Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

6Szín (54) Aczél András (25) Ajánló (855) Alföldi (88) Almási-Tóth András (52) Ambrus Mária (33) Ascher Tamás (26) Átrium (50) Bakonyi Marcell (25) Balatoni Éva (22) Balczó Péter (39) Balga Gabriella (33) Bálint András (21) Balsai Móni (21) Bányai Kelemen Barna (24) Bán Bálint (26) Baráth Emőke (23) Bátki Fazekas Zoltán (27) Belvárosi Színház (53) Benedek Mari (61) Benkó Bence (20) Bezerédi Zoltán (30) BFZ (34) Boncsér Gergely (44) Borbély Alexandra (25) Börcsök Enikő (27) Bretz Gábor (86) Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar (29) Budaörs (25) Centrál Színház (34) Chován Gábor (20) Csákányi Eszter (22) Cseh Antal (47) Cser Ádám (27) Cser Krisztián (283) Csiki Gábor (34) Csuja Imre (27) Cziegler Balázs (35) Dankó István (32) Debreczeny Csaba (22) Dinyés Dániel (46) Domokos Zsolt (22) Don Giovanni (26) Egri Sándor (23) Elek Ferenc (37) Énekes-portrék (33) Enyvvári Péter (21) Erdős Attila (24) Erkel Színház (148) Évadértékelés (37) Fábián Péter (20) Farkasréti Mária (41) Fekete Attila (46) Fekete Ernő (26) Ficza István (22) Figaro 2.0 (57) Figaro házassága (86) Fischer Ádám (25) Fischer Iván (22) Fodor Beatrix (63) Fodor Gabriella (30) Fodor Tamás (29) Friedenthal Zoltán (20) FÜGE (35) Fullajtár Andrea (35) Gábor Géza (90) Gálffi László (25) Gál Erika (48) Gazsó György (20) Geiger Lajos (46) Gergye Krisztián (20) Göttinger Pál (45) Gyulay Eszter (25) Hábetler András (97) Haja Zsolt (42) Hatszín Teátrum (32) Hegedűs D. Géza (28) Heiter Melinda (29) Herczenik Anna (21) Hernádi Judit (20) Hollerung Gábor (30) Horváth Csaba (31) Horváth István (39) Izsák Lili (24) Jordán Adél (26) Jordán Tamás (24) Jurányi (72) k2 színház (26) Kákonyi Árpád (21) Káldi Kiss András (26) Kálid Artúr (23) Kálmándy Mihály (41) Kálmán Eszter (41) Kálmán Péter (39) Kálnay Zsófia (51) Kamra (39) Karinthy Márton (22) Karinthy Színház (43) Kaszás Gergő (21) Katona (123) Katona László (32) Kékszakállú (67) Kerekes Éva (30) Keresztes Tamás (31) Keszei Bori (48) Kiss András (45) Kiss Péter (20) Kiss Tivadar (24) Kocsár Balázs (26) Kocsis Gergely (37) Kolonits Klára (69) Komlósi Ildikó (45) Köteles Géza (24) Kovácsházi István (22) Kovács István (55) Kovács János (21) Kovács Krisztián (25) Kovács Lehel (21) Kovalik (31) Kováts Adél (26) Kulka János (20) Kun Ágnes Anna (20) Kurta Niké (21) László Boldizsár (26) László Lili (20) László Zsolt (39) Lengyel Benjámin (21) Létay Kiss Gabriella (39) Lovas Rozi (26) Mácsai Pál (22) Makranczi Zalán (32) Marczibányi Tér (24) Máté Gábor (34) Máthé Zsolt (28) Megyesi Schwartz Lúcia (22) Megyesi Zoltán (102) Meláth Andrea (23) Mester Viktória (47) Mészáros Béla (30) Mészáros Blanka (23) Mészáros Máté (20) Miksch Adrienn (45) Miskolc (58) Mohácsi János (32) Molnár Anna (22) Molnár Gusztáv (20) Molnár Levente (29) Molnár Piroska (40) Mucsi Zoltán (45) Müpa (113) Nagypál Gábor (23) Nagy Ervin (22) Nagy Mari (21) Nagy Zsolt (31) Napi ajánló (179) Németh Judit (23) Nemzeti (67) Nézőművészeti Kft (36) Nyári Zoltán (30) Ódry Színpad (67) Opera (631) opera (22) Operakaland (44) Ördögkatlan (22) Örkény Színház (57) Orlai Tibor (96) Ötvös András (21) Őze Áron (26) Palerdi András (43) Pálmai Anna (31) Pálos Hanna (26) Pál András (42) Pasztircsák Polina (33) Pataki Bence (29) Pelsőczy Réka (60) Pesti Színház (21) Pető Kata (29) Pinceszínház (25) Pintér Béla (28) Polgár Csaba (25) Porogi Ádám (26) Purcell Kórus (24) Puskás Tamás (22) Rába Roland (22) Rácz István (23) Rácz Rita (30) Radnóti Színház (53) Rálik Szilvia (23) Rezes Judit (22) Ring (25) Rőser Orsolya Hajnalka (26) Rózsavölgyi Szalon (73) RS9 (26) Rujder Vivien (29) Rusznák András (20) Sáfár Orsolya (29) Sándor Csaba (36) Scherer Péter (34) Schneider Zoltán (30) Schöck Atala (51) Sebestyén Miklós (22) Sodró Eliza (23) Spolarics Andrea (21) Stohl András (31) Súgó (73) Sümegi Eszter (24) Szabóki Tünde (26) Szabó Máté (51) Szacsvay László (23) Szamosi Zsófia (21) Szappanos Tibor (31) Szegedi Csaba (39) Székely Kriszta (27) Szemerédy Károly (22) Szemere Zita (45) Szerekován János (30) SZFE (31) Szikszai Rémusz (24) Szirtes Ági (28) Szkéné (59) Szvétek László (35) Takács Nóra Diána (22) Takátsy Péter (26) Tamási Zoltán (25) Tarnóczi Jakab (20) Tasnádi Bence (34) Thália (99) Thuróczy Szabolcs (26) Török Tamara (27) Ullmann Mónika (21) Ungár Júlia (20) Valló Péter (27) Varga Donát (20) Várhelyi Éva (24) Vashegyi György (34) Vida Péter (22) Vidéki Színházak Fesztiválja (20) Vidnyánszky Attila színész (23) Vígszínház (45) Viktor Balázs (21) Vilmányi Benett Gábor (22) Vizi Dávid (30) Vörös Szilvia (26) Wiedemann Bernadett (43) Wierdl Eszter (24) Zavaros Eszter (38) Zeneakadémia (54) Znamenák István (41) Zsótér Sándor (79) Címkefelhő

