Régen volt, tán igaz sem volt, amikor 2007. júniusában a Rajna kincse premierje után a teremből kirohanva egy szegény müpás ajtónállónak kezdtem el magyarázni, hogy miért rossz a rendezés. Azóta minden évben minden egyes Rajnára sikerült eljutnom, néha még főpróbákra is, és a többi ringes előadás közül is csak néhányról hiányoztam.

Ez az emlék mindig figyelmeztet arra, hogy egy operaelőadásnál mégis az első a zenei minőség, illetve a szereposztás. Ennél a félig-szcenírozott rendezésnél különösen igaz, hogy egy jó énekes igazán hatásosan ki tudja tölteni a hiányokat, kárpótolni tud megoldatlanságokért, és ha az ember igazán szeret egy operát, akkor megbocsájtó, és hajlandó szemet hunyni egyébként is.

Elmondhatom, hogy ez a rendezés most nyolcadszor, ismerőssége által már nem irritált, mindaz, amin kiakadtam annak idején, lényegtelenné vált. Amit most 2016-ban az előadás minőségű főpróbán láttam további hat néző társaságában, messzemenőkig igazolta azt, hogy igen, érdemes évről évre várni a budapesti Wagner napokat. Persze nem bánnám, ha most ide írhatnám, hogy van ez olyan jó, mint Bayreuthban, Berlinben, Bécsben és akárhol, de még sose láttam máshol Ringet, így ennél messzebb menő következtetést nem vonok le.

Akkor minek szól a cím (Óh, fájdalom!), kérdezhetné valaki, azon kívül, hogy idézet Alberich szövegéből és így az előadás legdominánsabb szereplőjének, Kálmán Péternek a kiemelését szolgálja. A fájdalom annak a puszta ténynek szól, hogy a rideg valóság (érettségi beosztás) majdnem egészen biztos, hogy lehetetlenné fogja tenni, hogy megnézzem magát az előadást, ezért is igyekszem felhívni rá a figyelmet ezzel az AJÁNLÓval, hogy erre a sokadik Rajna-reprízre is érdemes beülni. Fischer Ádám minden évben változtat a szereposztáson, feltehetően éppen azért, mert tudja, hogy néhány énekes kicserélésével megváltoznak az erőviszonyok és immár a nyolcadik sorozat is eleven erővel tud hatni.

Amióta 2007 júniusa óta nézem ezt a rendezést, azóta (2015 tavaszán) az Operaház is műsorára tűzött egy egészében szcenírozott változatot, amelynek egy éven belüli nyolc megtekintése sem tudott egészen kibékíteni azzal a felfogással, bár elismertem így is a jó énekeseket, akik egy-egy helyzetet még jobban is ki tudtak bontani, mint amire ebben a koncerttermi közegben lehetőség van. Összességében az M. Tóth Géza rendezésnek megvolt az a jótékony mellékhatása, hogy elég rendesen megemelte ennek a félig-szcenírozott Rajnának az értékét. (Hozzáteszem, miután a Walkür bebizonyította, hogy a rendezőnek van végigvihető koncepciója, az után már sokkal bizakodóbban várom a jövő tavaszi Siegfriedet.)

Mivel a mese néhány mozzanata makacsul ellenáll a modernizálási törekvéseknek, sokkal jobb megoldás ez, amit Fischer Ádám változó szereposztással évek óta nyújt nekünk.

Miután a korábbi két sorozatról is írtam, és nem feltételezem, hogy olyanok is eljutottak idáig a szövegben, akiknek a Ringről semmi fogalmuk sincs, jelenleg szinte kizárólag az előadás új tényezőire szorítkozom, amelyek így nyolcadik nézésre is felvillanyoztak, és amelyek miatt még rosszabbul érzem magam a gondolatra, hogy „az igazi” előadásra csak a lányomat tudom küldeni. Ettől a Rajnától éppen ezért én azt várom, hogy őt, aki egy ideje csalódott az operaelőadások láttán, most ugyanúgy megfogja ez a mű, mint ahogy megfogta éveken át, hiszen öt sorozatot ő is látott.

