Ezen az estén két régebben halogatott előadást is egymás után megnéztem, így erősen átalakult ez az eredetileg színházmentesre tervezett napom az órákon keresztül tartó „napi ajánló”- írás után.
Az Anyajegy után korán átértem a Belvárosi Színházban, ahol kiderült, hogy Richard Baer darabját már 2013. október 5 óta tartják műsoron, éppen a 146. előadásra jöttem. Nekem kevesebbnek tűnt a csúszás, és egyébként sem keltette a kifutó előadás benyomását, öt széket leszámítva teljesen tele volt a nézőtér, a pótszékek is foglaltak voltak.
Erről az előadásról látatlanban is tudni lehetett, hogy a két művész – Hernádi Judit és Kern András – neve biztosan eladja, akik mindketten legalább negyven éve színészek (ha a főiskolai éveiket is számítjuk), és már pályájuk elejétől azonnal közismertek voltak. Ennyi befektetett energia nem veszhet el, a közönségben folyamatosan van igény arra, hogy őket élőben lássa, és ez a darab alkalmas arra, hogy ketten együtt játsszanak előttünk közel két órán keresztül.![FF2 2155[1]](http://img2.indafoto.hu/2/1/234175_1ba944dba509b5988d7af1edb1119a11/25670666_5bfa9c601fb733936b124610b8153708_l.jpg)
A történet röviden elmesélhető, egy mondatban le lehetne lőni a lényeget, de ez most elmarad. Látunk két özvegyet, a nő férje a férfi legjobb barátja volt, és most kettejük néhány beszélgetését hallgathatjuk meg sok riposzttal, miközben a nő éppen egész addigi életét éppen felszámolná, és New Yorkból Floridába költözne.
A költöztetők (Ficzere Béla és Jeges Krisztián) által többször megszakított beszélgetésekből igazán sok információ nem derül ki, és váratlan drámai fordulatokra se számítson senki, viszont nagyokat lehet nevetni, és feltétlenül megérezzük, hogy ennek a két magányos embernek egymáshoz mégis van köze.
Az előadás vonzereje a színészek jelenlétéből adódik első sorban, akik ezt a nem annyira mély szöveget is képesek megeleveníteni Verebes István rendezésében, megnevettetnek minket, és alkalmanként egy-egy bensőséges pillanattal is megajándékoznak. A közönség szeret nevetni, és szereti a meghitt csendeket is, és így a kettő kombinációja különösen jól hat.
Ahogy a közvetlenül előtte látott Anyajegy című előadásban, ebben is hétköznapi emberek a szereplők, és a nem-különlegességnek is van varázsa: a megmutatott élethelyzettel még sokkal jobban tud azonosulni a néző, mert el tudja képzelni, hogy bármikor vele is megtörténhet hasonló fordulat.
Hernádi Juditot ugyan először közel harminc éve láttam színpadon, de lényegileg változatlan - nem szűnt meg igazán nőies nő lenni, nem az idő múlása jutna róla eszünkbe elsősorban. Nem érezzük túlzásnak azt a mondatot a szövegben, hogy „ez egy fantasztikus nő”, aki némileg fanyar is, vonzó és érdekes, nemcsak a hangja. Rövid fekete csipkeruhájában előnyösen érvényesül gyönyörű lába is. Igen, a „dolgok tönkremennek”, ahogy ez el is hangzik a darabban, de van ami sokáig megmarad. A szép hang, a szép láb úgy néz ki, hogy ilyen.
Kern András a lehető legegyszerűbb eszközökkel mutatta be nekünk az özvegy barátját, a szőnyegkereskedőt, aki kicsit nevetséges, meg is öregedett, de ő sem vesztette el vonzerejét, „kernandrásságát” meg nem is tudná, és erre kíváncsiak az emberek. (Aki miatta menne színházba, annak az Illatszertár kötelezően nézendő, én ugyan prózai előadásokra kevésszer ülök be többször, de azt háromszor is láttam.)
A nézői reakciók alapján úgy tűnik, hogy a már most négy évnél hosszabb sikertörténet még jó darabig folytatódni fog, és ezt a szövegemet még évekig be tudom majd illeszteni az előadási napokhoz fűződő ajánlómba.
A lényeget úgysem kell ragozni – aki Hernádit és Kernt akarja látni együtt, ezt az előadást kell, hogy kiválassza. Garantáltan azt fogja kapni, amire jegyet váltott.