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A mai napomat ennek a cikknek a megírásába fektettem nagyrészt, amit egy technikai hiba miatt elvesztettem, bár az automatikus mentés be volt állítva. Tehát most következik a második nekifutás, talán így kevésbé lesz túlírva.

33194556 10156317866253350 6624598943655264256 n

Az öngyilkost kizárólag a Nemzetiben láttam még 2006-ban, ahol Jordán Tamás rendezte meg Gazsó Györggyel a címszerepben. Ez az előadás bevésődött, tetszett, és kevéssé értettem, hogy miként lehet, hogy más pesti színház eddig nem érdeklődött iránta. (A színházi adattár által nyilvántartott további nyolc rendezés mind vidéki és határontúli.)

Most viszont Horváth Csaba elővette, és már a tényből azonnal tudható volt, hogy nem realista beállítású előadást fogunk kapni, hanem „fizikai színházit”, amely sok mozgásra és kevés, ámde fontos kellékre fog épülni, valószínűleg üres térben.

Ez az előfeltevés az előadást nézve valóban be is igazolódik, és egy minden részletében átgondolt és kidolgozott előadást nézhettünk a Szkénében (pótszékes teltház előtt, éppen úgy, mint a legutóbbi Pintér Bélán is), mintegy két és fél órán keresztül, szünet nélkül.

A rendező éppen úgy Dallos Rimma fordítását használja, ahogy minden más előadás is, és ez 1990-ben kötetben is megjelent, újra is olvastam. Rácz Attila dramaturg jó munkát végzett, mert úgy karcsúsította a szereplők listáját, hogy nem sérül a darab, és még inkább kiemelődik a lényeg.

Erdman szatírájának középpontjában egy munkanélküli kispolgár áll, akitől mi sem áll távolabb, mint az, hogy elvek mentén éljen, mindössze nyugodt életet és rendes fizetést szeretne, és persze – a darab alaphelyzetében: éjszaka kenőmájast enni. Komédiát nézünk, ennek a helyzetnek a félreértésére épül az ötfelvonásos cselekmény. A férfi kétségbeejtő helyzetét ismerve, öngyilkossági szándékot tulajdonítanak neki, amelyből sokan hasznot szeretnének húzni.

A műben minden szereplő karikatúra, Erdman igyekszik kora szovjet társadalmát (az 1920-as évek végét) e történet görbe tükrén keresztül bemutatni, de még kilencven év távlatból sem tűnik porosnak, érezzük a darab aktualitását még most, 2018-ban is.

