Négy nap - Tbilisziben, már-már otthonosan:
XI. július 17, vasárnap
Ez volt az egyetlen nap, amikor Gábor akár a szállodában is szerkeszthette volna a feladatsorát – egész nap ezt csinálta, éjfélig, erről önmagában nem nagyon lehetne mit írni (hát igen, sokan szívesen belenéznének már most ebbe a feladatsorba, a versenyzők például...), viszont 11-re tették a diák kísérők tréningjét az egyetemen, amit nekem kellett tartanom. Voltak kétségeim, hogy ugyan a vasárnap délelőtt mennyire kedvező időpont nekik, de nem szóltam bele.
Először egy hihetetlenül meleg termet kaptunk, amelyben úgy tűnt, hogy szintén 38 fok volt, mint ahogy kint. Szerencsére felismerték, hogy ez alkalmatlan, és egy földszinti előadóba átmehettünk. Egy órán át mondtam el a tapasztalataimat, amit azon a négy olimpián szedtem fel, amelyeken teljes egészében részt vettem 2008 óta, bár már 1998 óta, azaz 18 éve (!) járok ezekre az eseményekre, de az első tíz évben sose mentem hivatalosan, csak néhány programra lógtam be. (Vendégként 3000 dollárt kell fizetni a tíz napért. Aki tisztában van a közalkalmazotti fizetésekkel, az rögtön belátja, hogy ez egy középiskolai tanárnak Magyarországon megfizethetetlen, és a gazdag országokból is csak az hoz vendéget, aki állami vagy szponzorpénzt tud találni erre a célra. Van olyan ország persze, ahonnan néha húsz embert is küldenek, de nem ez a tipikus.) Feltétlenül élveztem néhány napon át azt, ahogy végiggondoltam és összeszedtem a tudnivalókat és összeírtam egy három oldalnyi szövegbe. Meglehetősen speciális ez a tudás, amire menet közben szert tettem ezen a területen, és sehol máshol nem hasznosítható. Örültem, hogy most viszont igen.
Nem volt rossz élmény azt érezni, hogy ennyi ember egyszerre figyeli azt, amit mondok – a többségről érződött, hogy szintén lelkesen várják, hogy jöjjenek meg a diákok. A facebook jóvoltából előre felvették a kapcsolatot sokan a csapatukkal, már leveleznek előre. Ez korábban nem volt szokás, csak a repülőtéren kapta meg mindenki a saját országát. Minden guide készített magáról egy előzetes bemutatkozó videót és ez sem volt eddig szokás. Van fejlődés, a grúzok rengeteget dolgoztak az utolsó fél év alatt azon, hogy működőképes legyen az olimpia.
A tréning miatt ebédet is kaptunk a tankonyhán, utána még négyig ültünk a gépnél, és csak aztán mentünk haza, fogadtuk az újonnan érkező magyar kollégákat.
Mivel Gábornak semmi ideje nem volt, én, aki szintén nem jártam még az óvárosban, elkísértem őket a szállodából, és ez volt az első városnézésem. Gyalogosan sokkal jobb benyomást tett rám a város, mint buszból és három óra mászkálás alatt is nagyon megtetszett. Megnéztük a fürdőt, a vízesést és néhány kis utcácskában is végigjártuk a szuvenír-boltokat. A legfőbb termék a gyümölcsszószba mártogatott dió vagy mogyoró, amelyet felfűznek. Nem olyan rossz, de annyira nem is jó, hogy vegyünk, bár még lehet, hogy erre is sor kerül. Rengeteg boltba benéztünk, így túl messze nem is jutottunk el.
Mivel este kilenckor a buszok már tömöttek voltak (hiszen ilyenkor is 33 fok van még, de legalább nem tűz a nap és a helyiek most szabadulnak ki otthonaikból, óriási az élet), taxival mentünk négyen vissza a szállásra. Ez is elviselhető összeg volt – összesen hatszáz forint négyünknek, bár busszal kétszázötvenből megúszható lett volna. (Azt hiszem, hogy a közlekedés az egyetlen, amely lényegesen olcsóbb itt, de ez is nagyon jó hír. Ehhez képest egy adat: egy doboz száz százalékos gyümölcslé nyolcszáz forint.)
