Idén szánalmasan kevés előadást néztem meg eddig az Operavizsga-fesztiválon: háromból egyet, és meglátjuk, hogy tudom-e majd a végeredményt legalább 2:2-re javítani. (Január 28-án lesz a Lukrécia meggyalázása is még.) A magyar diákokat azért mindenképp nézni akartam, így az ehhez szükséges program-módosítást végre is hajtottam.
Opera-patchworknek nevezi a rendező, Almási-Tóth András a művét, amelyet Haydn, Handel, Rossini, Gluck, Lully és Dvorak azonos témájú, Armida és Rinaldo szerelmi történetével foglalkozó operák vizsgára alkalmas részleteiből ollózott össze. (Elég jó háttértudás kell ahhoz, hogy valaki egy ilyet összehozzon, önmagában már ez is fegyvertény.) Aki nézi a rendező pályáját, annak ebben a technikában semmi meglepő nincs, és kíváncsian is várja, hogy mi jöhet még. Aki visszatekintene, itt talál néhány leírást a korábbi vizsgákról, amelyek a kezdetektől a legfőbb prioritásaim közé tartoztak, illetve a rendező egyéb munkáiról is.(35 bejegyzés lényegében lefedi egészen a pesti működését az utóbbi 5 évben.) Még mielőtt kiléptek, azonnal mondom, hogy a hétvégén szintén A.T.A. jegyzi a Porgy és Bess „tiszta fehér” rendezését, amely négyszer lesz látható az Erkelben (jan. 27-től).
Mindig vannak meglepő húzásai, de visszaköszönő motívumai is, például most újrahasznosítja egy korábbi vizsga (az Orontea) díszletét, amely szinte akármilyen opera díszlete is lehetne: a LOVE betűi külön , műanyagból kivilágítható formában elég emlékezetesek. A szokott módon, ebben a másfél órában rendkívüli sűrűséggel követik egymást az áriák is, ahogy mindig – a vizsgázók hangfajához igazodik a válogatás, és csak annyi az összekötő recitativó, amennyi feltétlenül szükséges.
A Tasso eposzából vett történetet valószínűleg nem mindenki ismeri, de megkereshető, így ezt kihagyom, bár a téma bennem érzékeny húrokat pendített meg. Még 1989-ben olvastam az eposz fordítását először, és éppen a Megszabadított Jeruzsálem miatt kezdtem arra vágyni, hogy tudjak olaszul és el tudjam olvasni eredetiben. Ezen minden létező olasz nevetett, akinek említettem, és még azóta sem hozott össze a sors olyan anyanyelvi beszélővel, aki az egészet végigolvasta volna, én viszont – az ELTE olasz szakán – ezt a vágyamat már valóra tudtam váltani 2007-ben. Egyszer. Nem korszerű a mű, nem korszerű a történet maga sem, (a hősöket lehet, hogy most lúzereknek neveznénk), és most ezt a vizsgát nézve egyáltalán nem vonódtam be. Nem vagyok biztos abban, hogy ez a kijelentés, ha a rendező két főpróba között netán elolvassa, komoly fájdalmat okoz, mert mintha ezzel a patchwork-operával arra akarná inkább a figyelmünket irányítani, hogy az általa is nagyon szeretett műfaj milyen klisékből áll össze, milyen tipikus helyzetek/szereplők népesítik be szinte minden korszak operai műveit, mert ennek ellenére, még így is van varázsa, ha ezeket a kétségtelenül gyönyörű áriákat meghallgatjuk.
Elmondhatom mezei nézőhöz méltóan, hogy egyik ária sem volt ismerős, egyedül a változó nyelvekből (olasz, francia, cseh) tudtam megtippelni, hogy kik lehetnek a szerzők. (De volt zenekritikus a nézőtéren, és remélem, hogy majd ő részletesen értékel, hogy milyen színvonalon hallottuk a műveket.)
Az Almási-Tóth vizsgák nagy előnye, hogy kiemeli, hogy az egész csak JÁTÉK, nem vesz semmit komolyan, és az emelkedett zene a kosztümökkel, vagy a mozgással kontrasztot alkot. Jelenleg a jelmez összeállításában is ott van már az ellentmondás – Mozart korát idéző kabáthoz térdnadrág (de harisnya nélkül), edzőcipővel és Nike-zoknival. Az egyik főszereplő neonzöldes sapkája is hatásosan felkelti a figyelmet, önmagában már csak ez is idézőjelbe teszi az elhangzó áriáját. (Végre egy mély hang – és több fiatal férfiénekes is nevelődik a Zeneakadémián, jut eszembe – annyi éven át szinte csak szopránoknak kellett műsort összeállítani. Most mintha javulna a helyzet.)
A már említett kivilágított – embermagasságú – betűk mellett még a szobanövények, pálmák tömegéről kell említést tenni, amelyek kellő mennyiségű járást is biztosítanak, és a szereplők fel- és eltűnése közülük már önmagában is vicces. Ezen a helyszínen, ahova egy szép nagy duplaágy is bekerül, folyamatosan a szerelemről énekelnek, mondhatnánk - a kifulladásig, de ez nem következik be, mindenki jól bírja.
Azt a benyomást, hogy nincs új a Nap alatt, egy praktikus megoldás is erősíti: ugyanazt a szerepet többen is játsszák, hasonló (de nem teljesen azonos) jelmezük ezt nyomatékosítja.
A fellépők közül egyedül csak a kórusban éneklő Cser Ágostont tudtam nagy biztonsággal felismerni, akit még egy korábbi Szentivánéji álomban láttam, és akkor is, most is ígéretes jelenség volt, a többiekről csak úgy név nélkül állapítottam meg, hogy van jó utánpótlás továbbra is.
Miután ez tényleg csak nyomhagyó célzatú bejegyzés, és azon túl, hogy a különféle tipikus operai helyzeteket/sorsokat felismergettem, semmi különleges nem jutott eszembe, így a fellépők neveinek felsorolásával le is zárom a bejegyzést, remélve, hogy a héten a Porgy és Bessről viszont egészen mély gondolataim fognak támadni – egy vagy akár két szereposztásban is.
Tehát ide másolom a színlapot, ha netán a Zeneakadémia honlapjáról elveszne:
ARMIDA, varázslónő: Farkas Judit / Erika Estefanía Avilés Fernández / Megyimórecz Ildikó / Molnár Tímea
RINALDO, keresztes vitéz : Ninh Duc Hoang Long / Farkas András mv.
A GYŰLÖLET: Molnár Tímea
ARGANTE, pogány hadvezér: Lam Chun Ting
GOFFREDO, keresztes vitéz: Erdős Róbert mv.
UBALDO, keresztes vitéz: Farkas András mv.
Kórus: Fürjes Anna, Fenyvesi Gabriella, Cser Ágoston, Gulyás Bence, Katona Lóránt, Katoh Hiroko,Topolánszky Laura
Hangszerelés: Lustyik Ákos Intermezzók: a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zeneszerzés szakos hallgatói (tanszékveztő: Fekete Gyula)
Zenei munkatársak: Baja Mónika, Balog Zsolt
Magyar nyelvű felirat: Lax Éva, Hegedűs Anikó
Koreográfia: Lázár Eszter
Látvány: a METROPOLITAN Egyetem hallgatói (vezető tanár: Izsák Lili)
Rendezőtanár: Almási-Tóth András
Tanszékvezető: Meláth Andrea
Budapesti Vonósok Kamarazenekar (koncertmester: Rónaszéki Tamás, művészeti vezető: Botvay Károly) Vezényel: Sándor Szabolcs
