Az elmúlt években éppen úgy, ahogy más mezei nézők, felüdülni jártam a Karinthyba. Nem egyszer éltem át azt, hogy gödörből húzott ki az előadás, illetve a színház békebeli hangulata.
Jelen esetben Karinthy Márton, a direktor-színháztulajdonos nem a színház jellegzetes profiljába tartozó darabot választott, bár ezt is, mint sok más itt játszott polgári vígjátékot a XX. század első felében írták. A mi kis városunk gondolkodtató előadás, amelyben vannak ugyan szórakoztató elemek, de nem ezek dominálnak.
Most azt sem mondanám, hogy a színészi játék van középpontban - a rendező-narrátor, Lengyel Ferenc ugyan különösen fontos, de kicsit az az érzésünk, hogy minden jelenete valóban a mondanivaló kifejezésének van alárendelve.
Lengyel Ferenc - narrátor-rendező
Nem túl összetett figurákat kell játszani, BÁR egyes színészek olyan minőségűek, hogy a pár percet, a kis villanásokat is gazdagon ábrázolják. Már itt azonnal kiemelem Györgyi Annát, akinek sikerül egy átlagos kisvárosi háziasszonyt mélységében bemutatni, az életében jelenlévő értékeket és hiányokkal együtt. Sajnáljuk, hogy nem juthat ki a mókuskerékből, hiába van 350 felesleges dollárja, nem lesz belőle párizsi út, bár később a fia nagyon praktikus malacitatót tud készítettni az örökségből.
A Karinthy Színházban nincs ugyan állandó társulat, produkcióra szerződtetik a művészeket, de talán a sok rendszeresen fellépőnek köszönhetően most is összeszokott csapat benyomását keltik, és a legtöbbjüknek szintén sikerül árnyalni a figurájukat. Széles Tamás, Baronits Gábor, Murányi Tünde, Mihályi Győző, Lovas Rozi kapják a fontosabb szerepeket, és sikerül egyéníteniük.
Kiemelt szerepe van Emily és George szerelmének, ők ketten a jövő generációját képviselik, velük lehet leginkább azonosulni. Lovas Rozi és Baronits Gábor nem először játszik naiv fiatalt, még mindig hitelesek ebben a szerepkörben, és jól is mutatnak együtt. Emily lesz az, akit végigkísérhetjük az útján, így már csak emiatt is kiemelkedik a mezőnyből.
Náluk is nehezebb helyzetben van Marton Róbert és Balázs Andrea, akiknek tényleg csak egy-két mondat jut. Színészi kvalitásaikat dicséri, hogy még így is nyomot hagynak a nézőben. Átérezzük, hogy mi most csak találomra kiragadott jeleneteket látunk, akár róluk is szólhatott volna az előadás, Elgondolkodunk, hogy mi az, ami egy kántort ebben a közegben öngyilkosságra késztet.
Három felvonásos darabot három részben látunk - jól jönnek a szünetek. Rendben van így, egyszer sem érezni, hogy a rendezői önkény áldozataiként bent ragadunk a nézőtéren, nem alakul ki bennünk menekülési inger, mire vége egy résznek. Ráadásul valóban jó is, ha éles határvonalat húznak nekünk a felvonások között, mert ezek igy még élesebben különülnek el.
A három rész - három mozzanat a város életéből: egy nap bemutatása, egy szerelem-házasság megszületése és a harmadik pedig a halál elfogadásával foglalkozik. A szerző igyekezett a lehető legmindennapibb alakokat kiemelni Grover`s Corner életéből, ahol az Egyesült Államok átlagos állampolgári laknak. 1901-13 között vagyunk, a nagypolitika éppen nem pofátlankodik be, és nem teszi élvezhetetlenné a mindennapjaikat. semmi különleges fordulattal nem találkozunk, de így is megrendítő, hogy mindenképp eszünkbe jut "csak ennyiből áll az életünk", illetve az "így múlik el az életünK" gondolat. Akiket látunk, ülhetnének a nézőtéren is, és megfordítva, a mi életünkből is kiemelődhetnének ezek a helyzetek.
