A tegnapi főpróba után úgy éreztem, hogy most azonnal megpróbálom az előadást összegezni. Lehet, hogy az sikerült, de felidézni nem. Az lenne az érdekes, hogy mi az ami plasztikusan megragadható a színházi élményből, ami jellemzően a néző egyéniségén és pillanatnyi állapotán is átszúrődik és korántsem objektív. (Katasztrofális hatást keltenek néha színházi előadások felvételei, azok sem tudják az élő színházat visszaadni. Ezért tűnik őrületesnek és feltétlenül szakmaiatlan hozzáállásnak, hogy egy színház állapotát videón rögzített előadásokból próbálja meg valaki megítélni.

Nos, majdnem 24 óra elteltével mi az, ami maradandónak látszik Gothár Péter előadásából.

Legelőször is feltétlenül az, ahogy a két isten (Alföldi - Udvaros) tolvajként lopakodik le papírlepedőbe burkolva az Olümposzról, azaz a stúdió karzatáról. Látszik az, hogy összeszokott ganggel van dolgunk, nem az első csábítási ügy, nem is az utolsó. Merkúrt az egész kevésbé érdekli, csak asszisztálni jött. 

Hatásos kép szintén a textil mennyezeten besüppedő lábak látványa. Ez szintén a természetfeletti erők jelenlétére utalna - nem szokvnyos kép. (Én amilyen prózai alkat vagyok, a megoldás biztonságosságán gondolkodtam el.)

Megmarad Nagy Mari fémcsőből készített hajéke, ami illik hozzá - nem tűnik bonyolult megoldásnak, mégsem futottam össze hasonlóval korábban.

Ha a külsődleges eszközöknél vagyunk, Nagy Zsolt  görögös papír-sisakja és mellvértje. Tegnap kevésbé gondoltam az előadásnak erre a mozzanatára, de mellesleg 5 hónapig háborúzott a férj és a közösségi érdek miatt nem látta feleségét. Tenki Réka néhány szavából láthatjuk, hogy mennyi értelmet tulajdonít ennek a háborúnak. Kettejük első találkozása valószínűleg nem lett volna annyira túlfőtött, mint amilyen az ál-Amphitryionnal lett. 

A legtöbb maradandó kép bennem feltétlenül Tenki Réka jeleneteihez kötődik, őt éri a legnagyobb kár (ha nem lennénk vígjátékban, akkor mondhatnánk azt is, hogy tragédia). Alkéménéje próbál igazodni mindkét Amphitryionhoz, furcsálkodva hallgatja a férj és a szerető között különbséget tenni akaró Jupiter szavait és később a hazatérő férjet is, aki azt bizonygatja, hogy nem egy órája váltak el...Amikor választania kell, nem az igazit, hanem az ideálisat választja - az erősebbet. 

Jupitert utálnunk kellene a csalásért, de nem sikerül ez. Nem véletlenül osztotta ezt a szerepet Alföldire a rendező. Poén már az is, hogy a főistent a Nemzeti pillanatnyi, ámde már leváltott vezérigazgatója játssza. Az előadás végig a hatalom ingatagságát sugallja, az istenek gyengeségét (még abban is, amikor Merkúrnak meg kell verni a szolgát, benne van ez). Ennek a ténynek már akkor is jelzésértéke van, amikor Robi még meg sem jelent a színpadon. Amikor pedig már ott van, akkor látunk egy végtelenül elkényeztetett, óriási önbizalommal felvértezett infantilis férfit, aki tetteinek következményeit nem gondolja át, eszébe nem jut, hogy mi lesz kiszemelt szeretőivel később. Szereti őket, akármi áron is, ha azok bele is gebednek. Sármja hat, bár vele szemben a sokkal egyszerűbb, magát nem mórikáló Nagy Zsolt vonzereje is. Lehet választani. Nehéz percei vannak Alkménének, különösen, hogy tudjuk, külsőleg pontosan egyforma a két pasas.