Egy ideig gondolkodtam, hogy ne az „irigykedés, lustaság, közömbösség” címet adjam ennek a bejegyzésnek. Ezeket a szavakat kiragadtam az előadást megelőző beszédből, ugyanis, ezeknek köszönhető, hogy Rossini halála után nem készült el a sokzeneszerzős összefogással tervezett halotti mise, csupán Verdi írta meg a maga részét, majd évekkel később Manzoni halála után, az ő emlékére is gondolva, a már kész utolsó tételhez hozzáírta a többit.
Nem tudhatjuk, hogy jobban jártunk volna-e, ha mindenki teszi a dolgát és Verdi kollégái betartják ígéreteiket, de megállapítható, hogy ez a Verdi-Requiem azért ennyi késlekedés után sem sikerült rosszul. Nekem történetesen az utóbbi 31 évemet ez végigkísérte, amelyet képes voltam diákként is hetekig hallgatni a szomszédok nagy örömére, és amely mostanában is megszépíti a városi közlekedéssel töltött óráimat, de szeretek rá akár a Bükkben is eltévedni.
Éppen emiatt - több más fájdalmasan kihagyott nyári előadás mellett - érzékenyen érintett, hogy az Ördögkatlanban bemutatott Requiemen nem lehettem ott, és nem hallhattam Kolonits Klárát együtt énekelni Fodor Bernadett-tel és Gábor Gézával. (A youtube-on azért felvételen ők is hallhatóak – hátha erről a koncertről is kitesz majd valaki részletet, ezt remélem. Készült a koncertről tévé-felvétel, így csak nézhető lesz előbb-utóbb.)
Már augusztus elején ez a szeptember eleji péntek képviselte a kis fényecskét a hosszúra – 55 naposra – nyúlt alagút végén, és elmondhatom, hogy annak ellenére, hogy igazán régen (február óta) benne van a program a naptáramban, és valóban vágytam rá, mégis hiányérzet nélkül távoztam a koncertről, kiszakított a hétköznapjaimból – két óra felhőtlen ünnepet jelentett.
(((Persze, ami azt illeti már egy ideje csak egy dolog foglalkoztat, és az a Figaro 2.0 sorozat, illetve annak megfelelő előkészítése hatszáz diák számára, és amikor kérdezte tegnap valaki, hogy magánemberként hogy vagyok – nem is volt mondanivalóm, mert valóban minden órám a Figaróhoz kapcsolódik, azt hallgatom és a programot szervezem minden maradék időmben, illetve ami előadást látok, azok kapcsán is eszembe jut Mozart operája. (Nemsokára írok egy friss prózai bemutatóról, abban még zenei bejátszás is volt a Figaróból…) Tehát a kikapcsolódás a hétköznapokból ezt jelenti – a Figaróból léptem át két órára ismét a Requiem világába. )))
A GödöllŐsz koncertje Erzsébet királyné halálának emlékére szólt, a november 25-ig tervezett fesztivál hetven rendezvény között elsőként. Két megnyitó beszéd is elhangzott, melyekből nemcsak a mű kapcsán tudtunk meg néhány érdekességet (pl. azt, amit a bevezetésben említettem), de azt is bejelentették, hogy Gödöllő 2023-ban Európa Kulturális Fővárosa szeretne lenni. A városban ötven kulturális csoport működik, erre alapoznak. Drukkoljunk nekik, hogy sikerüljön.
A megnyitón elhangzott, hogy a királyné valóban kötődött Gödöllőhöz, több mint 2000 napot töltött itt élete folyamán, így érthető, hogy a város azóta is ápolja az emlékét.
A park és a kastély is nagyon jó benyomást tett ránk, egy órával korábban érkeztünk, hogy élvezhessük a koncert helyszínét. Húsz éve nyílt meg a felújított kastély, nekem még vannak emlékképeim a korábbi időszakból is, de egyre halványabbak. (Legutóbb két éve voltam itt egy opera-gálán, így elég élesen emlékeztem a Lovardára, azaz a koncertteremre is.)
A Gödöllői Szimfonikus Zenekart Horváth Gábor vezényelte, aki a koncert előtti második beszédet is tartotta. Érdekes és általam korábban nem tapasztalt megoldás volt, hogy a fúvósok egy részét a terem végén helyezték el, így a „harag napja” tétel közben eléggé az események sűrűjében érezhettük magunkat. A Nemzeti Énekkar és a zenekar közé ültették a szólistákat, akiket rendszerint mindig a pódium elejére helyeznek, mert talán jobban hallhatóak lennének, illetve elválik a hangjuk a néha velük egyszerre megszólaló kórustól. Jelenleg mintha az lett volna a karmester koncepciója, hogy éppen ne különüljenek el, szóljon egységesen az ének.
