Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

6Szín (54) Aczél András (25) Ajánló (855) Alföldi (88) Almási-Tóth András (52) Ambrus Mária (33) Ascher Tamás (26) Átrium (50) Bakonyi Marcell (25) Balatoni Éva (22) Balczó Péter (39) Balga Gabriella (33) Bálint András (21) Balsai Móni (21) Bányai Kelemen Barna (24) Bán Bálint (26) Baráth Emőke (23) Bátki Fazekas Zoltán (27) Belvárosi Színház (53) Benedek Mari (61) Benkó Bence (20) Bezerédi Zoltán (30) BFZ (34) Boncsér Gergely (44) Borbély Alexandra (25) Börcsök Enikő (27) Bretz Gábor (86) Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar (29) Budaörs (25) Centrál Színház (34) Chován Gábor (20) Csákányi Eszter (22) Cseh Antal (47) Cser Ádám (27) Cser Krisztián (283) Csiki Gábor (34) Csuja Imre (27) Cziegler Balázs (35) Dankó István (32) Debreczeny Csaba (22) Dinyés Dániel (46) Domokos Zsolt (22) Don Giovanni (26) Egri Sándor (23) Elek Ferenc (37) Énekes-portrék (33) Enyvvári Péter (21) Erdős Attila (24) Erkel Színház (148) Évadértékelés (37) Fábián Péter (20) Farkasréti Mária (41) Fekete Attila (46) Fekete Ernő (26) Ficza István (22) Figaro 2.0 (57) Figaro házassága (86) Fischer Ádám (25) Fischer Iván (22) Fodor Beatrix (63) Fodor Gabriella (30) Fodor Tamás (29) Friedenthal Zoltán (20) FÜGE (35) Fullajtár Andrea (35) Gábor Géza (90) Gálffi László (25) Gál Erika (48) Gazsó György (20) Geiger Lajos (46) Gergye Krisztián (20) Göttinger Pál (45) Gyulay Eszter (25) Hábetler András (97) Haja Zsolt (42) Hatszín Teátrum (32) Hegedűs D. Géza (28) Heiter Melinda (29) Herczenik Anna (21) Hernádi Judit (20) Hollerung Gábor (30) Horváth Csaba (31) Horváth István (39) Izsák Lili (24) Jordán Adél (26) Jordán Tamás (24) Jurányi (72) k2 színház (26) Kákonyi Árpád (21) Káldi Kiss András (26) Kálid Artúr (23) Kálmándy Mihály (41) Kálmán Eszter (41) Kálmán Péter (39) Kálnay Zsófia (51) Kamra (39) Karinthy Márton (22) Karinthy Színház (43) Kaszás Gergő (21) Katona (123) Katona László (32) Kékszakállú (67) Kerekes Éva (30) Keresztes Tamás (31) Keszei Bori (48) Kiss András (45) Kiss Péter (20) Kiss Tivadar (24) Kocsár Balázs (26) Kocsis Gergely (37) Kolonits Klára (69) Komlósi Ildikó (45) Köteles Géza (24) Kovácsházi István (22) Kovács István (55) Kovács János (21) Kovács Krisztián (25) Kovács Lehel (21) Kovalik (31) Kováts Adél (26) Kulka János (20) Kun Ágnes Anna (20) Kurta Niké (21) László Boldizsár (26) László Lili (20) László Zsolt (39) Lengyel Benjámin (21) Létay Kiss Gabriella (39) Lovas Rozi (26) Mácsai Pál (22) Makranczi Zalán (32) Marczibányi Tér (24) Máté Gábor (34) Máthé Zsolt (28) Megyesi Schwartz Lúcia (22) Megyesi Zoltán (102) Meláth Andrea (23) Mester Viktória (47) Mészáros Béla (30) Mészáros Blanka (23) Mészáros Máté (20) Miksch Adrienn (45) Miskolc (58) Mohácsi János (32) Molnár Anna (22) Molnár Gusztáv (20) Molnár Levente (29) Molnár Piroska (40) Mucsi Zoltán (45) Müpa (113) Nagypál Gábor (23) Nagy Ervin (22) Nagy Mari (21) Nagy Zsolt (31) Napi ajánló (179) Németh Judit (23) Nemzeti (67) Nézőművészeti Kft (36) Nyári Zoltán (30) Ódry Színpad (67) Opera (631) opera (22) Operakaland (44) Ördögkatlan (22) Örkény Színház (57) Orlai Tibor (96) Ötvös András (21) Őze Áron (26) Palerdi András (43) Pálmai Anna (31) Pálos Hanna (26) Pál András (42) Pasztircsák Polina (33) Pataki Bence (29) Pelsőczy Réka (60) Pesti Színház (21) Pető Kata (29) Pinceszínház (25) Pintér Béla (28) Polgár Csaba (25) Porogi Ádám (26) Purcell Kórus (24) Puskás Tamás (22) Rába Roland (22) Rácz István (23) Rácz Rita (30) Radnóti Színház (53) Rálik Szilvia (23) Rezes Judit (22) Ring (25) Rőser Orsolya Hajnalka (26) Rózsavölgyi Szalon (73) RS9 (26) Rujder Vivien (29) Rusznák András (20) Sáfár Orsolya (29) Sándor Csaba (36) Scherer Péter (34) Schneider Zoltán (30) Schöck Atala (51) Sebestyén Miklós (22) Sodró Eliza (23) Spolarics Andrea (21) Stohl András (31) Súgó (73) Sümegi Eszter (24) Szabóki Tünde (26) Szabó Máté (51) Szacsvay László (23) Szamosi Zsófia (21) Szappanos Tibor (31) Szegedi Csaba (39) Székely Kriszta (27) Szemerédy Károly (22) Szemere Zita (45) Szerekován János (30) SZFE (31) Szikszai Rémusz (24) Szirtes Ági (28) Szkéné (59) Szvétek László (35) Takács Nóra Diána (22) Takátsy Péter (26) Tamási Zoltán (25) Tarnóczi Jakab (20) Tasnádi Bence (34) Thália (99) Thuróczy Szabolcs (26) Török Tamara (27) Ullmann Mónika (21) Ungár Júlia (20) Valló Péter (27) Varga Donát (20) Várhelyi Éva (24) Vashegyi György (34) Vida Péter (22) Vidéki Színházak Fesztiválja (20) Vidnyánszky Attila színész (23) Vígszínház (45) Viktor Balázs (21) Vilmányi Benett Gábor (22) Vizi Dávid (30) Vörös Szilvia (26) Wiedemann Bernadett (43) Wierdl Eszter (24) Zavaros Eszter (38) Zeneakadémia (54) Znamenák István (41) Zsótér Sándor (79) Címkefelhő