Ja, igen. Ez volt a 23. házassági évfordulónk. Ritkán fordult elő, hogy együtt töltöttük, mert Gábor már 1995 óta szinte mindig ezen az olimpián volt, én meg többnyire a célországban utazgattam egyedül, vagy később Vilmával. Nem történt semmi rendkívüli, de nem is romlott a török helyzet, készen lett a feladatsor és én pedig rájöttem, hogy igen, nagyon jó nekem ez a város, bár nem voltam annyira lelkes korábban, jobban örültem volna, ha marad az eredeti helyszín, Pakisztán.
XII. július 18., hétfő
Ezt a napot, Koltai Tamás halálának első évfordulóját egy speciális „Mozart-maratonnal” töltöttem. Egymás után reggel kilenc és este tíz között végighallgattam a teljes Figaro házasságát, Cosí fan tuttét és a Don Giovannit, az utóbbit már a szállodában, de az első kettőt végig gyaloglás közben. Egész nap visszaemlékeztem arra az emberre, akivel 1994 óta több száz előadáson ültem együtt és az utóbbi tíz évben egyre többet és egyre mélyebben és felszabadultabban beszélgettem. Már tavaly tudtam, hogy elsősorban éppen az elmaradt beszélgetések miatt fog fájni a hiánya, az ember és nem a kritikus az, aki igazán fontos volt nekem. Rendkívül kevés olyan embert ismerek, akikkel egy előadást nyugodtan, egyenlő alapon, kapkodás nélkül végig lehet beszélni, aki úgy is figyelembe vette a véleményemet és kíváncsi volt az én élményeimre is, amelyek neki maradtak ki, hogy persze mindketten tudtuk, hogy ott van az a távolság, amely a Színház c. lap főszerkesztőjét és egy színházi bloggert elválaszt. Már napok óta erre az évfordulóra gondoltam és a helyzetet csak rontotta Esterházy Péter halála, a nizzai merénylet és a török katonai puccs. Hosszú távon EP halála lesz a legmaradandóbb, viszont most a török puccs és a kihatásai húsba vágóan érintenek minket. Mindez sok egyszerre, az kétségtelen. Minden élmény egy irányba mutat, ha valaki nem venné észre, minden bizonytalan és tünékeny, éppen ezért fokozottabban kellene örülni – ahogy EP is sokszor nyomatékosította – annak, ami éppen jut, amit ad az élet.
Én éppen ezért egy extravagáns napot szerveztem magamnak. Nem mentem be az egyetemre, hogy a légkondiban üljek, és a grúz konyha csúcsminőségű termékeivel egyem magam tele, (kihagytam egy mogyorós pisztrángot, gyümölcsszószos csirkét), hanem egészen minimális mennyiségű kenyérrel (és igen, egy tábla teljesen szétolvadt csokoládéval) tíz órán keresztül bejártam Tbiliszi felső régióit. Felmentem a Mtatsminda Parkba, ahol hullámvasút, körhinta és óriáskerék is van – utóbbiból minden magaslati pontra szeretnek a grúzok egyet tenni, ez meg különösen alkalmas erre -, innen pedig tovább gyalogoltam a gerincen, mindig a következő adótornyot tartva szem előtt. Közben összegyűjtöttem az összes bogáncsot, ami a zoknimra fért, át kellett mászni - ráadásul szoknyában - egy kerítést, amely alkalmatlan helyen volt, egy kutya is eltérített a tervezett útvonalamról és mindeközben iszonyatosan sütött a nap. Az ötödik toronyig jutottam, amikor racionális döntést hoztam: 38 fokban minthogy elfogyott a vizem, visszafordultam. Ez feltétlenül az öregedés jele, mert korábban még mentem volna előre és bíztam volna abban, hogy előbb-utóbb lesz víz. Egyre megfontoltabb leszek, úgy néz ki.
A parkba visszaérve vettem észre, hogy itt még internet is van, nemcsak víz. Már 4,5 óra gyalogláson voltam ekkor túl és hozzám csapódott egy 18 éves fiú, aki idegenvezetőnek készül és az angolt akarta gyakorolni, így két órán keresztül mentünk együtt és beszélt a városról, megmutogatta a lefelé vezető út nevezetességeit, egy templomot, vízesést, elmondta, hogy még hova kellene bemennem. Kicsi ez a város, mert amikor hazaérve rákerestem facebookon, rájöttem, hogy a sráccal már volt hét közös ismerősünk (nyilván a diák-kísérők az iskolatársai voltak).