Vannak olyan énekesek, akik a kezdetektől minden Rajnában énekeltek és nagyszerű élmény őket évről évre viszontlátni.  Christian Franz, az előadás egyik tartóoszlopa Loge szerepében és Walter Fink (Fafner), akinek a basszus hangja valami hihetetlen élmény, továbbra is jól van, hozza a szokásos formáját most is. Néhány éve már Gerhard Siegel játssza Mimét, elérte, hogy rá is számítunk.

Évről évre nézni az előadást már rituálénak is számít, ilyenkor úgy tűnik, mintha a két Ring között eltelt idő semmivé foszlana és jó esetben sikerül kiélvezni az előadás minden mozzanatát, beleértve a szüneteket is.

A magyar énekesek között is vannak visszatérők, akik ha nem is az elejétől fogva, de többször láthatóak voltak szerepeikben. Őket nézve némi büszkeség is eltöltött, mert számomra egészen nyilvánvaló, hogy azért vannak benne az előadásban, mert ők is világszínvonalon szólaltatják meg ezeket a szólamokat és kicsit szerencsésebb menedzsmenttel valószínűleg még sokkal többet énekelnének külföldi színpadokon. Vannak persze olyanok, akiket itthon már alig látni, így például Nyáry Zoltánt, aki valószínűleg idén Berlinben többet énekelt, mint Pesten, illetve Bretz Gábort, akit korábban elég sokat néztem, de most már a helyzete inkább szintén a külföldi vendégművészekével mérhető össze. Most másodszor Fasolt Walter Fink oldalán, és rá van kényszerülve ő is, hogy szinte kizárólag a hangjával hasson, mivel ez a félig-szcenírozott rendezés éppen az óriásoknak nemigen kedvez, a frakk inkább az istenekkel rokonítja, sehogy se hihetjük, hogy felépítették a Walhallát, esetleg azt, hogy alvállalkozóknak kiadták a projektet. Nem érzékeljük, hogy két faragatlan tohonya ember próbál az istenekkel boltolni, hiába a két hatalmas báb, azokkal nemigen kapcsoljuk össze a szereplőket, inkább az énekeseket nézzük. Azt hiszem, hogy nem lett volna tévút igazi jelmezt adni rájuk, vagy legalább nekik is megadni a fekete inges megjelenés előnyét, amely legalább semleges. A rendezés beállítja őket a díszlet adott pontjára, ahonnan alig mozdulnak el, így Fasoltnak esélye sincs, hogy bármiféle kapcsolatot kialakítson Freiával, akibe történetesen szerelmes. (Az operaházi rendezés óriásokkal kapcsolatos problémáit kimerítően taglaltam, nagyon zavartak a veszélyes cipők és intenzíven visszasírtam az óriásoknak éppen ezt a meg nem rendezett beállítását, viszont abban gyönyörű apró gesztusokkal felépült egy kapcsolat Freia és a „szerelmes óriás” között. Ez azért nem ártott az előadásnak.)

Jelenleg, ahogy Bretz Gábort néztem a frakkjában, egészen hasonló egy trubadúrhoz/bonvivánhoz, kifinomult, vonzó jelenség, nemigen tudom elképzelni azt, hogy tőle akármilyen Freia elmeneküljön, sőt. Nincsenek érdes gesztusai, még nem keseredett meg, idealista fiatalember, és a hangja is egészen gömbölyű, jó hallgatni, jó ránézni, minden érdességet - nyersességet nélkülöz. Kívül-belül esztétikus jelenség, még csak nem is esetlen. Még csak irónia sem tapad az ábrázolásához, az istenekkel ellentétben. Sajnálni fogjuk, hogy éppen őt ölik meg. Szabóki Tünde istennője számára az egyetlen logikus lépés az lenne, ha minél gyorsabban távozna vele és vissza se nézne. Ehelyett tartja magát a darab által előírt nyomvonalhoz és örömmel tér vissza testvéreihez, akikkel azon melegében megbeszéli fogva tartása egy napját. Ez a kis néma jelenet is nagyon életszerű, bár mire idáig eljutunk úgyis tudjuk, hogy ezért a népségért nem kár, pusztulásra érettek a „boldog istenek”. (Annyira nem nevetségesek azért, mint az operaházi előadásban, amelyben már a jelmezek is eljátsszák helyettük a karaktereket, de az irónia így is látszik.)

