Nagyszerű ez a Primavera fesztivál, évente rendszeresen van egy hét, amikor legalább egy-egy olyan operaelőadást is meg lehet nézni - utazás nélkül - , amelyik vidéki színházi műhelyekben készült. Tudva, hogy csak kétszer fogok ráérni (csütörtökön nézem a szegedi Trubadúrt is), elmentem már a miskolciak Hollandijára és a pécsi Macbethre, hogy így se maradjanak ki fontos előadások. Tegnap este a kolozsváriak Don Giovanniján voltam, ezzel kapcsolatban következik néhány személyes benyomás, nem kritika.
Az előadás azt a reményemet, amelyet legelsősorban hozzá fűztem, beváltotta. Láttam egy nagyon jó Don Giovannit (a címszereplő Sándor Csabára gondolok, akit 2015. decembere óta tartok megfigyelés alatt), bár - és itt az érem másik oldala - egy valamivel kevésbé jó előadásban, mint amire számítottam.
Az utóbbi három évben több jelentős DG-élményem volt, kezdve a miskolci Szabó Máté-rendezéssel, amely ötletgazdag volt és ütős énekeseket vonultatott fel, továbbá nagyon szerettem a pécsiek Gulyás Dénes-féle előadását, amely egyérteleműen a Leporellót játszó szereplőről szólt (Hábetler Andrásról). A pesti rendezést ugyan egyáltalán nem kedveltem, de az is életre kelt 2013 márciusában, miután sikerült egy minden szempontból optimális párost (Bretz Gábor-Cser Krisztián) találni a két főszerepre. Abban minden további résztvevő is kifogástalan volt, egytől egyig, így éppen az az egész eddig nézői pályámon a legjobb DG előadássá vált, a gyatrán kidolgozott rendezői munka ellenére is. Azóta ez a rendezés kétszer is életre kelt, mindkét évben láthattuk Erwin Schrottot is, aki több mint 300 alkalommal énekelte a főszerepet korábban, így ízig-vérig élte is azt. Vele együtt lépett be az én látóterembe mindkét alkalommal Sándor Csaba is, aki akkor Masettót énekelt. És most alapvetően róla lesz szó. Tegnap este célzottan neki szólt a megtekintés, rá voltam kíváncsi, hogy éli meg a címszerepet.
Sándor Csaba nagyon fiatal, harminc év alatti művész, aki Kolozsváron már énekelte korábban a darabból Leporello szerepét is, nemcsak Masettót. Tavaly felkérték Don Giovannira, és egy másik rendezésben azóta Bukarestben játszotta is a címszerepet. Mivel én csak Masettónak láttam, de két egymást követő évben, megfigyelhettem azt is, hogy mennyit érik egy énekes akár egy éven belül is, ugyanabban a szerepben és rendezésben, de mivel eközben nézhettem összesen négy alkalommal Erwin Schrottot is Don Giovanniként, azt is észleltem tegnap, hogy mi mindent tudott tanulni a fiatal énekes tőle, és jó volt látni, hogy néhány Schrott-féle megoldást miként alakított át a sajátjává.
Sándor Csaba természetesen egészen más Don Giovanni volt, mint Erwin Schrott, vagy Haja Zsolt, akivel egy színpadon láthattam. A téli Don Giovanni sorozat öt előadásának megtekintése után bennem még forrt a téma, és úgy összegeztem magamban, hogy amíg Haja Zsolt az életmódjától már függővé vált, a "dongiovanniságba" belecsontosodott, rutinosan élő és elsősorban eleganciájával domináló lovagot mutatta, Schrott életművészként, valódi élvezettel élte át a történet által felkínált minden buktatót. Utóbbi szerette a balhékat, a konfliktusokat is, azaz, ha történt végre valami, ami rendkívüli, ami nem unalmas. Most közben eltelt három hónap, ezeknek az alakításoknak az emléke kicsit messzebb került, és hozzájuk képest ismét láthattam egy újabb színt, egy másféle megközelítést.