Az előadásban kiemelt szerepet kap az élő zene, Ökrös Csaba játszik,  arcába húzott sapkával mellette harmonikázik Krisztik Csaba is, aki a korábbi Forte-előadásokhoz képest most kivételesen nem az abszolút főszerepet kapja. Ezen persze a társulat követője elcsodálkozik, de végül igazat ad a rendezőnek, mivel Krisztik Csabából valahogy bármely szerepben árad a rendkívüliség, és most valóban az a cél, hogy ez a címszereplő kispolgár a lehető legátlagosabbnak tűnjön, vegetatív lénynek, és még véletlenül se vetítsen bele a néző többet a színész korábbi szerepeiből, amikor karizmatikus hős volt éppen.

Krisztik Csaba ebben a leosztásban pap, aki az egyház javára szeretné fordítani Podszekalnyikov öngyilkosságát, most is nagyon erős pillére az előadásnak, de nem a központi. (Továbbá van még két szerepe: Jegoruska és a két gyanús idegen egyike. Kaptam egy nézői kommentet, így annak hatására legyen itt ez is.)

A címszerepet az a Fehér László játssza, aki nekem először A kígyóasszonyban tűnt fel az Ódryn, de azóta 12 alkalommal írtam az alakításairól. Mindig hatalmas energiákkal vesz részt a játékban, és ezúttal is alkalmas volt arra, hogy az előadás lényegileg ráépülhessen. Ezekben a fizikai színházi előadásokban  teherbíróképességére is szükség van, miután végigjátszotta az egészet, mozdulatlanul tűri, hogy végül teleaggassák újságpapírral, jelezve, hogy szoborrá alakítják.

Díszlettervezőt nem jelölnek meg a színlapon, amely azt mutatja, hogy nyilván a rendező (vagy a társulat valamely tagja) ötlötte ki, hogy az üres fekete teret ossza ketté egy széles műanyag vörös szőnyeg, amely ezúttal nem az Oscar átadókat asszociálja, hanem utal a korszakra, amelyben játszódik az eredeti történet. A legfőbb kellék, amely mindennek a jelzésére szolgál, az újságpapír, amely szép fokozatosan halmozódik, és a színpadot beborítja, jelezve ezzel is, hogy akármit is mond bárki, nincsenek rendben a dolgok.

A vörös sáv valóban meghatározza a látványt, emlékeztet konstruktivista képzőművészeti alkotásokra is, amelyek ebben az időben keletkeztek, ugyanakkor nem korlátozza a mozgást, mégis felosztja a teret, amelyben egy-két széken kívül nincs semmi – és ez is többet mond önmagánál, hiszen az előadás nagymértékben szól az élethez szükséges legalapvetőbb dolgok hiányáról. (A fénnyel ebben a térben is sokféle hatást ki lehet váltani, Payer Ferenc a fénytervező.)

Benedek Mari jelmezei is fontos szerepet kapnak, a szereplők egyénisége a ruhákon keresztül fejeződik ki, és mivel van, aki több karaktert játszik, a jelmezváltás segít a megkülönböztetésükben.

Nagyon sokfélék a ruhák, és sokszínű a környezet, mindenkinek hálás szerep jut. Földeáki Nóra Podszekalnyikov feleségeként az egyik legerőteljesebb személyiség, bevésődik csendes szenvedése. Már az első jelenet is elég ahhoz, hogy átlássuk, hogy ő az, aki igazán nehéz helyzetben van, de békésen tűri állástalan férje szidalmait is, és tartja fenn egyedül a háromtagú háztartást, anyjával együtt. Pallag Márton egyik szerepe éppen ez az anyós, és elég hamar elfogadjuk tőle, hogy nő, erősíti a történet szatíra voltát még ez a megoldás is. (Benyomásom szerint férfiszínészek nagyon élvezik mindig, ha ilyen lehetőséghez jutnak, és ez a játékukon is meglátszik.) Ezen kívül néha maszek hentessé is átalakul egy sárga overall segítségével.

Több hosszú párbeszéde van Fehér Lászlónak Andrássy Mátéval, aki jelenleg az orosz értelmiség képviselőjeként próbálja megerősíteni a kispolgár vélt öngyilkossági szándékát. A rendező jól használja ki még kettőjük magassága közti különbséget is, önmagában is humorforrás, ahogy az értelmiségi a kispolgár fölé magasodik fizikai valójában is, nemcsak szellemileg.