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Idén ismét játszották Zsótér Sándor rendezését az Erkelben, négy alkalommal is. Én már háromszor írtam a korábban megtekintett hat előadásról, most a célom elsősorban annak a nyugtázása, hogy idén is volt sorozat, remek állapotban volt a legtöbb közreműködő, az előadás minősége még tovább javult és kifejezetten fogom sajnálni, hogy jövőre nem lesz. Bízom benne, hogy nem végleg vették le és nem kell a pesti közönségnek újabb hetven évet várnia a következő bemutatóra. Én szeretem ezt az előadást minden összetevőjével együtt és még szívesen megnézném egynéhány alkalommal.

A színház iránt is érdeklődő ismerőseim kétféleképpen reagáltak arra, hogy három Bűvöst néztem idén, azaz összességében kilencet. A többség természetesen a tíz napon belüli hármat is soknak érezte, míg mások azt akarták tudni, hogy vajon a múlt péntekit miért nem láttam (Kolonits Klára Traviátája volt az ok.). Többek szerint az, a valamely tévé által rögzített előadás volt eddig a legjobb a teljes sorozatban. (Ha van valami, ami egészen szubjektív, éppen ez, hogy melyik volt a legjobb, jellemzően mindig az, amelyiket kihagy az ember. Ezért jó ha valaki vagy egyet, vagy ha tud, akkor egy teljes sorozatot néz, utóbbi esetben biztosra megy.)

A tegnapi előadás talán az első kettőnél is gördülékenyebben folyt le, bár a néző saját állapota is óhatatlanul belejátszik abba, hogy milyen élménnyel távozik . A magam részéről elmondhatom, hogy ennél eltérőbb állapotban nem is ülhettem volna be erre a három estére.

