A tavalyi évadban talán három kivétellel sikerült az Ódry Színpad minden produkcióját megtekinteni. Az idei viszont eddig ebben a tekintetben is nagyon nyavalyás volt, bár most januárban a tervek szerint kicsit belehúztam és A komédia művészete, a Fondor és szerelem után ez az előadás volt a harmadik a sorban és még ma következik a Roberto Zucco is.
Most láttam először a III. éves színészosztályt így együtt, ebben az előadásban, amely október óta van műsoron és örülök nagyon, hogy végre ez is sikerült.
A darabot a valószínűleg szinte mindenkinek ismeretlen Marieluise Fleisser írta, még 1926-ban, mégpedig Brecht hatására. A színlap informatív, ránk is fér. Szilágyi Bálint fordítóként és rendezőként is jegyzi az előadást, amely nem az első ilyen munka a pályáján (lsd. A köpenicki kapitány), és ebből is látszik, hogy fontos számára a felvetett téma, és mi is hamar rájövünk, hogy nemcsak jó választás volt vizsgaelőadásnak kiszemelni, mert jó szerepek vannak benne a fiataloknak, de olyan kérdéseket vet fel, amelyek most is éppolyan lényegesek, mint voltak e darab megírásának idején.
A rendező az Ódry színpadára helyezte a nézőteret, ahol ezúttal harmincnál is kevesebben vagyunk a sokadik előadáson, de negyvennél többen csak cipőkanállal férnénk be egyébként is. Mezei nézőknek mindig vonzó ez a megoldás, használni lehet a zsinórpadlást, és maga a helyszínválasztás van olyan érdekes, hogy nem zavar minket a díszlet hiánya, az, hogy mindössze néhány dobogó segítségével játsszák el a történetet.
A hangsúly a színészi játékon van, ami azért is előnyös, mert az Ódry bemutatói vizsgának is készülnek, és elsősorban az a cél, hogy a színinövendékek megmutathassák magukat.
A történet lényege a színlapról is kiderül, konfliktushelyzetet látunk egy kisváros civil lakói és az ide érkező katonák között, de a feszülő ellentétnél is sokkal fontosabbá válik az előadásban párhuzamosan kibontakozó, a fiatal férfiakat és nőket fokozottan érintő probléma: hogyan találjunk magunknak (ideiglenes vagy állandó) társat, szerelmi partnert? Ez a kérdés mindenkit érint az előadásban és a szereplőket önmagában ez is jellemzi, hogy milyen választ adnak rá.
Az események középpontjában a párhuzamba állított két női sors áll. Mindkettő tragikus, az elejétől fogva érezzük, hogy jó végük nem lehet. A Nagy Katica által játszott Berta idealista módon közelíti meg az életet, ahogy azt egy fiatal lánytól el is várnánk - "rám még szüksége lesz valakinek" és mélyen hisz ebben. Keresi a szerelmet és ebben a fogékony állapotban nem tesz mást, csak amit a legtöbben, beleszeret az első útjába eső férfiba. Nincs ebben semmi rendkívüli, a véletlenen múlik - a szerelem egyébként is vak - és minden rózsaszínű lehetne, ha véletlenül ez a férfi a civil szomszédja lenne, aki már egyébként is kinézte magának. Létrejöhetne ebből egy biztonságos és kizárólagos kapcsolat, éppen olyan, amilyet a lány szeretne - de dráma viszont nem. Az ugyancsak papírforma szerinti B változat történik helyette, választottja egy katona, Korl Lettner (Hajdu Tibor), aki praktikus szemléletű, de nem álszent, egy pillanatig sem tagadja, hogy nem képes és nem is akar senkihez kötődni, számára a nők pusztán alkalmi kapcsolatra kellenek és ki is mondja, hogy amit akar, az csak szex, "ennek a szerelemhez semmi köze". Jól érzi magát ebben az életformában, nem bonyolítja túl az életet, magabiztos és akár ez is adhatja a vonzerejét. "Túl sok a nő", minek kellene egynél leragadni - ez van cselekedetei mögött.