Nyáry Zoltán Froh kis szerepét egészen rendkívüli módon képes jelentőssé tenni színészi eszközeivel az operaházi előadásban is, most is. Ahányszor csak ránéztem, végig észlelhető, hogy folyamatosan reflektál a történésekre az isten-társ Donnert játszó Haja Zsolttal együtt, hiába jelzi a koncertszerűséget a széksor, hangsúlyozottan szerepben csinálják végig az összes jelenetüket és visszairányítják a nézői tekinteteket a cselekmény fő szálára, ha netán letévedne. Mindkét énekes főszerepekhez szokott, számukra nyilván némi áldozatot is jelent, hogy másoknak játsszanak alá, de becsülettel helytállnak, még akkor is, ha valószínűsíthető, hogy marad bennük hiányérzet az előadás után. (Haja Zsolt jövő évadban vállalt operaházi feladatai előtt, amelyben óriási szerepek is vannak, ez valóban pihentető munkának tűnik.)

Gál Erikának Erdaként semmilyen Rajna előadásban nem lenne más dolga, mint „csak” szépen énekelni, és ezzel nincs is probléma most sem. Elképesztő számomra, hogy egy üvegfal mögé teszik és még annak ellenére is jól hallatszik. De milyen jó lenne, ha ezt az akadályt nem helyeznék elé – lényegében egészen indokolatlanul. Ha más jelenetekben ki tudják az üvegfalat nyitni, most is ezt kellene tenni.

A Sellőket van aki sokadszor (Fodor Gabriella), van aki – ha nem tévedek – harmadszor (Kálnay Zsófia, Pasztircsák Polina) játssza. Most is üdék, fürgék és bájosak, bár jelenleg új Alberich ostromolja őket, és elég nehéz elhinni, hogy tőle mind menekülni tudnának, sőt még az is, hogy akarnának egyáltalán.

Wotan, azaz Johann Reuter és felesége, Schöck Atala ebben az előadásban kellően megalapozzák a Walkür második felvonását, amelyben a most felrakott kapcsolat működésképtelenségéről további bizonyítékokat kaphatunk. Johann Reuter magabiztos férfi, aki otthonosan mozog a világ dolgaiban, képes nagyokat álmodni és álmainak megvalósításába éveket beletenni. Most is a Walhalla-projektből azonnal vált a következőre, a Ring-projektre, mindenféle pihenő vagy kihagyás nélkül. Ugyanakkor feleségével bonyolult a viszonya, részben fél tőle, részben csodálja, mintha még mindig vonzódna hozzá, de már belesodródott a papucs szerepkörbe.

Schöck Atala Frickája nem kevésbé összetett jelenség. Nagyon gyönyörű és még mindig fiatal, ráillik az istennő megnevezés egészen. Élvezi is saját nőiességét, egészen tisztában van értékeivel és már csak személyes hiúsága miatt sem érti, hogy miért kellene a férjének más nők irányába tájékozódni. Amikor mellé ül az általa ellenszenvesnek tartott Loge, elhúzódik, de amikor az arany előnyeivel kecsegteti, akkor már érdeklődni kezd, sőt férjét is próbálja rábeszélni a megszerzésére. Valószínűleg azért tart tőle Wotan, mert több esze van nála, ebben a helyzetben is azonnal látja, hogy a férfi magáról is ráharapott a kincs megszerzésének gondolatára, azonnal abbahagyja a győzködést.Már látja magán az új ékszereket, igazán csillog a szeme.

