A mai napomat ennek a cikknek a megírásába fektettem nagyrészt, amit egy technikai hiba miatt elvesztettem, bár az automatikus mentés be volt állítva. Tehát most következik a második nekifutás, talán így kevésbé lesz túlírva.
Az öngyilkost kizárólag a Nemzetiben láttam még 2006-ban, ahol Jordán Tamás rendezte meg Gazsó Györggyel a címszerepben. Ez az előadás bevésődött, tetszett, és kevéssé értettem, hogy miként lehet, hogy más pesti színház eddig nem érdeklődött iránta. (A színházi adattár által nyilvántartott további nyolc rendezés mind vidéki és határontúli.)
Most viszont Horváth Csaba elővette, és már a tényből azonnal tudható volt, hogy nem realista beállítású előadást fogunk kapni, hanem „fizikai színházit”, amely sok mozgásra és kevés, ámde fontos kellékre fog épülni, valószínűleg üres térben.
Ez az előfeltevés az előadást nézve valóban be is igazolódik, és egy minden részletében átgondolt és kidolgozott előadást nézhettünk a Szkénében (pótszékes teltház előtt, éppen úgy, mint a legutóbbi Pintér Bélán is), mintegy két és fél órán keresztül, szünet nélkül.
A rendező éppen úgy Dallos Rimma fordítását használja, ahogy minden más előadás is, és ez 1990-ben kötetben is megjelent, újra is olvastam. Rácz Attila dramaturg jó munkát végzett, mert úgy karcsúsította a szereplők listáját, hogy nem sérül a darab, és még inkább kiemelődik a lényeg.
Erdman szatírájának középpontjában egy munkanélküli kispolgár áll, akitől mi sem áll távolabb, mint az, hogy elvek mentén éljen, mindössze nyugodt életet és rendes fizetést szeretne, és persze – a darab alaphelyzetében: éjszaka kenőmájast enni. Komédiát nézünk, ennek a helyzetnek a félreértésére épül az ötfelvonásos cselekmény. A férfi kétségbeejtő helyzetét ismerve, öngyilkossági szándékot tulajdonítanak neki, amelyből sokan hasznot szeretnének húzni.
A műben minden szereplő karikatúra, Erdman igyekszik kora szovjet társadalmát (az 1920-as évek végét) e történet görbe tükrén keresztül bemutatni, de még kilencven év távlatból sem tűnik porosnak, érezzük a darab aktualitását még most, 2018-ban is.
Az előadásban kiemelt szerepet kap az élő zene, Ökrös Csaba játszik, arcába húzott sapkával mellette harmonikázik Krisztik Csaba is, aki a korábbi Forte-előadásokhoz képest most kivételesen nem az abszolút főszerepet kapja. Ezen persze a társulat követője elcsodálkozik, de végül igazat ad a rendezőnek, mivel Krisztik Csabából valahogy bármely szerepben árad a rendkívüliség, és most valóban az a cél, hogy ez a címszereplő kispolgár a lehető legátlagosabbnak tűnjön, vegetatív lénynek, és még véletlenül se vetítsen bele a néző többet a színész korábbi szerepeiből, amikor karizmatikus hős volt éppen.
Krisztik Csaba ebben a leosztásban pap, aki az egyház javára szeretné fordítani Podszekalnyikov öngyilkosságát, most is nagyon erős pillére az előadásnak, de nem a központi. (Továbbá van még két szerepe: Jegoruska és a két gyanús idegen egyike. Kaptam egy nézői kommentet, így annak hatására legyen itt ez is.)
A címszerepet az a Fehér László játssza, aki nekem először A kígyóasszonyban tűnt fel az Ódryn, de azóta 12 alkalommal írtam az alakításairól. Mindig hatalmas energiákkal vesz részt a játékban, és ezúttal is alkalmas volt arra, hogy az előadás lényegileg ráépülhessen. Ezekben a fizikai színházi előadásokban teherbíróképességére is szükség van, miután végigjátszotta az egészet, mozdulatlanul tűri, hogy végül teleaggassák újságpapírral, jelezve, hogy szoborrá alakítják.
Díszlettervezőt nem jelölnek meg a színlapon, amely azt mutatja, hogy nyilván a rendező (vagy a társulat valamely tagja) ötlötte ki, hogy az üres fekete teret ossza ketté egy széles műanyag vörös szőnyeg, amely ezúttal nem az Oscar átadókat asszociálja, hanem utal a korszakra, amelyben játszódik az eredeti történet. A legfőbb kellék, amely mindennek a jelzésére szolgál, az újságpapír, amely szép fokozatosan halmozódik, és a színpadot beborítja, jelezve ezzel is, hogy akármit is mond bárki, nincsenek rendben a dolgok.
