Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc
Az elmúlt napok benyomásai alapján szinte azt hihetem, ha nagyon akarom, hogy jól mennek a színházak és alapvetően minden rendben van.
Lényegében mindenhol teljes teltház volt, a közönség nem ment el a szünetben és úgy néz ki, hogy igényes és alapos munkával hozták létre a produkciókat.
Furcsa módon, ahol beleköthetnékem volt, lényegében a dramaturgok munkájával voltam elégedetlen, ami rendkívül fontos és csak akkor szembeötlő, ha nincs rendben valami. Őket csak szidni szokták, dicsérni alig.

Ha már megmondta Vidnyánszky is: menjünk vissza a K.Ö.R. színházakba. Én így tettem. Most  a Katona és a következő levélben pedig a Radnóti előadásairól fogok írni.

És még egy figyelemfelhívó mondat opera-kedvelőknek. Kovalik Balázs ilyen közel nem merészkedett a pesti operához 2 éve: Zágrábban rendez egy nagyon modernizált Aidát (biztos örülni fog a helyi törzsközönség), amit ma játszottak másodszor és még lesz négy a közeli napokban. Február végén átviszi Rijekába. Ha valaki arra jár, akkor nézze meg - itt csak a közelgő Xerxesz és Anyegin felújítások kárpótolhatnak minket valamennyire. Már szeretnék egy igazán átgondolt opera-rendezést látni megint, ehelyett holnap nézem A bolygó hollandit negyedszer, ráadásul a rosszabb szereposztásban. 
1. KATONA - Goldoni-Mohácsi-testvérek: A nyaralás
Régen volt ilyen jó hete a Katonának. Mindkét bemutató sikeres, tartós műsordarabnak ígérkezik, nem pusztán futó kalandnak a színház életében.
A Rükvercről részletesen írtam pár napja. Leülepedett bennem azóta az előadás és továbbra is azt gondolom, hogy nagyon jó, hogy létrejöhetett és igazán érdemes megnézni.

Katona 3o éves évfordulója kapcsán sokan (maga a színház is) visszatekintenek a dicső múltra és jónéhány negatív véleményt hallottam a jelenlegi működésről még a főpróbákon is, ahova szinte kizárólag a színház társulatához valamilyen ismeretséggel kötődő emberek tudnak csak bejutni mostanában. Az elmúlt évben én is többször jöttem ki csalódottan és ezt nem is titkoltam el.

Most már nem lehet azt megtenni, amit régen, hogy bárki bármire elment, boldogan jött ki.
A jelenlegi két előadás kapcsán sok minden megvilágosodott nekem, amit lényegében eddig is láttam, de ilyen tisztán nem állt össze a kép.
Miért is történik mindez?
Azon kívül, hogy semmi nem marad állandó és rengeteg társulat formálódása (Művész Színház, Székely-féle Új Színház leginkább) befolyásolta a Katona színészgárdájának átalakulását, a legfontosabb tényező, hogy maga a közönség illetve a közönség igényei változtak meg, ahogy maga a világ is gyökeresen megváltozott körülöttünk.
A gazdasági és politikai változásokon kívül a technikai változások a legnagyobb hatásúak. A  filmek jellege is más lett, a nézők türelmetlenek (szerintem már ti is nagyon unjátok ezt a hosszú bevezetést, megint elcsúsztam) - és várják az akciók sorát. Nem ülnének végig ma már egy Ascher Három nővért békésen. Pontosabban: meg lehet próbálni, hogy ellene menjünk a tendenciáknak - ezt a Katona többször megtette, leginkább bele is bukott, lásd tavaly a Bőrpofát, ami JÓ előadás volt és egy évet élt mindössze.
Mit tehet a színház, ha nagy és erős a konkurencia : ez a második évad, amikor a Nemzeti kifejezetten erős, és részben azoknak szól, akiknek a Katona is játszik - nagy az elszívó ereje. Ott vannak ráadásul a független előadások (FÜGE!), amelyek jelenleg legizgalmasabbak , sok a társulat, a munkára éhes színész, próbálkoznak és alacsonyabbak az áraik.Ha létrehoznak egy produkciót az leginkább belső igényből születik, bár rosszabb körülmények között. Ott van köztük Pintér Béla leginkább (többen mások külföldre menekültek, így nem rontják a többiek esélyeit itthon).
Ebben a helyzetben a Katona két stratégiát tud választani, de figyelmen kívül nem hagyhatja a megváltozott viszonyokat.
Az első számú stratégia: zenés előadások. Ez mindig, mindenhol beválik - most e 4 előadásból, amiről ma írok háromban volt élő zenekar a színpadon, ami minden esetben hozzátesz az előadás vonzerejéhez. A zenekar látványa is és a zene maga is.

