Thorton Wilder nem kifejezetten agyonjátszott szerző nálunk, bár nem is olyan régen a Karinthy Színházban felbukkant „A mi kis városunk”, amely különösen jól sikerült. Ahhoz képest az 1954-es „A házasságszerző” elhanyagolt műnek számít Magyarországon, mindössze egy 1975-ös Madách színházi (Tolnay Klárival, Márkus Lászlóval, Garas Dezsővel, Vándor Évával!) és egy 1984-es veszprémi előzte meg ezt a mostanit, amelyet Csizmadia Tibor rendezésében a Budaörsi Latinovits Színház mutatott be március végén. Ezen a verőfényes vasárnap délutánon a harmadik előadást láthattam, egy szünettel, két és fél órában.
Ilyés Róbert - Takács Kati - Bozó Andrea
Az időpont színháznézésre nem volt éppen a legalkalmasabb, túl jó idő volt és valószínűleg ez magyarázza, hogy a hátsó sorok így is üresen maradtak, hogy ennyire friss volt a produkció. Akik eljöttek – többnyire az idősebb korosztály tagjai, akiknek éppen a korai kezdés volt vonzó – azok érezhetően szerették ezt a kellemesen szórakoztató, nyugodt menetű és nem felkavaró előadást. Lehet, hogy a színház vezetése arra is gondolt, hogy kapjon a közönség valami könnyebb falatot is pl. az Álarcosbál és A sötétség hatalma után. Ha volt ilyen törekvés, akkor ezt most siker koronázta.
Budaörsre mindig szerettem menni, hiányzik azóta is, hogy már nem tanítok ott. Ezen a hiányérzeten is eltűnődtem, amíg rendhagyó módon - a 8E megállójától negyven perces sétával - közelítettem meg a színházat. (Pénteken láttam az Orlai Produkció Second life című előadását, és ennek kapcsán eltűnődtem, hogy milyen más is lenne, ha minden maradt volna a régiben, nem zárják be a másik gimnáziumot, ott tanítanék még mindig, csinálnám a színjátszó körömet, rég oda is költöztem volna és ezt a blogot valószínűleg nem írnám, mert nem lenne rá időm.) Ezt a sétát, és egyáltalán Budaörs meglátogatását (nem bevásárlási célból is) mindenkinek melegen tudom ajánlani, előadásnézéssel különösen.
A színlap komédiának minősíti a darabot, amely nekem inkább bohózat benyomását kelti a fordulataival, férfiak női ruhába öltöztetésével, félreértésekkel tarkítva, és ezeket az elemeit kellemesen ellenpontozzák azok a monológok, amelyeket egy-egy szereplő (leginkább Mrs. Levi, a címszereplő) hozzánk intéz direktben. Ezekben leginkább az élet legfőbb sajátosságairól elmélkedik, elmondja kétszer is a címben idézett megállapítást: „Hiába, ilyen az élet: csalódás, illúzió.”
A történet ugyan happy end-dömpinggel zárul, de nekünk nézőknek van választási lehetőségünk, és figyelhetjük a műben fellépő igazán árnyaltan játszó színésznők kissé pesszimista gesztusait és mondatait is, amelyekben a felszín mögött csak ott van a „jobb híján”. Jók lesznek ezek a házasságok, de csak azért mert a másik választási lehetőség még rosszabb: a pénz és a társ hiánya egészen hervasztó hatású.
Valami azt súgja, hogy a darabválasztást leginkább az indokolta, hogy igazán jó szerepek vannak benne, a nőknek különösen.
Páder Petrának módja volt három alakot is magára öltenie, és a második kettő (pincér, ill. Miss Van Huysen társalkodónője) volt az, amelyik több lehetőséget rejtett, és árnyaltabb színjátszásra adott lehetőséget. Hozzá képest kevésbé volt szerencsés Gyöngy Zsuzsa a fiatal szerelmes lány, Ermengarde szerepében. Hiába, Wilder ezt az alakot, aki a gyámjával kerül összetűzésbe, vehette akár Moliere-től, vagy annak görög (Menandrosz) és római (Plautus) elődeitől, de tény, ami tény – neki sem sikerült különösebben érdekessé formálni a naiva-szerepet. Párja, a fiatal, ambíciózus, ámde még szegény festő sem járt sokkal jobban, akit Bőröndi Bence játszik, de így indul a fiatal színészek pályája, felfogható egynek a sok leküzdendő akadályok közül is ez a szerepkör.
Hozzájuk képest már színesebb lehetne Palkovics Gábor a kocsis rövid szerepében, Hunyadi Máté (segéd) pedig ennél jóval jelentősebb és hálásabb feladatot kap, amelyet szerethetővé is tesz.