A vörös sáv valóban meghatározza a látványt, emlékeztet konstruktivista képzőművészeti alkotásokra is, amelyek ebben az időben keletkeztek, ugyanakkor nem korlátozza a mozgást, mégis felosztja a teret, amelyben egy-két széken kívül nincs semmi – és ez is többet mond önmagánál, hiszen az előadás nagymértékben szól az élethez szükséges legalapvetőbb dolgok hiányáról. (A fénnyel ebben a térben is sokféle hatást ki lehet váltani, Payer Ferenc a fénytervező.)
Benedek Mari jelmezei is fontos szerepet kapnak, a szereplők egyénisége a ruhákon keresztül fejeződik ki, és mivel van, aki több karaktert játszik, a jelmezváltás segít a megkülönböztetésükben.
Nagyon sokfélék a ruhák, és sokszínű a környezet, mindenkinek hálás szerep jut. Földeáki Nóra Podszekalnyikov feleségeként az egyik legerőteljesebb személyiség, bevésődik csendes szenvedése. Már az első jelenet is elég ahhoz, hogy átlássuk, hogy ő az, aki igazán nehéz helyzetben van, de békésen tűri állástalan férje szidalmait is, és tartja fenn egyedül a háromtagú háztartást, anyjával együtt. Pallag Márton egyik szerepe éppen ez az anyós, és elég hamar elfogadjuk tőle, hogy nő, erősíti a történet szatíra voltát még ez a megoldás is. (Benyomásom szerint férfiszínészek nagyon élvezik mindig, ha ilyen lehetőséghez jutnak, és ez a játékukon is meglátszik.) Ezen kívül néha maszek hentessé is átalakul egy sárga overall segítségével.
Több hosszú párbeszéde van Fehér Lászlónak Andrássy Mátéval, aki jelenleg az orosz értelmiség képviselőjeként próbálja megerősíteni a kispolgár vélt öngyilkossági szándékát. A rendező jól használja ki még kettőjük magassága közti különbséget is, önmagában is humorforrás, ahogy az értelmiségi a kispolgár fölé magasodik fizikai valójában is, nemcsak szellemileg.
Erős kettős Kalábuskin elvtárs, céllövölde-üzemeltető – Kádas József – és szeretője, Blaskó Borbála, akiket Podszekalnyikov családja a válság megoldásába a probléma születésétől kezdve bevon. Valamire jó a társbérlet is - ha a zavartalan magánéletre nincs is lehetőség. Blaskó Borbála táncos hátterét le se tagadhatná, a rendező bőven hasznosítja most is, ahogy eddig is minden előadásban. Vehemens fellépésével pótolja azt, hogy eredetileg terebélyes asszonyság. (A kaposvári legendás előadásban ez Molnár Piroska szerepe volt, valami felvételét ennek az Ascher-rendezésnek láthattam, mert ez is eszembe jut.)
A környezetrajzot Nagy Norbert és Hevesi László egészítik ki, több karaktert is eljátszva, és általuk is az a benyomásunk alakul ki, hogy a teljes társadalmat képviselik, amely szinte egy emberként előnyt remél hősünk halálából.
Választ a feltett, legégetőbb felvetésre nem kapunk – „valaki bűnös abban, hogy nem lehet élni” – tudjuk, de persze nem mutatkozik igazi megoldás a láthatáron. Átmenetileg felmerül persze, hogy kiút a szegénységből, ha valaki megtanul basszuskürtön játszani, csak annyi a bökkenő, hogy már a skálázás elsajátításához kell egy olcsó zongora is. A szerző további ötletzáport nem árasztott ránk, valószínűleg ő sem tudja, mit kellene tenni, véglegesnek érzi a fennálló viszonyokat, viszont helyette dőlnek a poénok, és a darab minden pesszimizmusa ellenére sem válik nyomasztóvá.
Ez után a jól működő színházi előadás után nem maradt bennem vágy, még egy további előadásra (különösen azért, mert már délelőtt a Normafánál kaptam egy áriát is Kolonits Klárától, így ennek a fénye beragyogta az egész napomat, és bőven tartott a hatása még Az öngyilkos nézése közben is), de mivel más szabad időpontom nem volt, még ezek után átmentem az Ódryra egy éjszakai Zsótér-féle Meggyeskertre is, amelyről már korábban kitettem a helyzetjelentésemet.
Ezzel a három eseménnyel elmondhatom, hogy idei évadom eddigi legharmonikusabb napjává vált ez a május 27. Aki még idén szeretné látni Az öngyilkost, az június 20-án még megteheti.