Wilder direkt eszközökhöz nyúl 1938-ban, amikor ezt megírta, felszólítja a nézőt, mint nem egy pozitív gondolkodásra sarkalló facebook bejegyzés manapság, hogy jó lenne megállni, és élvezni és értékelni a pillanatot, amikor elvileg semmi különös nem történik velünk. Ennek a semmi különösnek, a hétköznapoknak a dicsérete az előadás, annak ellenére, hogy átjön az a gondolat is, hogy "a világ rosszul van berendezve".
Rohanás van, mókuskerékben élünk - nem állunk meg felismerni, hogy mennyire jó is az, ami éppen velünk történik - most például itt lehetünk a Karinthy Színházban, kellemes körülmények között. (A szerencsésebbek akár néhány ismerősüket is viszontláthatják.)
Az előadás megállít minket - csak az a kérdés, hogy mennyire tartós hatással. Nézőfüggő, hogy mennyire vesszük észre az előadásban megszülető szép pillanatokat - a rendező ezek közül néhányat lefotóz és így megörökít -, és az meg pláne nézőfüggő, hogy a saját életünkbe visszalépve mennyire tudunk változtatni a hozzáállásunkon, mert az előadásnak nyilvánvalóan az volt a célja, hogy a figyelmeztetés hatására másképp éljünk. Nem hiszem, hogy ennél kisebb ambícióval tűzte műsorra a darabot Karinthy Márton, aki egyszer már megrendezte 1974-ben, a színházban is kiállított plakát erre emlékeztet. (Azt is fontos előadásnak tarthatja pályáján.) Most már nem rendez túl sok előadást, így nyilván a választásának is súlya van.
Praktikus szempontból előnyös, hogy a szerzői utasítások üres színpadot és nagyon kevés jelzést írnak elő, ez most nem az az eset, amikor egy díszlettervező -ez esetben Székely László - merhet nagyot álmodni, és önmegvalósíthat ezerrel. Most csak a produkció minél jobb, észrevétlenebb kiszolgálása a cél. Látunk fából készült natúr színben hagyott székeket, egy kivetítő felületet hátul és nagyjából ennyi. Semmi nem terelheti el a lényegről a figyelmet. Tordai Hajnal jelmezei pedig a korszakot idézik, és a színészeket jól segítik, hogy ebben a semleges térben, amikor nincs eszköz a kezükben, mégis el tudjuk hinni róluk, hogy éppen főznek, babot pucolnak, vagy éppen az iskolából jönnek haza.
Murányi Tünde, Györgyi Anna - babot pucolnak a ház előtt
Figyelve a város elénk tett egy napját egyszerre érezzük, hogy milyen szép is ez, mert a kapcsolatokban sok szeretet nyilvánul meg, "a házasság valami csoda", és azt is, hogy mégsem így kellene élni. Tele van az élet hiányokkal, beteljesületlen vágyakkal, nehézségekkel, tragédiával. Az egyetlen megnyugtató az, amit végül a harmadik felvonásban láthatunk, ahogy a halál utáni helyzetről beszél a szerző. Mivel ez nem túl sokat játszott darab, a mezei nézők széles tömegei nyilván nem olvasták - nem részletezem, nem lövöm le a poént. Nekem Wilder magyarul 1981-ben kiadott drámakötete közel harminc éve van a polcomon, még gimnazistaként megvettem a miskolci antikváriumban és még akkor azonnal el is olvastam. Ez az előadás is Benedek Marcell fordítását használja, ahogy mindegyik ezt tette, az az 1999-es előadás is a Pesti Színházban, amit egyedül láttam belőle, de túl sok emlékképem nem maradt.
Erre a péntek esti premierre úgy mentem, hogy öt napon belül hétszer néztem meg a Figaro 2.0-át, amely szintén a hétköznapjainkról, azok szétesettségéről szól, illetve arról, hogy nincsenek tartós érzések, kapcsolatok, a harmónia csak ideiglenesen jöhet létre. Ezek után nyilván szinte bármilyen prózai előadás jól jött volna, de erre a lassú menetű, helyenként meditatív előadásra különösen vevő voltam, így megint csak örültem, hogy Karinthy Márton saját színházi műhelyt tart fenn Budán.
(A képeket külön köszönöm a színháznak.)