(A szólistáknak talán ez jobb pozíció, amíg várják a következő megszólalásukat feltétlenül védettebb helyzetben ülhetnek, mert kevés látszik ki belőlük a zenekar mögött. Nem mindenki szeret civilben ücsörögve farkasszemet nézni a közönséggel, esetleg közel ülő személyes ismerőseivel miközben jelenését várja. Kiszolgáltatott helyzet.)
A szólisták névsora meglehetősen vonzó volt számomra, mindegyikük tevékenységét már évek óta figyelgetem. Legutóbb – egy nappal korábban – Balczó Pétert hallottam Ottóként a Bánk bán főpróbáján, és kifejezetten tetszett a szerepformálása, holnap kiposztolom az azzal kapcsolatos észrevételeimet is. Hallottam már koncerteken is, és különösen jó emléket hagyott Gyöngyösi Levente új operájában is júniusban, nem bánnám, ha nála hagynák a szerepet.
Schöck Atala szólóinak hallgatása közben eldöntöttem, hogy ahogy hazaérek, azonnal utánanézek, hogy miben játszik legközelebb. Nézhető lesz a Székely fonóban (tavaly azon is megállapítottam, hogy mennyire csodálatos), és decemberben a Jancsi és Juliska új bemutatójában is. Épp tegnap a Ki mer ma? vetélkedő közönségének vittem egy osztályt az Operaházba, és az egyik előadására nyertük a jegyeket, így most már egy fix időpont van, amikor biztos nézem.
Igazán lehetetlen egy énekes hangját leírni, még kevésbé valósítható meg, mint egy előadás hangulatának visszaadása. Csak azt tudom most is dokumentálni, hogy rám milyen hatással volt, és azt is csak szegényesen. 2009. április 1-én néztem először a Sanyi és Aranka Színházban Faragó Béla Átváltozás című operájában, amelyre másnap muszáj volt visszaülni, de akkor már a férjemmel együtt, akinek szintén revelatív élmény volt az egész előadás is, Schöck Atala külön is. ((Képesek voltunk emiatt az apósomat felrángatni Esztergomból, hogy a fél éves gyerek felügyeletét rábízzuk.)) Saját koránál jóval idősebb lerobbant háziasszonynak láttam tehát először, majd később Cherubinónak is, jóval később Carmennek, Charlotte-nak. Júniusban a Wagner napokon pedig a mezőnyből magasan kiemelkedő Fricka volt, felejthetetlen, ahogy a megelőző évben is. Azon nagyon kevés énekesek közé tartozik, akiről kezdem feltételezni, hogy nem is földi lények, mert annyira soha nem érzékeltem, hogy kicsit is halványabbak lennének. Ezen a tegnapi estén pedig különösen ragyogott, boldogság áradt belőle (halotti mise ide vagy oda, én valóban ezt érzékeltem). Valóban nagyon kellemes hangja betöltötte az egész koncerttermet. Női hangokra kevésbé hallottam a bársonyos megjelölést, de erre a telt mezzoszopránra ez nagyon ráillik, bár annyira nem hangzik jól a „bársonyos mezzoszoprán”, mint a „bársonyos basszus”. (Érdemes a koncertkalendáriumot alaposan átnézni, mert a kevés operai szereplései mellett koncerteken többet lép fel. Nem vettem észre, hogy a legkisebb erőfeszítést is tenné a Művész, hogy saját előadásait propagálja, így az ő esetében nagy szerepe van annak, hogy mennyire alaposan tájékozódik a néző, mert ráadásul az internetre kitett egyes portálok hibás információkat is tartalmaznak. Megörültem, hogy ő énekel az Erkelben is Requiemet, de nem…Nem kizárt, hogy valahol máshol igen, csak ki kell nyomozni.) Az elmúlt négy évben 26 alkalmat találtam eddig, hogy írjak róla, és igazán bízom benne, hogy még idén – a Jancsi és Juliskán túl is – látni fogom.