A belvárosba visszaérve egy kicsit továbbjutottam annál a pontnál, ameddig előző nap elértünk – megnéztem kívülről néhány múzeumot és a parlamentet a Rustavelli úton. Terveim szerint megkerestem az Operaházat, ahol július 23-án a grúzok első klasszikus operáját, az Abesalom és Eterit fogják a 164. szezonjuk lezárásaként adni. A youtube-on meghallgatható, kellemes zene, romantikus történet – a szokásos: tenor és szoprán szerelmesek egymásba, de bariton is szerelmes a szopránba, és végül a megszerzése érdekében túlbonyolított intrika áldozata lesz rajta kívül a másik kettő.
Az Operaház múltjáról, programjáról és erről a szombati előadásról – remélhetőleg – részletes bejegyzés születik majd, amelynek hatására mindenki, aki ötezres hegyek miatt nem akart ide utazni, most majd felkerekedik és eljön Tbiliszibe. Ez a koncepcióm legalábbis. Ugyan a biztonsági emberek nagyon méltatlankodtak, hogy miért nem tudok oroszul, mert ők meg angolul nem tudnak, de mégis találtak nekem egy rendkívül kedves és az Operaház marketingjével foglalkozó személyt, akivel az eddigi 12 napom legjobb beszélgetését folytattam. Bevallom, nem számítottam arra, hogy látok Tbilisziben valakit, aki a Kékszakállú herceg várával kapcsolatban képben lesz, ahogy az is meglepne, ha a magyar Operaház honlapjának szerkesztője tudná, hogy ki az a Paliashvili, aki az a grúzoknak, aki nekünk Erkel Ferenc.
És erről a beszélgetésről is Koltai jutott eszembe és még az is, hogy mennyire jó, hogy az a kevés ember viszont még megvan, akivel az Opera programját meg tudjuk beszélni…
Hét óra volt, mire hazaértem, és ugyan fizikailag totálisan kimerülve, de azért igazán feltöltődve végighallgattam a Don Giovannit, és gondoltam arra, hogy hamarosan megint megyek az itteni Operaházba és hamarosan végre – pénteken és szombaton – a régi ismerőseim is megjönnek és elkezdődik végre a verseny is, ami miatt itt vagyunk…
XIII. július 19., kedd
Tbiliszi állatkertjébe csak azért érdemes elmenni (belépő felnőttnek 250 Ft, gyereknek a fele), hogy mindenki meglássa, hogy a mienk mennyire szuper hely. Nagyjából egy éve volt egy árvíz és az állatállomány fele elpusztult, a kiszabadult tigriseket le kellett lőni, a víziló megúszta egy altatólövedékkel… Ezt lehetett előre tudni a sajtóból.
Ma esőre álló időben megközelítőleg egy órányi kódorgás után odaértem és nagyon depresszív hangulatba estem a szánalmasan nyavalyás ketrecek, ápolatlan környezet és a büdösség, illetve a parkot körülvéve forgalmas utakról behallatszó zaj hatására. Kicsit néztük egymást a vízilóval, aki szörnyen pici sáros medencében ült, aztán egy padról figyelgettem az elefántokat, ahogy minduntalan odamennek a dróthoz, amely megakadályozta, hogy legalább az udvarra kilépjenek. Hát nem tudom, esetleg nagyon kis gyereket lehet ide elhozni, akit elterelnek a hinták és mindenféle vidámparki játékok, a szokásos óriáskerék. Nyalóka, lufi, kóla, pattogatott kukorica…- ezek voltak és néhány szülő valóban császkált is, egészen apró gyerekekkel. Volt egy egészséges kinézetű leopárd és egy fehér oroszlán is.
Az állatkert megtekintése után egy ideig vaktában a belvárossal ellentétes irányba haladtam és hirtelen ott találtam magam a Holiday Inn előtt, ahova szombaton át fogunk költözni. Ezen a környéken van elég sok márkás ruhabolt, egyik a másik után következik, így gondoltam, hogy már rosszabb hangulatban úgysem leszek, minden mindegy alapon bementem néhányba. Aztán persze nem tudtam eldönteni, hogy a lányok az itteni (az otthoni kínálattal nagyjából egészen ekvivalens) holmikra azt mondanák-e, hogy „ugyan már”, vagy azt, hogy nagyon menő, így halasztottam a döntést. Mivel azonos méret jó mindhármunknak, legalább olyasmit vennék, amelyiket hajlandó lennék magamra felhúzni, ha a nyakamon marad és ez azért erős szűrő.