Megfigyelhető a Katona repertoárját szemlélve, hogy soha korábban ennyi zenét felhasználó produkció nem volt - vannak jók is, kevésbé sikeresek is, de ezeket el lehet adni.

A másik út, amit a Rükverc színrevitele is jól példáz.

A színház - különösen a Máté Gábor -rendezésekben - hajlamos az akciót váró nézőt igényesen kiszolgálni. Van cselekmény, gyorsan pereg ráadásul. Nincsenek üresjáratok. Mai, fontos problémákról szólnak, kortárs darabokkal. Amin változtattak, nemcsak az, hogy döntően új szövegeket választanak, nem "igazi" klasszikusokat, az a játékstílus. A karakterek nincsenek igazán mélyen kidolgozva (a Rükvercben egy szereplő a fontos, ő nagyon ki van dolgozva - a többiek  sorsából csak villanások jönnek át), a színészeknek pillanatok állnak rendelkezésre, hogy sejtessenek egész sorsokat. Vannak, akik meg tudják ezt könnyedén oldani, vagy mert annyira profik (Szacsvay László), vagy azért, mert képesek ezekbe a pillanatokba is valóban mély drámákat belesűríteni (Lengyel Feri), és vannak azok, akik annyira még nem kialakult színészek, hogy a felszínnél (ami a célnak így is megfelel) többet mutassanak.

Ez a stílus alkalmas a néző lehengerlésére, a mondanivaló közvetítésére - pontosabban ez az, ami alkalmas. 
Szinte képregény-színháznak mondanám, de a legjobb létező minőségben. Egyetlen fél másodpercig sem unatkozik a néző, sőt kifejezetten élvezi - és mégsem kidobott idő, marad is nyoma, gondolatokat is ébreszt.
Ez is egy járható út.

Természetesen lenne egy harmadik út is: kőkeményen ragaszkodni a régi stílushoz, úgy tenni, mintha a világ nem változott volna semmit.

De hova sorolható A nyaralás? 
Itt jön a konkrétum - a rizsázás után:
Ha valaki nem hallott a Mohácsi-előadások születéséről, annak javasolnám a netet, mert éjfélig sem fejezem ezt be, ha leírom részletesen az alkotásmódjukat.
Lényeg az:a kötött szöveget maivá teszik, éppen az ellenkező módon dolgoznak, mint a Rükverc megalkotói. Nem sietnek, nem pörög (a jelen esetben sovány) cselekmény, hanem kitágítják a színházi pillanatot és amennyiben valaki rá tud a hullámhosszukra hangolódni, az élvezni fogja a rendszerint 3,5-4, néha 5 órát, amit a színházban tölt. (Jelen esetben otthon néztem először az órára, 3,5 óra kellett, hogy legyen az előadás.
Az idő relatív, ha nem unatkozik valaki, akkor tarthat is hosszan a pillanat. Nem jeleznek, hanem minden színen lévő karakternek igyekeznek közel egyforma súlyt adni, mindenkinek teljes élete van és tehetségéhez mérten tudja kitölteni a szerep kereteit. (A színészek improvizációit, ötleteit beleépítik az előadásba. Aki többet talál ki a karakteréről, annak jobb szerepe lesz törvényszerűen. Figyelik, hogy merre halad a figura és úgy alakítják a cselekményt, ami az illető kitalált személy alkatához passzol.)

Az előadás egy ismeretlen, 1756-ban Velencében bemutatott Goldoni-darab átirata. Török Tamara fordította, aki elmondta nekem, hogy kettő eredeti mondat maradt meg a fordításából, minden mást átírtak. Minthogy az olasz szöveget a bemutató előtt olvastam, erre nézés közben magam is ráébredtem és a Mohácsi-technikáját ismerők ezt éppígy borítékolhatták előre. Nem is annyira izgalmas az a darab, nyilván hozzá kellett, hogy nyúljanak, hogy a mai közönséget találja el.

Eltalálja.