Erős kettős Kalábuskin elvtárs, céllövölde-üzemeltető – Kádas József – és szeretője, Blaskó Borbála, akiket Podszekalnyikov családja a válság megoldásába a probléma születésétől kezdve bevon. Valamire jó a társbérlet is - ha a zavartalan magánéletre nincs is lehetőség. Blaskó Borbála táncos hátterét le se tagadhatná, a rendező bőven hasznosítja most is, ahogy eddig is minden előadásban. Vehemens fellépésével pótolja azt, hogy eredetileg terebélyes asszonyság. (A kaposvári legendás előadásban ez Molnár Piroska szerepe volt, valami felvételét ennek az Ascher-rendezésnek láthattam, mert ez is eszembe jut.)

A környezetrajzot Nagy Norbert és Hevesi László egészítik ki, több karaktert is eljátszva, és általuk is az a benyomásunk alakul ki, hogy a teljes társadalmat képviselik, amely szinte egy emberként előnyt remél hősünk halálából.

Választ a feltett, legégetőbb felvetésre nem kapunk – „valaki bűnös abban, hogy nem lehet élni” – tudjuk, de persze nem mutatkozik igazi megoldás a láthatáron. Átmenetileg felmerül persze, hogy kiút a szegénységből, ha valaki megtanul basszuskürtön játszani, csak annyi a bökkenő, hogy már a skálázás elsajátításához kell egy olcsó zongora is. A szerző további ötletzáport nem árasztott ránk, valószínűleg ő sem tudja, mit kellene tenni, véglegesnek érzi a fennálló viszonyokat, viszont helyette dőlnek a poénok, és a darab minden pesszimizmusa ellenére sem válik nyomasztóvá.

Ez után a jól működő színházi előadás után nem maradt bennem vágy, még egy további előadásra (különösen azért, mert már délelőtt a Normafánál kaptam egy áriát is Kolonits Klárától, így ennek a fénye beragyogta az egész napomat, és bőven tartott a hatása még Az öngyilkos nézése közben is), de mivel más szabad időpontom nem volt, még ezek után átmentem az Ódryra egy éjszakai Zsótér-féle Meggyeskertre is, amelyről már korábban kitettem a helyzetjelentésemet.

Ezzel a három eseménnyel elmondhatom, hogy idei évadom eddigi legharmonikusabb napjává vált ez a május 27. Aki még idén szeretné látni Az öngyilkost, az június 20-án még megteheti.

 

Címkék: Szkéné Horváth Csaba Fehér László Nagy Norbert Krisztik Csaba Andrássy Máté Forte társulat Blaskó Borbála Kádas József Pallag Márton Benedek Mari Földeáki Nóra Ökrös Csaba Hevesi László Payer Ferenc Az öngyilkos

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr2714015940

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Clodovicus S. Carolus 2018.05.31. 23:11:06

Anno én még a kaposvári színházban láttam. Az emlékezetes volt. Azóta a magyar nyelvű színjátszás halott, így azt hiszem, ez a mostani is számomra -látatlanban mondom- szánalmasan dilettáns. A jelen színházi struktúra végképp a sírba löki a régi nagy eszmét, amit úgy hívtak valaha : Színház.

MakkZs 2018.05.31. 23:22:38

Én azt gondolom, hogy az atyaúristen sem mondhat véleményt egy előadás minőségéről látatlanban. Ez nem tisztességes. NEM. Végig kell ülni ahhoz az adott rendezést, hogy szidni lehessen. Minden néző véleménye szubjektív és érvényes is, bármi elmondható, de LÁTATLANBAN NEM. Ez egy hatalmas energiákkal megcsinált igényes előadás, és nem nagyon értem, hogy miért szólja le valaki ezt, mi lehet belőle az előnye. Név nélkül a megalapozott és kifejtett kritika is kevesebbet ér a szememben. De persze lehet bármit tenni, csak nem értem, hogy valaki miért fektet be energiát negatív megjegyzésekbe. Eleve nem szeretem a fellengzős kinyilatkoztatásokat akkor sem, ha esetleg olyan embertől származnak, aki valaha valamit letett az asztalra és ért a színházhoz a maga módján. A Forte Társulat nekem érték, egy nagyon izgalmas vonalat képviselnek, és sosem megy egyetlen előadásuk sem egy igazán jó szint alá, de nem muszáj szeretni őket. És vannak nem pusztán jó, de revelatív alkotásaik is - A nagy füzet például. Javaslom, hogy nézzen meg valamit tőlük, mielőtt eltemeti őket látatlanban. - A régi emlékek persze legyőzhetetlenek, de az élet megy tovább. Mi sem leszünk fiatalabbak többet, és nem leszünk olyan üdék, mint a nyolcvanas években, csak ezt senki nem szokta számon kérni tőlünk.
süti beállítások módosítása