Aki Ödön von Horváth darabjait ismeri, az nagyjából tudja, hogy mire számíthat - happy endre nem. A szerző úgy építi fel a darabjait, hogy főszereplőjét minden kapaszkodótól fokozatosan megfossza, mintha valaki azzal a szándékkal ülne le sakkozni, hogy biztosan elveszítse, de ne villámpartyban, hanem a megadott idő alatt, szép nyugodtan, lépésről lépésre.
Nem lehet azt mondani, hogy sokkal jobban érezzük magunkat az előadás után kilépve az Örkény Stúdióból, mert a darab mintha egy újabb bizonyíték lenne arra, hogy nagyon rosszul mennek a dolgaink. Nagyon nem úgy működik a világ még most sem, ahogy jól esne. Ráismerünk a majdnem száz évvel korábbi viszonyokban a maiakra, de egyetlen egy reménysugár mégis marad nekünk, ami jobb kedvre hangolhat minket: nagyon jó színészeket láthatunk játszani.
Az Örkény Stúdióról attól tartok, hogy nekem továbbra is a néhány éve megszüntetett Budapesti Kamara fog első reflexből eszembe jutni („emléke sír a lanton még”), nem válik a színházi szakma dicsőségére, hogy ez így megtörténhetett, ugyanakkor vigasz, hogy végre megint értelmes színházi tevékenység folyik itt, bár még messze nincs úgy kihasználva, ahogy volt. Kell a társulatnak ez a kisebb hely, ahol lehet kísérletezgetni és kicsit másféle előadásokat is játszani, jóval kevesebb néző előtt.
Erre valaki, aki ismeri az Örkény repertoárját, azonnal közbevetheti, hogy mitől más ez, ha egyszer van tavalyi Ödön von Horváth már (a Mesél a bécsi erdő), amely a nagyszínházban sikeresen fut. Ez a jelenlegi vállalkozás, a Hit, szeretet, remény a színházi adattár szerint csak egyszer volt Magyarországon eddig bemutatva, mégpedig a Katonában 1993 februárjában. Az előadást a nyilvántartásom szerint egy hónappal később láttam (március 9-én), valamiféle halvány emlékképeim maradtak is, ismerős volt a történet ennyi év után is, de ezt leginkább annak tulajdonítottam, hogy a fordulatok nagyon tipikusak voltak, mintha a szerző mindig a legrosszabb végkimenetelt választotta volna.
Most új fordítás készült hozzá, Balogh Virág Katalin szövegét halljuk.
Az előadás jól kihasználja a stúdió adottságait, a technikai lehetőségeket. A helyszíneket váltogató darab kevés jelzésre támaszkodik (díszlet és jelmez: Gelsi Zoltán), és a színészek többsége több szerepet is kap. Így célszerű, és így kifejeződik az is, hogy többféle sors is várhat ránk, bár ha jól megnézzük őket, majdnem mind hasonlóképpen – ha nem is annyira, mint a főszereplőé – tragikus. A szerepváltásoknál több színész is jó helyzetbe kerül, hálás feladat férfinak nőt (Nagy Zsolt), illetve nőnek férfit (Csákányi Eszter, Bohoczki Sára) játszani.
A gazdasági válság idején játszódó történet főszereplője Elisabeth, akit Kókai Tünde játszik. Reménytelen helyzetben van, el akarja adni a holttestét még életében, de még ez sem sikerül neki. Eleinte inkább egy életerős, küzdeni vágyó fiatal lányt látunk benne, aki még nem adta fel, bár a szomorúság , ami kiül az arcára, jelenetről jelenetre erőteljesebben érezhető lesz. Vele érzünk, bár kicsit neheztelünk a szerzőre, mert kilóg a lóláb, és talán a szokásosnál is didaktikusabb ez a történet, még akkor is, ha történetesen az egész az életből lett átemelve a színpadra, ahogy a színlap alapján ez nyilvánvalónak látszik. Az, hogy amit látunk szükségszerűen történik így, „egy magasabb akarat” műve, az többször is elhangzik, de talán jobban örülne a szerző, ha azt vonnánk le, hogy nekünk kellene változtatni a dolgokon, hogy ne így legyen. Mindössze egy olyan karakter van a történetben, aki felismeri a saját bűnösségét, bár részegen.
Egy biztos, lehet a főhősnővel rokonszenvezni és mi sajnáljuk is végig, kilencven percen át.
Gáspár Ildikó rendezésének kifejezett erénye, hogy a többi szereplőnek, akármennyire is ártott némelyikük a kedves Elizabethnek, szintén megvan a maga igazsága, az eseményeket tudjuk az ő szemszögükből is értékelni. Védhetővé válik így néhányuk nyilvánvaló gyávasága, mert hát ki akar megküzdeni valaki másért a fennálló renddel, kockáztatni a saját karrierjét? Naná, hogy senki. Az, hogy van egy olyan szereplő (Katona Dávid), aki hajlandó novemberben beugrani egy folyóba (bár saját fényezésére is gondolva), talán a legfigyelemreméltóbb esemény, bár ez sem old meg semmit.
Az előadásban a lány körül formálódó közeg az igazán érdekes, sikerül kellően kiábrándító figurákból összegyűjteni egy panoptikumra valót. Vannak szereplők jó anyagi helyzetben is, akiket közelről nézve éppen úgy nem irigylünk, mint az egészen lecsúszott alakokat. Van harisnya eladással foglalkozó bíróné, főkórboncnok úr ( mindkettő Csákányi Eszter), üzletasszony és báró (mindkettő Bohoczky Sára), kitartott nő és nyomozó (Nagy Zsolt), kórboncnok és bíró (Znamenák István). Nincs kettőzve a fiatal és jobb jövőre vágyakozó rendőr, aki Patkós Márton által még szerethető is, és sajnálkozunk, hogy igazán rövidre sikerült az idill és a szerelem. Valami volt, ha nem is az igazi – nem derül ki végig, hogy ebben a szerelemben a felek részéről mennyi volt a praktikus meggondolás…
Az előadásban látunk zenészeket is (Katona Dávid, Kákonyi Árpád), és ez a rockos zenei világ, ami fogad minket, jelzi, hogy kemény helyzet lesz, és azt is, hogy a mában játszódnak az események. Rajtuk kívül még egy szereplőről kell megemlékezni, aki tájékoztat minket a színváltozásról, beleszól egy-egy mondatot. Szándékoltan civil az illető, bár színházi ember, Tóth Péter, aki az Örkényben dolgozik évek óta, de színpadi karrierjét most kezdte meg ezzel a fellépéssel.
Az előadásban szereplő bírónak moziba kell mennie, hogy hitvesére is szenteljen némi időt, így ki kell bírnia két órát szivar nélkül. Aki bevállalja az előadást, annak mindössze másfél óráját veszi majd igénybe, ennyit kell kibírnia dohányzás nélkül. Menni fog. Ezekért a színészekért érdemes.