( fél oldalnyi személyes kitérő következik, átugorható – azt hivatott szemléltetni, hogy a néző pillanatnyi állapota nagymértékben meghatározza, hogy milyennek látja az előadást)

Április 14-én elsősorban az érdekelt, hogy az általam odavitt hatvan diák hogy fog reagálni, az ELTE Bolyai Kollégiumának hallgatói szeretni fogják-e vagy sem. (Egy héttel később Cser Krisztián, egykori fizikus, a Bűvös egyik főszereplője mindkét minőségében közönségtalálkozót tartott ezeknek a diákoknak, akiket úgy látszik, hogy foglalkoztatott is a rendezés, mert eleget kérdeztek.) Ezen a napon fizikailag teljesen lemerült állapotban, de egy kellemes fogadóóra után lelkileg egészen rendben ültem végig az előadást, bár éreztem, hogy a kimerültség azért zavarja a befogadást, bár koránt sem annyira, mint amikor valakit más problémák foglalkoztatnak. Aki nem jár naponta színházba, az jobb, ha tudatosan igyekszik megfelelő állapotba hozni magát az előadás előtt és "rápihen".

Két nap múlva a második előadáson pihent voltam ugyan, de a háttérben hihetetlenül nyomasztott, hogy tudtam,  másnap át kell költöznöm a beteg anyámhoz. Ennek ellenére, sőt talán éppen a nyomasztó helyzet miatt fokozottan értékeltem az előadás minden percét, sőt egyáltalán azt is, hogy az Erkelben lehetek és beszélgethetek. Ezt az előadást én jobban sikerültnek érzékeltem, mint az előzőt.

Mire a tegnapi estéhez eljutottam, a legutolsó előadáshoz, már valamennyire el tudtam fogadni, hogy az életem paraméterei megváltoztak, már nem vagyok pánikban, mint egy héttel korábban, viszont a nemigen gyógyuló hangszalaggyulladásom miatt az előadás ideje alatt energiáim egy részét a nem-köhögés állapotának fenntartására kellett fordítanom. Sikerült nyolc (előre kicsomagolt!) negróval átvinni a teljes előadást, és még így is nagyon élveztem, sőt ezt éreztem a háromból a legjobbnak. (Aki csak egyet néz egy operából és a dátumok között tud szabadon választani, általában egyébként is célszerű egy sorozat utolsó előadását nézni. A szereplők rendszerint mindent beletesznek ebbe, talán azért is, hogy a lehető legjobb emlékként őrizzék meg az előadást. Néha előfordul, hogy idő közben valami balszerencse folytán valaki megbetegszik és akkor hoppon marad a néző. Legtöbbször mégis beválik a kivárásos taktika.)

Már konkrétan az előadásról…

A sorozatot most is, mint tavaly is a főzeneigazgató vezényelte, ennyiben változatlan a helyzet, viszont most már nem Halász Péter, hanem Kocsár Balázs tölti be ezt a posztot. Nem tudom, hogy mennyi próbával csinálhatták végig, de nem éreztem beugrás jellegűnek az előadásokat. (A zenei megvalósítás minőségéről írjanak csak a szakkritikusok, nekem nagyon rendben volt az egész, összeszedettnek tűnt a kórus – a Honvéd Férfikarral kiegészítve – és a zenekar is.)

Ezen az utolsó előadáson különösen érződött, hogy a szereplők, élen a kórus tagjaival szintén nagyon szerettek ebben a rendezésben játszani, amelyben szinte azt érezhették az eltérő jelmezek (Benedek Mari!) és koreográfia hatására, hogy ők is különálló emberekként vesznek részt, nem masszaként, ahogy az operaelőadásokon szinte mindig. A nyitány alatt élvezni szoktam Ambrus Mária díszletének látványát, majd a kórus első jelenetében most is figyeltem az arcokat és Ladányi Andrea egyénekre szabott koreográfiáját, aki most is, mint mindig egészen szuggesztív Samiel volt, lenyűgöző minden megmozdulásában. Erős jelenléte miatt igazi kihívás a vele együtt színpadra lépők reakcióit megfigyelni. Amit ő csinál ebben az előadásban az mindig annyira tökéletes, hogy képtelen lennék bármiféle ingadozásokat észrevételezni a kilenc alkalom között. (Vele kapcsolatban az is egészen megdöbbentő, hogy mintha változatlan kondícióban lenne a nyolcvanas évek eleje óta, amikor egy miskolci vendégjátékon a Boleróban először élőben láthattam.)