A történet annyi csupán, hogy egy össze nem illő házaspár nyaralójában egy rakás ismerős nyaral, majd apró és kevésbé apró szerelmi és szexuális szövődmények után a vendégek hazamennek, viszi mindenki a saját problémáit tovább - a háziak pedig szembenézhetnek a magányukkal és összezártságukkal. 

A színlapon a házasság veszélyességéről elmélkednek a szerzők...- e téma ragozása várható, három-négy- és sokszög kapcsolatok bontakoznak ki a szemünk előtt.
Ez a darab a Rükverc akció-orientált stílusában valószínűleg negyven perc alatt lemenne, nincs benne több anyag.
Ami az előadásnak a szépsége és erőssége: minden párbeszéd, színészi akció igazán ki van dolgozva, le van lassítva. Egy gyors cigaretta helyett pipázás - ez a különbség lényege.
EL lehet merülni benne és nézegetni a színészeket.
Ez az előadás is rólunk szól, a díszlet azért mintha kicsit visszavinne a nyolcvanas évek elejére, amikor a nagy képes poszterek divatosak voltak - látjuk, hogy elvileg itt idill van, nyaralás van - valójában pedig a szereplőkkel nem történik a világon semmi. Kivétel nélkül felesleges emberek, mind a tizenkettő. El lehet vegetálgatni, ha ezt akarjátok és életnek tűnik - ez lehetne egy rövid összegzés.
A néző akár leveszi ezt az üzenetet, akár nem, esetleg elgondolkodik saját vagy a környezetében megfigyelt más párkapcsolatok sekélyességéről vagy éppen kivételességéről - mindeközben folyamatosan életet lát a színpadon. Mindenki él és mozog és szinte minden második mondatban van egy poén, azaz a közönség szinte folyamatosan nevet és reagál. Így ugyanazt a hatást éri el a lassítással Mohácsi, amit a gyorsítással Máté.

 A színpadi zene nagyon szépen szolgálja a koncepciót és a két felvonás zárása, amikor minden színész játszik valamilyen hangszeren, igazán felemelő - feloldja a rettenetet, amit azért megérthetünk a poénok dacára is.

Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen még remekebb előadást tudott volna Mohácsi csinálni akár a Rükvercből is. Ezzel a stílussal körülbelül négy óra lenne a Rükverc, ha nem öt - viszont minden mellékszereplő sorsa ki lenne hímezve, és talán még hatásosabban megszólalna a regény központi gondolata. (Még nem késő, sok színház van, kevés jó kortárs alapanyag, még előfordulhat egy ilyen kombináció is.)
A színészek mind fontosak, majdnem azonos módon. Lehet szeretni a játékukat és elfogultság kérdése is, hogy ki lesz a néző kedvence (esetleg). Hangsúlyozott csapatmunka. Én nagyon kedveltem Tasnádi Bence inasát, aki friss erő a színházban. Vilma Elek Ferit szerette a legjobban - de ennek ahhoz is köze volt, hogy a Munkaügyekből őt ismerte. (Ha nem láttátok a sorozatot, remek színészek vannak benne, a youtube-on ott van.)
Vilma 12 évével már az új generáció nézője, de őt is kifejezetten megfogta az előadás, lekötötte, nem unta a cselekménytelen 3,5 órát.
Ez mindenképpen figyelemre méltó előadás. Kevesebben fogják keresni, mint a Rükvercet, éppen a stílusa miatt. Nem hiszem, hogy igazi mizéria ennek kapcsán is kialakul majd (bár tévednék, az nagyon jó hír lenne - akkor a magyar nézők sokkal kevésbé igénytelenedtek el, mint hírlik). Nézzétek meg, lesz egy jó estétek.

 

Címkék: Katona Mohácsi János FÜGE Máté Gábor Rükverc Kovalik Kerékgyártó István Goldoni: A nyaralás

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr275085468

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

julis 2013.04.14. 00:06:32

Ma este lattuk. Az elso negyed oraban kisse megijedtem,hova kerultem: a lassu kezdes meg a zaporozo poenok ellenere is nekem tul visszafogott volt. A folytonosan jelenlevo zeneszekkel kiegezulo tarsulati zeneles teljesen levett a labamrol es megvallom akar ket ponton is el tudtam volna kepzelni a darab veget. Eloszor az elso felvonas vegen, majd a masodik felvonas utolso ot perce elott. Nem volt szukseges minden szal elvarrasa( szerintem).
Nagyon jol szorakoztunk,kar,hogy Anna nem volt itthon.Elvezte volna!