Lars Norén svéd drámaíró darabjára Magyarországon eddig mindössze két rendező gondolt. Csiszár Imre 1986-ban az év elején Dunaújvárosban, míg az év végén Miskolcon mutatta be ezt a kamaradarabot, és ugyanaz a négy szereplő játszotta, akik miskolci társulatának kulcsemberei voltak - Tímár Éva, Blaskó Péter, Bregyán Péter és Mihályi Győző. Látni nem láttam, csak utólag a Megyei könyvtárban kerestem elő a vele kapcsolatos cikkeket, és így a darab címét megjegyeztem. (Volt egy bemutató Tatabányán is, 1998-ban - teszem hozzá a teljesség kedvéért.)
Az Ódry 2017 novemberében tartott bemutatója az első pesti előadás volt, hónapok óta szerepelt a naptáramban, de csak ezen a hétfőn sikerült elmenni rá.
Koller Krisztián, Hajdu Tibor, Konfár Erik
A darab közege az amerikai naturalista drámák világára emlékeztet, most is egy kellően nyomasztó család viszonyairól értesülünk, amelynek minden tagja sebzett és szinte elképzelhetetlennek látszik, hogy ez a négy ember tartósan együtt létezzen ugyanabban a házban. Nem részletezem a szereplők viszonyait, a fordulatokat, amelyek újabb és újabb titkokat árulnak el a család tagjairól, mivel menet közben is nézőpontváltásra kényszerülünk (például az apa alakja kapcsán), és talán jobb a nézőnek, ha ezt a helyszínen éli meg.
Ami elsősorban megjegyzendő és kiemelendő Fehér András rendezése kapcsán: a formanyelve. A kétszer egy órás előadáshoz mindössze négy széket használnak fel, látványosan nincs kellék, sőt a legtöbb cselekvés is csak narrációként jelenik meg, ez még a többi ódrys előadáshoz képest is feltűnően eszköztelen. Mintha a rendezőnek már elege lenne az örökös forráshiányból, abból, hogy a művészi munka szárnyalását erősen megakadályozza az, hogy "rendes" díszletet nem tudnak felhasználni. Ha nem lehet szinte semmi, akkor egyáltalán ne is legyen semmi - ezt a gondolatot vélem felfedezni az előadásban - most megmutatják, hogy mire megy négy színész csak úgy natúrban. Ruhát sem cserélnek, mindössze Hajdu Tibor veszi át menet közben az ingét. (Látványtervező nincs is említve...) Az előadás így emlékeztetett Zsótér Sándor "ülő-színházi" időszakára, de talán még annál is sikerült tovább jutni, és még inkább csak a szöveg dominál.
Lehet, hogy ez lesz a jövő színháza? A támogatás hiánya miatt már eddig is a díszlet-mentesség dominált sok független produkciónál, de nem kizárt, hogy ez lesz az általános. (Visszatérünk Shakespeare színházához, amikor a szövegben volt benne a látvány, a fantáziánk játszotta a főszerepet.)
Van viszont egy komoly plusz, amiről Fehér András sem mond le. Van egy zongorista szereplő, Józsa Tamás, aki saját zenét is komponált, de ismert darabokból is bejátszik egy-egy részletet. Nagyon kellemes kontrasztot jelent az előadásban, amikor (még az elején) sötétben hallgatjuk a zongorajátékát, illetve néhány másodpercig az is jó élmény, amikor az "Ének az esőben"-t kezdi el ( felidéződik bennünk, hogy igen, létezik célzottan "szórakoztató színház" is, és mi akár mehettünk volna zenés darabra is, de mi ezt választottuk, ezt a családi drámát).
A négy színészt jó nézni, különösen azután, ahogy Vilmányi Benett is felöltözik. Nem részletezem, de akit zavar a színpadi meztelenség, az ne pont ezt az előadást válassza. Úgy érzem, hogy a színészek a világon minden megpróbáltatáson átesnek, mire diplomát kapnak, nekik ez meg se kottyan, Vilmányi Benettnél természetesebben viselkedő színészt keveset láttam, és teljesen hitelesen játssza most is a kamaszt, ahogy tette nem is olyan régen a Terápia sorozatban. A kapcsolatok kidolgozottak, és persze rajta kívül Hajdu Tibor az, aki még igazán jó helyzetben van, hiszen a másik fiatal fiút játssza, aki korban nem áll messze tőle. Koller Krisztián, aki az apjuk lenne - smink által meg nem támogatva keményebb feladatot kapott, ráadásul ő az, akit másként kell látnunk az előadás elején és végén. Megoldja, de az Édenben játszott fiatal férfi karakter sokkal inkább illett hozzá. Persze nem szólhat semmit, ha Konfár Erikre gondol, aki az anyát alakítja, és ehhez nemhogy a szakállát nem borotválja le, nem kap sminket, de még női ruhát sem kap. Nem tűnik úgy, mintha akár a mozgásán is változtatott volna, az anyát mindössze jelzi. Ahogy a fejét tartja, egy olyan anyát látunk, aki nagyon tud figyelni, szeretni, aki reménykedik abban, hogy majd egyszer csak megváltoznak a dolgok, de ennek kikényszerítésére mégsem alkalmas.
Az előadást én erőpróbaként értelmeztem, kipróbálták a hallgatók, hogy "lehetetlen körülmények", mindenféle segédeszköz nélkül mire képesek. Várom a folytatást, a sorozatban megnézett öt előadás (Helené, Éden, A Schroffenstein család, Akit Biffnek hívtak) után a a következő héten újabb négyre ülök vissza az Ódry Színpad termeibe.
Ps. A fotó az Ódry Színpad FB-oldaláról való, további képek nézhetők a honlapon, az előadás oldalán. (Ezt az egyet tudtam letölteni, sajnos Józsa Tamásról és Vilmányi Benettről ilyen nem volt.)