Az egész délelőtti mászkálásban az egyetlen kihívás az utcákon való átkelés volt. A teljes nap folyamán egyetlen egy közlekedési lámpát láttam mindössze. Aluljárók vannak néha, illetve marad a hazardírozás, bár Vietnamhoz képest ez a város lakatlannak tűnik. Sehol egy motor, és ez nagy különbség, itt nem éli át az ember minden alkalommal, hogy az életével játszik.
Láttam egy igazán pompázatos szupermarketet is, olyan pöpecet, amilyenbe Magyarországon biztosan nem voltam, csillogott-villogott és minden kapható volt, amit el lehetett képzelni. Ugyan semmire nem volt szükségem reggeli után, de beestem a csapdába, vettem egy jégkrémet a csodás borítókép alapján (Sighnagiban ez bejött), de ezúttal igazán nyavalyás volt ez is.
Egykor meguntam a magányos mászkálást, nem akartam magam úgy kiütni, ahogy előző nap, és két busszal, akár egy helyi, rutinosan hazajöttem. Már hangolódom a szombati opera-látogatásra, és tudom, hogy a Holiday Innből a 150-es busszal sima lesz az odajutás, kb. tíz perc alatt menni fog.
A nap maradék részében pont ugyanazt tettem, amit egy kiemelten nyugis napon otthon csináltam VOLNA, ha lettek volna ennyire békés napjaim egyáltalán az utóbbi években: meghallgattam négy operát. Almási-Tóth Varázsfuvola verzióját még tegnapra terveztem, ezt még az állatkertben elkezdtem, Varró Dani szövegei miatt is nagyon lehet élvezni (a Zeneakadémia honlapján meg is nézhető), és ezek után még mindig nem éreztem igazán jól magam, így gondoltam, hogy akkor jöjjön hát a Pomádé (novembertől az Erkelben lesz megint műsoron és ezt azért örömmel tudom várni). Mivel ez nem hosszú, utána gondoltam, ideje készülni a decemberi Poulenc-premierre, ha egyszer most van időm, így azzal folytattam és mivel még mindig maradt időm és annyi orosz hatás ér mostanában, stílusosan egy Anyeginnal fejeztem be a mai élményfürdőt.
Gábor ez idő alatt szépen bent volt az egyetemen, még most, este kilenckor is ott van és valószínűleg a grúz konyha további különlegességeiről fog beszámolni. Remélem, mire hazaérnek, nem áznak szét, vihar készül.(Mégse lett.)
Közben a neten nézegettem a legfontosabb orosz szavak jegyzékét, egyre komolyabban fontolgatom, hogy muszáj lenne megtanulni oroszul. Két éve az egynapos kijevi kalandom során és most is azt tapasztalom, hogy ezekben a volt-szovjet tagállamokban annyira kedvesek az emberek, hogy érdemes lenne ezeket a vidékeket rendesen megnézni, ahhoz viszont nagyon jól jönne az orosz. Három nap alatt azért nem biztos, hogy nagy előrehaladást fogok tenni, de valahogy el kell kezdeni.
XIV. július 20., szerda
Ez a mai már az itt létünk 14. napja – részben úgy tűnik, mintha időtlen idők óta így nézne ki az életünk, másfelől pedig, mintha még csak most érkeztünk volna. Kialakult a napi rutin, annyi az izgalmas, hogy minden nap újabb feladatszerzők érkeznek (egyre több régen látott ismerős!) és kipróbáltatják velük a laborfeladatokat. Most már ismerve a helyi viszonyokat el tudom őket igazítani és tájékoztatni a legfontosabb dolgokról, mint például a buszjegyek és a sör áráról.