Feltétlenül élmény a kis gesztusokból egy igazán fájó, hullámzó és zökkenőkkel teli egykori szerelmi viszony mozzanatait összerakni. Ugyan nem sok a szövege neki sem, de mégis átérezzük, hogyha nem is egy örökkévalóságot töltöttek el már együtt, de sok közös élmény köti össze és választja szét őket. A Walkürben tovább alakult ez a kapcsolat, abban már láthattuk, hogy hova vezet, ha egy férfi nem osztja meg terveit és álmait a feleségével, nem avatja be. Sikerült elérnie Wotannak, hogy a nagy energiákkal felépített légvárát belső ellenség, éppen a felesége fúrja meg, aki örül a diadalának, nem veszi észre, hogy többet tett az istenek bukásáért, mint például Alberich.

Schöck Atala alakítása annyira életszerű és természetes (mindkét előadásban), hogy hajlamos lennék azt hinni, hogy magát adja csak, ha nem láttam volna már számos szerepben az utóbbi nyolc évben. Mindig más és mindig tökéletes, most ráadásul azt is éreztem, hogy ez kifejezetten az ő szerepe is, valami olyan, amiben kiélheti magát. Lehet egyszerre ezerszínű, igazi nő. Sokkal több ez a Fricka, mint egy házisárkány. (Megjegyzem, nagyon színvonalas Frickákhoz vagyok szokva, maga a szerep is több játéklehetőséget nyújt, jó, hogy megkaphatta.)

Miután ezúttal nem írok külön A walkürről, amelyet szintén csak főpróbán láttam, itt jegyzem azt meg, hogy Wotan életszemléletét és magatartását nagyon érdemes külön is megnézni, mert elgondolkodtató, hogy minden cselekedete valami feltételezett jövőbeli veszélyforrás elhárítására irányul, és éppen ezekkel a körmönfont akciókkal sodorja magát biztos romlásba. A walkürben válik igazi főszereplővé és ott életképtelenségét, rugalmatlanságát és korlátoltságát bizonyítja is. Johann Reuter hiteles Wotan, látjuk, hogy ugyan tanult a múlt hibáiból, belátta, hogy csalóként érvényesült eddig, de ez nem óvja meg az újabb tévedésektől. (Valami magasztos nagyobb cél miatt mindenkit feláldoz, akit szeret – nem ő az egyetlen, meg lehetne fontolni, hogy érdemes-e ebbe a zsákutcába belefutni.)

El tudnám képzelni, hogy lehetne egy olyan Walkür is, amelyiket egy az egyben (egy még erőteljesebb és szenvedélyesebb) Wotan dominálna, de jellemzően Brünnhilde szokta. Jelen esetben Evelyn Herlitzius eleven, lendületes és egészen fiatalnak is tűnik, de nekem mégis Anja Kampe Sieglindéje volt a meghaladhatatlan, abszolút csúcs, ismét ezer színnel. Mindent elhiszünk neki, amit csak akar, a félelmet, elszánást, örömet és fájdalmat és ezek átmeneteit is.

Míg a Walkürt Brünnhilde, a Rajnát Lógéra fókuszálva szoktam nézni a Müpában. Christian Franz játékosságával, humorával sokat old a darabba rejtett keserűségen, ugyan maga is isten, de mégsem egyenrangú, hanem kívülálló és a diadalmas bevonulási zene alatt végül megtörten eloldalog, mert az ő az egyetlen Erdán kívül, aki átlátja, hogy egy tragédia előkészítésében vett részt. Tökéletes megoldás nincs, a nagyravágyás mindenképp katasztrófához vezet.

Christian Franz most (nekem) nyolcadszor is topon van, ugyanolyan leleményes ez a Loge, mint korábban, nagyon lehet szeretni, most mégis elhódítottak tőle.