A kilenc este alatt néha változott, hogy mely jelenetek és szereplők vonzottak legjobban, idén – nem egészen függetlenül saját élethelyzetemtől – azt hiszem, hogy leginkább mégis Kovácsházi István Maxának folyamatos keserűségével tudtam azonosulni. Ez a „rosszkedvünk tele” hangulat, amelyet már bőven fejtegettem egy korábbi bejegyzésben szinte folyamatosan uralja lelkiállapotát, egészen az az érzésünk, mintha nyűg lenne számára az élet a maga egészében, azaz különösen maga a vadászat, mint foglalkozás, a nyomasztó teljesítménykényszer (próbalövés), a nősülés bonyodalmai, Agatha szemrehányásai, a kolléga rossz ízű megjegyzései. Kovácsházi István idei Parsifalja után erősen reméltem, hogy a topon marad és így is lett. Szerethető ez a színpadi alak, talán az énekes szólisták közül az ő mozgása és színpadi beszéde a legtermészetesebb.

Nem mintha maga a szöveg annyira hasonlítana a hétköznapi beszélgetésekéhez, és talán éppen azok a részei a legfeltűnőbbek, amikor a köznapi társalgás fordulatait akarja utánozni. Lehet, hogy tévedek, de a korábbi előadásokon a közönség mintha oldottabb lett volna, most nemigen nevetett senki, pedig elég poén záporozott ránk a látványon keresztül is és a feliratokat olvasva is nevethettünk volna. Lehetségesnek tartom, hogy a jelenlévők inkább meglepődtek egyes megoldásokon, nem tudták hirtelen értelmezni a hét atlétatrikós öreg ember jelenlétét, akik helyenként pedig erőteljesen ellenpontozták a szöveget. Különösen annál a résznél, amikor Anci – Rácz Rita – a szép fiatal férfitestek vonzerejéről énekel. Az utolsó előadást nézve erről eszembe jutott az előző este megnézett divatshow (BTF-program volt, A selyem útja, a lányomat érdekelte a három ruhatervező bemutatója, és ez alatt az egy óra alatt tudtunk találkozni is legalább), és megállapítottam, hogy Zsótér „modelljei” pont olyan kedvetlen-savanyú képpel masírozgatnak, húzogatják az emelvényt, vesznek részt a golyóöntésben, mint az igazi modellek, akik persze elég szépek és mindenesetre nagyon fiatalok.Ez a kedvetlenség és szomorúság a menő, a nép féktelen jókedve és gondtalan táncikálása kevésbé, ők azok, akik feltehetően képesek sok gondolkodás nélkül mégis jól érezni magukat alkalmanként...

Talán a hangulat a legoldottabbá a koszorúslányok jelenete alatt vált, mintha itt már azért mindenki rájött volna, hogy amit látunk az mégis vicces. A korábbi előadásokhoz képest most már két koszorúslányt is láttam más előadásokban szólózni, Haris Nadint és Magassy Júliát. Az, hogy ki a többi hat, fogalmam sincs.

A lányokat nézve  Rácz Rita esetén nem vettem ingadozást észre, viszont Szabóki Tünde szerintem lényegesen egyre jobb lett ahogy a sorozat haladt, és eléggé úgy tűnt, mintha Rácz Rita kihívó és kacér (mutatós és a szerephez illő) alakítását a lehető legegyszerűbb színpadi viselkedéssel és egészen természetes beszédstílussal akarná ellenpontozni. Látunk kétféle női hozzáállást, és nem kétséges, hogy ez az Agatha illik Maxhoz. Nem olyan játékos és frivol, mint amilyen Fodor Beatrix volt a másik szereposztásban tavaly, de ebben a felfogásban is nagyon lehetett élvezni.

Gábor Géza is az előadás stabil pontja, nyilvánvalóan poénként hat már az is, hogy Szabóki Tünde apjának van kijelölve mindenféle öregítő smink nélkül. Én a próbalövés tragikus pillanatában mindig őt szoktam nézni, mert az egészen megrendítő, ahogy reagál lánya vélt halálára, ahogy erőt vesz indulatain és végül megkönnyebbül.

Beöthy-Kiss Lászlót egyszer láttam Kilianként, az első két alkalommal Kiss Péter játszotta a szerepet. Utóbbi mintha még jobban élvezné, az első este még a tapsrendet is kivárta, bár legszerencsésebb szólistaként az előadás első fél órájában „letudja” a munkát és mehetne haza. Mindketten nagyon optimálisak erre a szerepre, jó is az általuk dominált jelenet.

