, vitán felül. Az előadásban is.
A darabban egy költő és egy zeneszerző vitatkozik, mindketten szerelmesek a grófnőbe, akit döntőbírának választottak. A nő is szerelmes, de csak úgy általánosságban. Beleszól az építő – kétórányi – vitába még az említett színházigazgató is, akin keresztül maga a szerző nyilvánítja ki, hogy mai művekre, az emberek életéről szóló darabokra van szükség. Minek nekünk „agg papok, druidák és görög királyok”? 1942-ben írta Strauss ezt az operát, ami valóban csak erről az esztétikai kérdésről szól, és bár jelen van benne a szerelem, kevéssé érezzük a szenvedély lángolását. Ezek szerint számára 1942-ben ez a kérdés tűnt mainak, az embereket érdeklőnek.
És hogyan szembesül vele a mai MüPa látogató?
Van egy érzésem, hogy maga a történet mást sem sodort magával. Nem izzott fel a levegő annak ellenére, hogy most sem lehetett kifogásunk, a magas zenei minőség adott volt, ami általában is jellemzi a MüPa produkcióit. Kocsis Zoltánt szeptemberben hallottam utoljára vezényelni. Ha nem tudnám az újságokból, sosem találtam volna ki, hogy az évad jelentős részét kórházban töltötte. Megnyugtató volt látni, hogy minden a régi. Hiába voltak nemzetközileg jegyzett énekesek is a színpadon, neki örültek a nézők a legjobban.
Én a magam részéről annak is, hogy egy kicsi, ámde szóló szerepben (Udvarmester) énekelni láttam egy kollégista ismerősömet, akivel három évet töltöttünk egy konyhában. Pintér Dömötör egyébként matematikus, de nem sokáig már. Teljesen beleillett ebbe a nemzetközi mezőnybe. Hamarosan követi ő is az egyébként fizikus és szintén basszista Cser Krisztiánt és rohamos léptekkel közeledik az Operaház felé. Szép a hangja és színészi játéka alapján is ígéretes tehetség. (Ő sem néz ki rosszul, ami nem hátrány ezen a pályán sem.)
Jelen esetben az előadás a jó rendezés miatt is érdemes a figyelemre. A színpadkép első pillantásra egy műfüves minigolfpálya és egy XVIII. századi rokokó szalon ötvözete. (Egy füves dombos terepasztalt hoztak létre, teleszórva bútorokkal, zongorával – sőt egy hagyományos kagylóval borított súgólyuk is van, jelezve, hogy a grófnő otthonában van ám színházterem is. A lyukból az előadás végén maga a súgó is előmászik.) Az érdekes kép leköti önmagában is egy ideig a nézőt, bár egy idő után akármennyire is szép a zene, nosztalgiám ébredt a szerző korábbi művei iránt. Most elsősorban nem az Ariadnéra gondolok, amely maga is színházi témát boncolgat, hanem az Elektra - Salome vonalra, de még az Arabellára és a Rózsalovagra is, amelyek zeneileg a legközelebb állnak ehhez a műhöz. Az utóbbi két operában is megjelenik a valóság, a dominánsan vígoperai hangulatot színezi némi tragikum is, ott az elmúlás, a boldogság törékenységének az érzete. Ebben az operában – 1942-ből – mindez hiányzott.
Nos, ha nekem ez hiányzott, nem hiányzott sokáig.
Az ezúttal tömött kettes villamoson (amely számomra a MüPa és Nemzeti látogatások egyik biztos értéke, nem tudom megunni a Duna látványát) még azon gondolkodtam, hogy milyen nagyszerű életem van, hogy három napon belül láttam egy nagyon jó (DG), egy katartikus (Anyegin) és egy világszínvonalúan megoldott operaelőadást, amikor ennek a villamosútnak hirtelen vége szakadt. Megállt a Kossuth téren és nem volt más hátra, este 11-kor át kellett haladnom a tüntetők mellett bársony ruhában, körömcipőben a jeges szélben. Nagyon nem éreztem azt, hogy ez így rendben van. Azt gondolom, hogy nem kellene, hogy egyáltalán olyan helyzet alakuljon ki, amikor tüntetésre van szükség.
Hol ér véget egy előadás hatása? A Capriccio, a futó szerelem – a töprengés az opera műfaján itt azonnal véget ért. Hazaérve nem tudtam ezt a rövid beszámolót sem megírni, annyira ledöbbentett a látvány. Futó szerelem helyett futó rendőrök, túlságosan közel és rengeteg. Fel nem foghatom, hogy volt képes valaki a világháború alatt egy kedélyes operát írni esztétikai kérdésekről, de azt még inkább anakronisztikusnak éreztem, hogy én ilyen kérdésekkel foglalkozom a jelenlegi viszonyok között.
Színlap:
http://mupa.hu/program/richard-strauss-capriccio-2013-03-14_19-30-bbnh
Utóirat:
Biztatásként annyit még: az Operaház küldetésének tekinti, hogy a meglévő Strauss repertoárt bővítse. Idén még lesz egy Ariadné Naxosban bemutató (május közepe), ami egy vígopera és április közepétől lesz nyolc Arabella. (Erről tavaly írtam nektek és feltettem a blogra is. Úgy látszik, hogy a dán baritonomat nem hozzák idén (a reményt még nem adtam fel, tavaly is egy hét előrejelzéssel ugrott be!), de azért kétszer megnézzük így is legalább…)