Az előadás egyik fő értéke, hogy ez a páros nagyszerűen működik, Nagy Katicának elhiszem, hogy az utolsó pillanatig reméli, hogy a szerelem csoda és lesz annyi erő benne, hogy megváltoztassa a férfi életfelfogását (igazán tragikus nekünk nézőknek, hogy mi már tudjuk, hogy ez valódi csoda lenne és nem valószínű), nem akarja sehogy sem elfogadni, hogy csak egy a sokból a férfi életében és sehogy sem lehet belőle az egyetlenegy, másfelől Hajdu Tibor valóban hozza is a számunkra is vonzó, ámde érzelmileg elérhetetlen katonát és megmutatja, hogy ez az embertípus még akkor is hatni tud, ha őszinte és nem alakoskodik.
A másik lány, Alma (Bajor Lili) szintén praktikusan gondolkodik, számára csak az élet élvezete fontos a megélhetésen túl és így lesz belőle prostituált. Hiába bízik benne, látjuk az ő életét is zátonyra futni, csak másként. A szerző világlátása kellően sötét, engem helyenként Ödön von Horváthéra emlékeztetett, aki ugyanennek a korszaknak a drámaírója. Látjuk feketén-fehéren, hogy nincs remény a boldogságra, Berta az egyetlen fehér ruhás szereplő, aki bemocskolódik az előadás végére, a többiek ezen régen túl lehetnek, Alma és a katonák mind feketében vannak, a civil férfiak pedig a Zsótér előadásokban többször is megjelenő tarka ingeket hordják. (Látványtervező nincs feltüntetve, de mivel ez egy Zsótér-Börcsök osztály, nem döbbennék meg, ha Benedek Mari állna a háttérben.)
Az osztályban szemlátomást túlsúlyban lévő férfi színészeknek most módja nyílik arra, hogy több kisebb szerepet is eljátsszanak, civilt és katonát, és érdekessé válik a város lakossága és a betolakodó katonák közötti ellentét is, bár jóval kevésbé, mint a két lány sorsa. Megjelenik férfi-oldalról is a partner-találási probléma, de a fiatal férfiak erős többsége (az egy civil fiatalt leszámítva) nem hosszú távon gondolkodik, ők is csak egy-alkalmas kapcsolatot keresnek és akár egy prostituált is megfelel. Ez elég lelombozó kép a férfinemről, a darabot ezúttal kivételesen egy nő írta az ingolstadti közegről begyűjtött saját tapasztalatai alapján.
A szerző megjegyzi, hogy Ingolstadt akármelyik másik város is lehetne, a rendező pedig ebbe belefogódzva egyértelműen átülteti a történetet Budapestre: a "Hazám, hazám" dallamával indul a történet, ez a motívum a záráskor is visszatér, említődik a "rakodópart alsó köve", sőt akiknek ez még nem elég, elhangzik - az előadásból szándékosan kilóg - Ady Endre "A Duna vallomása" című verse is. Egy ponton ráadásul a katonák saját civil vezeték nevükön lettek megemlítve - Koroknai Sándor, Fehér András, Hevesi László, Konfár Erik, Kurely László, Szalay Bence és Koller Krisztián játszottak együtt, vizsgáról vizsgára remélhetőleg sikerülni fog a neveket és az arcokat összepárosítanom.
Bár eredetileg kacérkodtam a gondolattal, hogy az előadás után a hirtelen szabaddá vált estémre beiktatom a Pesti Színház Don Juanját, amely szintén régi adósságom volt, de miután ezt végignéztem, úgy döntöttem, hogy erre a napra ez a Hajdu Tibor-féle "ellen-Don Juan" az egész sötét közeggel bőven elég volt élménynek, nem kell "rátölteni". Riasztó ez a közeg, ebben a világban már nincs semmi költészet, marad a rideg és kietlen valóság, ezzel kell szembe néznünk. Az első jelenetben kapunk ugyan egy mondatot a két lány beszélgetéséből: "a barátságnak meg kell maradnia." Hát nem, ebben a közegben tényleg nincs mibe kapaszkodni...