A Wagner napokon idén, ebben az előadásban fog debütálni Kálmán Péter, aki Alberich szerepében képes arra, hogy végig magára húzza figyelmünket és rövidesen azt vesszük észre, hogy leginkább az foglalkoztat, hogy vele mi lesz. Sokkal kevésbé a nyavalygós istenek, vagy a meglehetősen passzívan béketűrő óriások. Alberich az, aki érdekes, mert ő az, aki legerőteljesebben akar valamit.

A színpad kegyetlen és amennyiben a néző érzi, hogy valaki sokkal intenzívebben van jelen, óhatatlanul is elkezd annak a szereplőnek az irányába orientálódni, akiről érzi, hogy a legaktívabb. Még akkor is így van, ha Alberich antipatikus figura.

Amióta nézem a Rajnát (1993) most látok először egy olyan Alberichet, akivel kapcsolatban felmerült bennem, hogy ez a figura a külső körülmények hatására (is) vált ilyenné, nem olyan csúnya/öreg, hogy ne vehetett volna ez a történet akár más fordulatot is. Most először Alberich vádjai az istenekkel szemben valódi sérelmekként hatottak rám, őt hallgatva szinte biztosra vettem, hogy van ezeknek reális alapja. Nem olyan óriási a különbség Wotan és közte, nem véletlenül hívják őket Fehér és Fekete Alberichnek.

Kálmán Péter elővezetésében ez a törpe hordozza Alberich összes alaptulajdonságát, kéjsóvár, számító, hatalomvágyó és még sorolhatnánk, de óriási különbség a szerep általam látott korábbi alakítóihoz képest, hogy egy vonzó, érett férfi mégis, akit a sellők provokációja és gúnyos visszautasítása felingerel, aki olyan mértékben kijön a sodrából, hogy ugyan nehezére esik, de mégis eljut a szerelem megátkozásáig. Ez az átok nem jön könnyen, érezni az énekesen a vívódást is, átgondolja, hogy megéri-e a világhatalom-e vagy sem, és végül mégis a lemondást választja és dönt. Részéről, aki láthatóan aktív férfikorában van, jóval nagyobb áldozat ez és átjön már ennek a drámaisága is. A későbbi jeleneteit még inkább áthatja a gyűlölet, nincs kibékülve a világgal, de testvérével, Mimével, a nibelungokkal sem, és az isteneket is gyanakodva fogadja. Ez a szenvedélyes gyűlölet az alakítás kulcseleme, ez az, amelyik annyira erős, hogy óhatatlanul is a hatása alá kerülünk. Amikor pedig Loge kifosztja, a kincsen túl a gyűrűt is elveszi tőle, egészen összeomlik, de még képes fokozni szenvedélyességén és úgy átkozza meg a gyűrűt, hogy ezek után biztosak lehetünk abban, hogy Wotan egészen elveszítette az ítélőképességét, amikor az ujjára húzta. Nemigen hiszem, hogy lenne akárki, aki egy ilyen módon átokkal sújtott tárgy birtoklására vágyakozna. Ezek után inkább arról szólhatna az opera, hogy ki miként próbál megszabadulni ettől a holmitól.

Annak ellenére, hogy Kálmán Pétert tíz éve nézem, amiben lehet, és mindig megállapítom, hogy azon túl, hogy énekesként is meggyőző, igazi színész, most azt hiszem, hogy őt is, ahogy Schöck Atalát is, egy kifejezetten testreszabott szerepében láthattuk (a Gianni Schicchi is az volt, és még sorolhatnánk…). Igazi színész-szerep találkozást láthattunk mindkét esetben. Az utóbbi időben ezt, hogy valakire ennyire ráöntötték a szerepet, kizárólag Kolonits Klára Violetta alakításában érzékeltem, most számomra ez az előadás is hasonló módon revelatív volt és még egy nappal utána is ez az, amelyik foglalkoztat, a ma látott Walkürt inkább tekintettem még próbának.

Mindenkit csak biztatni tudok, hogy szedje össze magát, próbálkozzon csütörtökön, mindig szokott jegy maradni az utolsó percre is.