A mai délelőtt úgy döntöttem, hogy még beleteszek némi energiát a ruhavásárlásba. Az egyik magyar feladat írója, Villányi Attila, aki közismert személyiség – sokan az „Ötösöm lesz kémiából” című alapmű segítségéve készülnek orvosira vagy állatorvosira, és nekem az 1998-as bangkoki olimpia óta személyes ismerősöm – immár harmadik napja volt ruhák nélkül, mivel elkeveredett a bőröndje. Hiába volt business class jegye, hiába volt „priority passenger”, ez nem óvta meg. Semmi hír azóta a bőröndről, bár a helyi szervezők naponta hívják a repteret emiatt. Miután nadrágra, ingekre, zoknira szüksége volt, az egyik helyi kémiatanár felajánlotta a segítségét. Ami érdekes, egy azeri vitt körül minket az autójával, aki most jár ebben a városban először. Egy böhöm nagy fekete Toyota terepjáróval indultunk el négyen, hogy Attila részére ruhát vegyünk. Megálltunk itt meg ott, végül kiderült, hogy ruhavásárlásra éppen azok a boltok lennének legalkalmasabbak, amelyeket tegnap magam is megtaláltam – így most másodszor is átfutottam a kínálatot. Valami négy órán keresztül vonszolódtunk boltról boltra a délelőtt folyamán, végül a Tbiliszi mallba is eljutottunk, amely éppen szemben van az egyetemmel. Ez a hely pontosan olyan jellegű plaza, mint amilyen otthon is bármelyik, jó üres volt szerda délben. Az árak – amennyire van összehasonlítási alapom – szintén hasonlóak, semmiképp nem mondható, hogy kifejezetten bevásárlási célból érdemes ideutazni.
Az egyik boltban – még a városban – találtunk megfelelő nadrágot, ingeket és a tulajdonos anélkül leengedett húsz százalékot a kiírt árból, hogy a legkisebb utalást tettünk volna arra, hogy alkudni szeretnénk.
Az egyetemen megebédeltünk, most már amerikaiakkal is kiegészülve…Sajnos, egészen biztos, hogy további országok sem jönnek el, a törökök és a montenegróiak ma törölték a részvételt. Annyira nem jó érzés, hogy a grúz-török határ le van zárva, de eddig még az isztambuli reptéren át mindenki átjutott. Reménykedünk, hogy előbb-utóbb mindenki megjön és a verseny után még haza is tudunk majd jutni. 15 ezer tanárt elbocsájtottak, ha igazat mondanak a hírek, és a török tanárok - minthogy közalkalmazottak - nem utazhatnak most külföldre. Nem jó érzés tudni, hogy sok ismerősünk helyzete egészen bizonytalanná vált.
Ebéd után nagy elszánással már négykor eljöttünk, mégpedig most először tömegközlekedéssel, átszállással, lényegében problémamentesen a 38-as busz és metró kombinációjával. Kipróbálhattam egy alternatív útvonalat a szállodáig, és beláthattam, hogy tényleg Gábornak volt igaza - hosszabb volt, mint a megszokott. Megvettük immár a negyedik itteni dinnyénket, két hétre számítva nem is tudom, hogy ez most sok-e vagy nem, de én elégedett vagyok ezzel, mint vacsorával.
A nap lezárásaként az amerikaiakkal és egy magyar feladatszerzővel visszabuszoztunk az óvárosba, elmentünk a Botanikus kertbe, ahol az állatkerthez hasonlóan szintén 250 Ft/nak megfelelő összegbe kerül a belépő. Nincs semmi kiírva, olyan, mint egy kellemes park, van egy nagy vízesés és alatta medence, amelybe bele lehet menni. Én megfürödtem benne, bár a víz elég hideg volt és szokás szerint nehezen vettem magam rá a bemenésre. Ezek után fordított irányba végigmentünk Gáborral azon az útvonalon, amelyen egyedül kirándultam hétfőn. Egy óra volt a Mtatsminda park tetejéig, és aztán már sötétedés után, a kivilágított várost nézve enyhe trópusi esőben mentünk le a buszhoz. Este tízkor értünk vissza a szobába, előtte még kicsit beszélgettünk a bárban összegyűlt magyar feladatkészítőkkel.
Gábornak már nem lesz több szabadideje az út végéig, már mondta, hogy ezen túl mások társaságára kell számítanom. Ez az egy városnézés az, ami belefért a programjába, most tíz nap munka következik - faltól falig. Nekem még a holnapom ad némi esélyt, de aztán már jönnek a csapatok és jön a regisztráció és a régi ismerősök is...