Kováts Kolos egész pályája súlyával énekli a remete szövegét, kinyilatkoztat. Ezúttal egyedül csinálta végig a teljes sorozatot.

Ha valaki eddig eljutott („köszönöm, Samiel!”), akkor lehet még a harmadik oldal aljára érkezve némi hiányérzete. Hátha lesz akit érdekel, hogy miért éppen az a címe a bejegyzésnek, ami és miért szedtem elő Nietzche egyik többször idézett felszólítását („Szeresd a sorsod!”). Az előadást nézve, ha figyeljük a szereplők viszonyait, akkor láthatjuk, hogy a futólag megjelenő magabiztos hercegen (Busa Tamás), a remetén, illetve a lövészverseny nyertes Kiliánon kívül a többiek közül nemigen van, aki legalább többé-kevésbé elégedett a helyzetével. A főerdészt is nyugtalanítja lánya sorsa, a próbalövés és Max pechsorozata, idegesíti a másik beosztott vadászlegénye, Kaspar, de valószínűleg alapállapotában még ő is inkább az elégedett emberek közé tartozna, de sajnos őt viszonylag keveset láthatjuk. A lányok sem boldogok, amint kiderül, Agatha menyasszonysága sem méznyalás.

Hozzájuk képest a vetélytársa és menyasszonya ellen fondorkodó Kaspar jelentősen nagyobb energiákkal és életkedvvel cimborál magával az ördöggel, bár messze nehezebb helyzetben van, hiszen erősen úgy tűnik, hogy ha nem kerít másik áldozatot maga helyett, akkor neki kell elvesznie. Ő mintha ismerné a német filozófust és megfogadta a tanácsát, belenyugodott abba, hogy milyen keretek és feltételek között élheti le viszonylag tűrhetően az életet. (Mi is gondolhatunk erre, akár jó képet is vághatunk a ránk váró kellemetlen feladatokhoz, amelyekből mindenkinek jut bőven. Csak Kaspar végzetét látva, nehogy azt a tanulságot vonja le valaki, hogy a kesergés-nyavalygás mégis célravezetőbb, mert a "lúzer-pasas" marad életben, a vakmerő "nagy játékos" pedig elpusztul.)

Cser Krisztián alakításából ebben a három előadásban még fokozottabban érződött, hogy egyáltalán nem bánja a veszélyt, a kockázatokat és úgy jár a Farkas szurdokba golyót önteni, mintha mindennap ezt tenné, még puskát sem hurcol magával. (Természetfeletti erőkkel szemben úgysem érne semmit.) Amikor Samiel neki szegezi, hogy „vagy ő vagy te”, akkor elillan hetykesége, viszont látjuk helyette a szemén a pánikot. A golyó öntést rosszabbul viseli ő, aki kihasználta Samiel ördögi varázserejét, mint az ártatlan és a körön kívül maradó Max, akire a csábítás nem hat, nem akar semmi különöset megszerezni magának, csak nyugodtan szeretne létezni.

Már az első rész végső jelenetének beállítása előlegezi, hogy maga Kaspar lesz a kiszemelt áldozat, de még a zárójelenet előtt közvetlenül is van módja arra, hogy kellő méltósággal és imponálóan átkozódjon, amely lehengerlően hat.

Kaspar áriái mind nagyon erőteljesek, és sokkal rövidebbek, mint Max lírai panaszai, amellyel sorsának alakulását siratja. Az előbbiek már helyenként (az utolsó felvonásban kifejezetten) Wagner későbbi műveire emlékeztetnek és Cser Krisztián éneklését hallgatva nem bánnánk, ha további Wagner szerepek is utolérnék hamarosan.

Jövőre A bűvös vadász nem tér vissza hozzánk, de reménykedjünk, hogy egy újabb tematikus év programja majd előhívja megint ezt a darabot és ezeket a szereplőket. Addig meg a német repertoár kedvelőinek be kell érnie néhány Wagner előadással.

Címkék: Opera Zsótér Sándor Kiss Péter Erkel Színház Cser Krisztián Gábor Géza Szabóki Tünde Rácz Rita Ambrus Mária Busa Tamás Ladányi Andrea Benedek Mari Kovácsházi István Kocsár Balázs Kováts Kolos Bűvös vadász Beöthy-Kiss László

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr298661062

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása