A szokásos klisének tűnő mondattal kell kezdenem megint: pótszékes teltház volt a Belvárosi Színházban ma is. Ez eddig semmi extra, ahányszor bementem, ez volt a helyzet korábban is, DE most annyi a hajszálnyi különbség, hogy a színház jellemzően a szórakoztatást IS felajánló repertoárjába kevéssé illeszkedő darabról van szó.
Ladislav Fuks „A hullaégető” című regényéből ugyan készült film is, és az Orlai Produkció sok előadása egy filmsiker felelevenítésére épül, de ez most más helyzet. Ami még igaz: most is egy nagynevű színész áll a középpontban, sejthetően őt akarja mindenki látni, amikor jegyet vesz, csak nem biztos, hogy felméri, hogy ez most nem „a szokásos Gálvölgyi” lesz, hanem egy igazán komoly előadás.
A színlap most is alaposan tájékoztat, nem árulnak zsákbamacskát, sőt ha valaki a címet hallja, akkor valószínűleg akkor se jutna eszébe, hogy felszínesen fogják szórakoztatni, ha nem olvas el semmit a történetről.
Annak aki ezt a 75 perces előadást bevállalja, feltétlenül tudnia kell, hogy egy prágai krematórium dolgozója a főszereplő, egy igazi kispolgár, aki jól érzi magát a bőrében, és zavartalanul leélné életét, ha a nagypolitika nem szólna bele egy németbarát ismerőse személyében, akinek a hatására szép lassan megváltozik minden körülötte, betagozódik a rendszerbe és beáll Hitler politikájának támogatói közé. Az események brutális fordulatot vesznek, de ezt nem árulom el előre, rosszabb még annál is, amit valaki elképzelhet. (Amennyiben nem a film miatt jött.)
Az előadás elsősorban a címszereplőre épül, akit Gálvölgyi játszik. A teljes szöveg kilencven százaléka az övé, míg a nácit megszemélyesítő Schruff Milán is jelentős mellékszereplővé válik, de a többiek, a családtagok keveset szólalnak meg, bábos formában jelennek meg.
Michac Gábor bábjai, és Juristovszky Sosa maszkjai nagyon fontos elemei az előadásnak, amely a győri Vaskakas Bábszínház művészeinek közreműködésével, Kálmán Eszter díszletével, Pelsőczy Réka rendezésében látható.
Igazi kuriózum már a koprodukció is, ritkán vannak bábosok „igazi” színészekkel egy színpadon, és elmondható, hogy a komor témához igazán illeszkedő előadás született meg.
A színlapon ott van az is, hogy „aktualitásából mit sem veszített a történet”. Hát igen, ez itt a bökkenő, hogy még mindig nem sikerül tovább jutni, még mindig szóba kerülhet az, hogy a nyugalomra és biztonságra vágyó, alapvetően apolitikus állampolgár szép lassan, észrevétlenül be lesz darálva…
Ez a mozzanat az, ami nagyon nyomot kell, hogy hagyjon, ott a veszély, hogy észrevétlenül szép lassan meghajol az ember a rá nehezedő nyomás alatt, megadja magát, és egy idő után csak azt veszi észre, hogy már egészen másként alakul az élete, mint ahogy azt elképzelte.
Eddig a pontig jutottam el azonnal az előadás estéjén, és azt hittem, hogy ezt még bőven részletezni fogom. De nem. Elsodort az élet, azóta jött a Figaro 2.0 nézői kísérletem, és csak most jutottam vissza ehhez az élményhez, két hét után.
Lehet, hogy nem is baj, mert így ismét leírhatom: nem a könnyen felejthető élmények közé tartozik az előadás, benne Gálvölgyi és a körülötte mozgó bábfejű-emberek...