Sándor Csaba egy félig-szcenírozott rendezésben van jelen, ez lényeges. Több múlt így a művészek személyiségén. A zenekar a színpadra helyezve (leszűkül a játéktér és ez jó, nem nyomja el a zenekar az énekeseket, ez is jó, kicsit kevésbé hangzik jól a nyitány - na,ez van, kibírtuk), és láthatóan nincs minden mozzanata kidolgozva az előadásnak. Selmeczi György karmester-rendező hagyta hatni a darabot (a pécsi Macbeth is ilyen), és akár mítosznak, akár ellenmítosznak gondolta, alapvetően a művészeire bízta, hogy maguk találják ki a figuráikat. Ez nem mindenkinek előnyös,több előélettel persze talán ez a szabadság felszabadító is lehet (egy Schrottnak például), de a legtöbb énekesnek szüksége lenne pontosan felrajzolt szituációra, nem mindenki képes csupán a hangjával hatni. És néha a nézőnek zavaró is, hogy mit is csinál a Kormányzó (Köpeczi Sándor) a karosszékben a végén- csak egy példát említek. Egy ilyen rendezés akkor működik igazán (lsd. Müpa - Wagner-napok), ha szinte tökéletes az énekesi megvalósítás. Most erről nincs szó.
Jelen esetben én két beteg énekest is észleltem a színen, akiknek a hiányosságai az előadás minőségét erősen rontották. (Megérne külön bejegyzést, hogy mennyire érdemes valakinek erőltetni a hangját, hős-e vagy áldozat, vagy ostoba ember, hogy vállalja a fellépést. Most ezen túllépek. A nézőnek nagyon fáj egy hallhatóan beteg énekest nézni, hallgatni.Nem ez az első eset nekem sem, nagyon nem vágyom hasonlóra.) Don Ottavio szerepében csak néha ingott Barta Lóránt, neki voltak jó pillanatai is, bár a szerepe semmilyen szinten nem lett kidolgozva, kitalálva, de ebben a figurában sokat nem szoktak mutatni, és nem zavart annyira bele az összképbe, elviseltük az áriáját, ha nem is könnyen. Jobbulást kívánok neki.
Sándor Árpád, aki az én észleletem szerint hangszálgyulladással küzdött, tragikusan szenvedhetett végig, drukkoltam, hogy élje túl az egészet. Játékával nagyon próbálkozott, valamiféle szánalmas szolga lett így. Ettől függetlenül az alakítása gyengítette az előadást, nem is kicsit. Azzal a tanulsággal mehettünk haza, akik már többször láttuk a Don Giovannit: ugyanolyan fontos Leporello, mint a címszerep. A télen megtapasztalhattuk a Haja Zsolt-Cser Krisztián páros esetén, hogy milyen az, amikor Leporello elviszi az előadást, mert annyival dominánsabb - nem annyira szerencsés az eltolódás a szolga irányába. (Egyébként is több a jó Leporello, többszínű szerep, jobban játszható, ott a hat perces katalógus ária benne, stb...) Most jól jött volna ebbe az előadásba egy ennyire intenzív énekes, még egy energiabomba. Akkor jól járt volna Selmeczi György is, mert a koncepció megoldatlanságai kevésbé lettek volna szembeszökőek, a tűzijáték miatt, amit az én képzeletemben néha megszülető Sándor Csaba-Cser Krisztián páros bármikor előállíthatna, szinte mindegy, hogy milyen rendezésben. Most viszont a változatosság kedvéért csak Don Giovannink volt, az viszont nagyon magas energiaszinten létezett.
Milyen ez a Don Giovanni?
A rendező kicsit lekerekítette a figurát, alkalmazkodott Mozart zenéjéhez és a körülményeket is úgy alakította, hogy végig nagyon civilizált, szinte trubadúr jellegű maradt a hős. Az utolsó jelenetig neki sem vetkőzik...Az az érzésünk, hogy ez a Don Giovanni csak udvarolgat, nem is igazán viszi végig a csábítási akcióit, viszont még bőven nincs kiégve, akármeddig folytatná - ha ez a (nagyon színvonalas jelenetként megoldott) szívroham nem végezne vele. A fiatalos dinamika így is viszi a darabot, de érezzük, hogy ebben a karakterben még mennyi tartalék lenne. De rengeteg idő van hátra, kell lennie új és mégújabb rendezésnek is, jönni fognak ezek és megtalálják Sándor Csabát, aki még húsz-harminc év múlva is énkelheti ezt, ha vigyáz magára. Nála is dominál az elegancia, ő is sokat épít a lovagi mivoltára - ez az ami adott. volt, amire támaszkodhatott - a jelmeze.