A további két szólistával a nyár folyamán külön is foglalkoztam, hiszen a Figaro 2.0 sorozatban mindketten főszerepelnek, velük kapcsolatban is összeszedtem a gondolataimat, ahogy a többi fellépő 31 művészről is, róluk is külön ajánlót írtam. Tehát akit netán érdekel, hogy Miksch Adriennt miben szerettem meg, illetve milyen élményeim fűződnek hozzá, kielégítheti kíváncsiságát ha a róla szóló szöveget elolvassa. Amíg néztem, addig nem tudott nem eszembe jutni, hogy milyen Grófné is lesz Geiger Lajos partnereként. Vele kapcsolatban is megerősödött bennem, hogy mennyire tökéletesen precíz hatást kelt, ő sem hibázik sose. A fekete-fehér összképből kék sáljában ki is emelkedett, és amíg Schöck Atala interpretációjából öröm áradt (a halál után jön a feltámadás! – így akár indokolt is lehet a boldogság a hívő lélek számára), addig a szoprán szólóból inkább a fájdalmat és a félelmet véltem kihallani. (Ez a megállapítás aztán végképp szubjektív…)
A negyedik szólista, aki a címszerepet énekli a Figaro 2.0-ban bő két hét múlva, Cser Krisztián, aki viszont mintha a halállal való eltökélt és könyörtelen szembenézés pozíciójából énekelte volna „Mors stupebit” kezdetű szólóját. Ahogy elhangzik ez a „mors”, megszólal Tommaso da Celano szövege, beleremegünk, hogy valóban itt a nyakunkon a könyörtelen halál, ráadásul a végső elszámolással súlyosbítva. Érdekes lehetne, hogy ugyan hányan hallgatják úgy bármely Requiemet, hogy közben ezeket a kérdéseket valóban át is gondolják, eszükbe jut-e netán saját haladóságuk, az idő szűkös volta, és még az is, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy kikkel, mire és hogyan töltjük ezt el, és mi lesz velünk, ha valóban valaki elszámoltat. Van egy érzésem, hogy a zene szépsége sokakat inkább megnyugtatott és akár el is andalíthatott, ahelyett, hogy elszomorodtak volna a múlandóság miatt.
Minden nagyon relatív, akár valóban el is keseredhetünk, hogy csak szűk két óráig tartott ez a koncert, hosszan vártunk rá, aztán egy pillanat alatt vége is lett, de persze az optimisták azt mondhatják, hogy volt viszont két jó óránk, ennek kell örülni mindenáron. (((Hat éve jártam a világ egyik legszebb helyén, a Bryce Canyonban, de csak másfél óra jutott a látogatásra. Ugyan nem akkor először és nem is utoljára, de ennek az élménynek a fájdalma, feszültsége, hogy van is valami meg nincs is, azóta is gyakran eszembe jut párhuzamként, amely akár az élet szimbóluma is lehetne, számomra azzá vált. Ez most a koncert alatt ismét eszembe jutott. - Később egy ott töltött három napos kirándulás sem javított persze a helyzeten, hiszen minden idő véges, minden kevés...)))
A Művész előadásából számomra egyértelmű, hogy saját maga mélyen átérzi ezt a művet, amelyet sokat énekelt és én is hallottam tőle már többször, másként ilyen hatással nemigen tudná átsugározni. Ahogy a róla szóló ajánlóban is kifejtettem, most is érzékelhető volt, hogy mennyire jól tud pianissimóban énekelni (most helyenként a szokottnál is halkabb előadásmódot kérhetett tőle a karmester, de még a leghalkabb részek is kristálytisztán érthetőek voltak), másfelől teljes teltségében is hallhattuk basszusát megszólalni, hatalmas hangerővel. Mindkét véglet impresszív, és ezen az estén is igazán jó formát mutatott az énekes, csak azt sajnálhatjuk, hogy ebben az évadban a korábbiakhoz képest kevesebb koncertfellépése várható – legalábbis naptárának jelenlegi állapota erről árulkodik.
Ami a Nemzeti Énekkart illeti, amelynek karigazgatója Somos Csaba, szintén erős formában indítja az évadot. Jó az együttes, nem egy szólista is fellép benne, így a minőségi hangzása ezzel is magyarázható. Bakos Kornélia, Kelemen Dániel, Pintér Dömötör voltak azok, akikre jól ráláttam a tizedik sorból.
Akik a környéken laknak, de épp erről a koncertről lemaradtak, választhatják a Gödöllői Szimfonikusok közelgő koncertjeit szept 16-án, 17-én és 24-én az Ars Sacra fesztivál keretén belül. (Ez egy országos eseménysorozat (szept. 16-24), ingyenes templomi koncertek tömegét kínálja most is, érdemes alaposan megnézni a fellépők névsorát. )