Chován Gábor érezhetően nagyon igyekszik nem „bohózatosra” játszani a gardróbba-bújós, túlhajtott és kalandokra vágyó segédet, de túl sok anyagot nem talál a darabban ahhoz, hogy igazán érdekes lehessen a sorsa számunkra, de ami lehetősége van, azzal él. Wilder sajnos nem írta elég árnyaltra a művét, és talán a zenés változat (Hello, Dolly!) emiatt is lehet szerencsésebb, mert a zene kompenzálhatja a jellemábrázolás hiányosságait. (Ebben az előadásban is van két énekes-táncos jelenet, és az érezhetően fel is dobja a hangulatot, a színészek és a nézők egyaránt szerették.)
Illyés Róbert nem bohózati alkat, vagy csak én szoktam meg, hogy komolyabb feladatokban látom, és nehezen indokolhatóak a Mr. Vandergelderként hozott döntései, amelyekhez juttatja a szerző. A nevében is ott van a legfőbb tulajdonsága: sok a pénze, és kizárólag emiatt fontos sokak számára. Nincs könnyű helyzetben sem a színész, sem a szereplő, ez a benyomásom. Utóbbihoz mintha egyedül csak az unokahúga kötődne (ő is mérsékelten), de kettejük kapcsolatának mélyítése sem kötötte le Wildert.
Spolarics Andrea viszont egészen átadja magát a műfajnak. Az a bohókás vénlány, akit játszania kell, nemigen lenne megvalósítható realista eszközökkel, így egészen érthető, hogy lépten-nyomon karikírozza a figurát.
Bregyán Péter egészen az a karakter Malachiként, akire szüksége van a műnek – léhűtő okoskodóként, aki inkább hátramozdítja gazdája ügyeit, kicsit emlékeztet a commedia dell`arte szolga-típusaira is, szerethető és a bemondásain tényleg sokat tudunk nevetni. Vele ellentétben Bohoczki Sára alakítása „szárazabb”, de nekem nagyon jól átjött kevés szövege ellenére is magányossága, szerelem-vágya és általános hiányérzete, amelyet a kalapszalon alkalmazottjaként minden bizonnyal az életében megtapasztal. (Érdekes párhuzam, hogy nem olyan régen volt ugyanitt a Macskajáték Egérkéje, abban a szerepében is egészen kitűnő. Most nem ennyire tehetetlen, de ez a nő is messze van még attól, hogy az életet bátran, önállóan szemlélje.)
Az előadásnak van még két ziccerszerepe is, látunk két életvidám, de nem kicsit csalódott özvegyet, akik nagyon hasonló világlátással rendelkeznek, illúziói egyiküknek sem nagyon maradtak, ez közös pont, de a címszereplő tudatosabban látja a helyzetét.
Szerencsés, hogy mindkét özvegy szerepére erős kisugárzással rendelkező nagyon nőies alkatú színésznő állt rendelkezésre, és az is, hogy Bozó Andrea képes arra, hogy Takács Katalin Mrs. Levi-jét ellenpontozza. Elhihetővé válik az is, hogy impulzív döntést hoz és a fiatalabb, de pénztelen segéd mellett dönt, alaposabb mérlegelés nélkül. Bozó Andrea özvegyében több a derű, életvidámság – ezen a pezsgőzés is segít -, és hajlik a kalandra, nem annyira racionálisan gondolkodó, mint amennyire azzá vált valamivel hosszabb élete folyamán a házasságszerzőként is tevékenykedő Mrs. Levi. Kicsit kiábrándító ugyan, ha utóbbi monológjait hallgatjuk, de mégis az a benyomásunk, hogy ennek ellenére, mégsem fog kiszemelt áldozata, Mr. Vandergelder sokat szenvedni mellette, tudatosan irányítani fogja kettejük életét.
Takács Katalin Mrs. Levi szerepében nemcsak elragadó, kortalan és gyönyörű asszony, de képes arra, hogy talán több mélységet adjon a szerepnek, mint amit a szerző megírt számára. (A színészek egy jelentős része – nyilván rendezői támogatással – ugyanerre tesz kísérletet, csak hát ez tényleg nem egyszerű.) Látunk egy nagyformátumú embert kevésbé érdekes-méltó környezetben (Pajor Patrícia és Hermann Anett kissé kopott díszlete ezt ki is fejezi), és a nekünk címzett kiszólásai miatta nem is kérdéses, hogy mellette állunk. Remélem, hogy az általa összehozott-támogatott házasságok is legalább olyan kellemesek lesznek, mint amilyen a mi színházi délutánunk volt.
Ps. A színház fotóját a facebookról töltöttem le, ahol még további képek is megnézhetőek.