Don Giovannira a választásai is jellemzőek. Véletlen-e vagy sem, de nagyon hasonló alkatú a három nő (Elvira: Egyed Apollónia, Anna: Fülöp Tímea, Zerlina: Chiuariu Lívia) aki neki jutott, kettőt a jelmeztervező (Ledenják Andrea) nagyon hasonlóan is öltöztet, így inkább az az érzésünk, hogy a katalógus-áriával ellentétben "típusra megy", és bizony hogy válogat. Ahogy az énekesnőket figyeltem, nekik is segített volna egy kidolgozottabb rendezés, többet is kihozhattak volna a szerepből, de velük kapcsolatban nem éreztem sem azt, hogy átütőek, sem azt, hogy hallgathatatlanok. Nem tudott egyik sem bevonni, nem érintett meg személyes sorsuk, és ez kár azért. Mert egy jó Don Giovanni előadásban tudnia kell a nézőnek azonosulni "az áldozatokkal" is, akiknek Don Giovanni csak ígér, de nem tudja magát nekik adni. (Nem vígasz persze, hogy egy Don Giovanni alkatilag alkalmatlan a kötődésre, csak az ismerkedés az erőssége, nem a kapcsolatok ápolása. De nem is akar senkit maga mellett tartani hosszú távon, nem próbálkozik.)
Ahogy kitűnt, mivel a darabban a Zerlina-szál van a legjobban kidolgozva, most is ez dominált, és lehetett figyelni, hogy ennek a trubadúr-Don Giovanninak, aki "le van kerekítve", habozás nélkül igent mond Zerlina, akinek megtetszett. Igen, indokolt, hogy ez a Don Giovanni nem kelt kételyt, nincs sötét oldala, nem démoni. Ebbe egyszerűen minden nő belehabarodna, aki a környékre menne, nem kétséges.
A Masettót játszó Szilágyi János helyzete nem csak ezért, hanem a rendkívül előnytelen parókája miatt is hálátlan, illetve ami a verési jelenetre ki lett találva, nagyon illusztratív és árt az alakításnak. Én jellemzően nagyon szoktam a Masettókat kedvelni, például a miskolci előadásban az volt az egyik kedvenc szerepem (Kelemen Dániel se maradjon ki, ha másokat emlegettem, rá még most is visszagondolok), de most nemigen éltem át a sorsát neki sem.
Az előadás végén, amikor a főhős halála után lement a fény, kicsit reménykedtem, hogy lemarad a lezárás, amikor a többi szereplő örömködik azon, hogy meghalt a gaz bitang nőcsábász. Most nem maradt el, és látnivalóan a rendező komolyan gondolja, hogy mindenki valóban boldog. Egy fenét. Ha egy nagy egyéniség, akár egy megrögzött nárcisztikus energiavámpír is szívta a vérüket, csábította őket vagy az asszonyaikat, mégis veszteség az eltűnése, hiányérzetet hagy. Jobb előadások érzékeltetik, hogy öncsalás az egész duma, Don Giovanni valaki, aki egész életre nyomot hagy. mindenkiben. Ha lényegtelen senki lenne, nem írtak volna róla operát. Mit jelent az életünkben a vágy, milyen hatással van - sokkal bonyolutabban kifejtett előadást igényelt volna.
Jelen esetben Sándor Csaba eltűnésével értelmét vesztette az egész látványosság, üressé vált a színpad. Ez persze lehet üzenet is, akármilyenek is vagyunk, kellenek az életünkbe ezek a színes egyéniségek, akik néha ártanak ugyan és nem tökéletesek, de mégis izgalmasabbá teszik azt, néha rá is döbbentenek, hogy kik is vagyunk mi valójában, mire vágyunk, hogy kellene élni...
A rendező most csak feldobta a labdát, ahogy a műsorfüzetben is ígérte, nem foglalt állást, nem istenítette, de el sem ítélte hősét. Egynek jó volt ez is, és a jelenlévők ovációja alapján érezhető volt, hogy sokan örültek ennek az előadásnak így is, a közönség tapsa hasonlóan hangzott, mint Erwin Schrotté pár hónappal ezelőtt. Sándor Csabának nagy lehetőséget adott a rendező, úgyhogy összességében mindenképp megérte az előadást megcsinálni, így pozitív a mérleg. Az ifjú énekes elindult egy úton, én pedig remélem, hogy lesz új pesti Don Giovanni rendezés, visszahívják a címszerepre és én pedig megnézhetem majd újra. Meg újra a későbbi évek folyamán.
