Miután E.T.A. Hoffmann virágcserepe kötelező olvasmány, bár azok között is inkább a slágerlista alján van, mégis feltételezem, hogy azért vannak, akik a címet olvasva tudják, hogy a regény főszereplője nem Veronika, hanem Anselmus, a kétbalkezes diák. Akkor most mi is van? – NEKEM mégis Veronika vált a Laboda Kornél és Varsányi Péter által készített átdolgozás legfontosabb szereplőjévé, vele mentem, érte izgultam, hogy szerelmével boldog legyen, még akkor is, ha az elmúlt több mint húsz év alatt, amióta ezt a művet is tanítom, értelemszerűen már kiderült, hogy sajnos ez nem fog bekövetkezni.
Rujder Vivien játéka már A brémai muzsikusokban is feltűnt, és én, akinek nehezére esik a számtalan új színinövendék beazonosítása, őt azonnal megjegyeztem báránykaként. Azóta is meggyőzött több alkalommal is, és ezen a számomra legkevésbé sem alkalmas – munkanapnak számító – szombat délutánon már elsősorban éppen rá gondolva szántam rá magam a megtekintésre.
Ugyan jellemzően nem hiszek a regények színpadi adaptációinak sikerességében, nagyon kevésszer tapasztaltam azt, hogy a műfajváltás során nem sérül alapjaiban egy történet, most kissé reménykedtem, hogy hátha csoda történik és sikerül a nagy mutatvány és az egyébként is középiskolásoknak készült előadás által később majd tanítványaim közül az, akit érdekel, esetleg közelebb kerülhet a mű világához.
Ez az adaptáció, ahogy a legtöbb, néhány ponton követi a mű világát, viszont van benne néhány olyan komolyabb változtatás, amely miatt nem mondható el, hogy kiváltja a regény elolvasását. Összességében a mű szelleméhez többé-kevésbé így is hű és nem kidobott idő az a másfél óra, amelyet Varsányi Péter rendezésének megnézésével töltünk.
Az egyik – számomra fontos – módosítás talán nem is a szövegből következik, hanem a szereposztásból. A regényt olvasva – gondolom én – az átlagolvasó abban reménykedik, hogy Anselmus a fantáziavilágban ragadjon le és ne a polgári létet válassza. Én ezzel legalábbis így voltam, különösen azért, mert a regényben a két rivális leányzó (Veronika és Serpentina) egyike sem elevenedik meg, mindkettő a lehető legsematikusabb, egy-két jellemzővel körülírt. Jelen esetben viszont látunk egy igazi-hús vér leányzót Veronika személyében, álmokkal-vágyakkal, akiről a szerző ellenére mégis azt hisszük, hogy tényleg szerelmes Anselmusba, nem pusztán udvari tanácsosné akar lenni. A darab végén tragédiaként hat döntése, hogy férjhez megy a Figeczky Bence által valóban kellően ellenszenves (de karakteres) figurává tett Heerbrand irattároshoz, akire szintén emlékezni lehet az előadás után is, és egyáltalán nem vagyunk meggyőződve, hogy Anselmus jó utat választott. Természetesen lehet, hogy ez is a rendező célja és a művel ellentétben azt sugallja a közönségnek, hogy rossz nyomvonalat követnek, ha a fantázia (netán a művészet) világába menekülnek és jobban járnának ők is, ha maradnának szépen a polgári közegben. Ha ez volt a cél, akkor ez érvényesült is.
Amíg Rujder Viviennel könnyedén azonosulni tudunk, nagyon él a színpadon, addig a zöld kígyócska sokkal nehezebben játszható szerepét Mészöly Anna nem tudja plasztikussá tenni. Hangja sem sejtelmes, nem érezzük a varázslatot. ((Nem állítom, hogy most azonnal tudnék mondani valakit, aki ezt a megfoghatatlan, lenyűgözően éteri jelenséget BIZTOSAN megcsinálná az Ódry Színpad körülményei között ebben a rendezésben, de mondjuk próbálkoznék esetleg Kurta Nikével, és akkor lenne esély rá, hogy hiteles legyen Anselmus, azaz Lestyán Attila választása.)) Túl nehéz ez a feladat, annyira nincs fogódzó hozzá, így nem is lenne méltányos felhánytorgatni Mészöly Annának azt, hogy a varázslat nem sikerült.
Anselmus figurája és élethelyzete nagyjából változatlan, de talán őt is ugyanaz gyengíti: túl életszerű a kapcsolata Veronikával, nagyon szeretnivalóak együtt, ahogy kicsúfolják az irattárost a háta mögött, emiatt viszont a darab végkimenetele végképp nem logikus és elbizonytalanodik az egész szereplő alakja a végére. Amíg Lestyán Attila, aki alkatilag passzol a szerephez, a szerencsétlen lúzert játssza az elején, az egészen rendben van, és jól sikerülnek a segédtanító házában játszódó jelenetek is, melyekben fontos szerepet kap Paulmann segédtanító is, Veronika apja. Kerekes Józsefet jó régen nem láttam, jelenlétével feldobta az előadást, ahogy Gyabronka József is Lindhorst szerepében. El lehetett neki hinni a kettős életet, azt is, hogy néha szalamandrává tud változni, ez a legtöbb ami elmondható.A játszott szerep egyik színésznek sem kihívás, több színpadon töltött évtized után a kisujjukból rázzák ki ezeket a karaktereket, érezzük játékukon ezt. Blasek Gyöngyi az almáskofa szerepében másféle színjátszási stílust képviselt, elütött a közegtől, de ez a történethez is illeszkedett, így lehetséges, hogy szintén a rendezői szándékkal egybehangzóan történt. Vitányi-Juhász István és Zoltán Áron kisebb szerepekben kisebb hatással volt az előadás alaphangulatára, ők most azt tapasztalhatták meg, hogy milyen másoknak alájátszani. Kevés bizonytalanabb pálya van, mint a színészi, a végzős színészek közül nem lesz mindenkiből örökös címszereplő.
Boros Dorottya valószínűleg a pénzhiány hatására tervezett ilyen kissé jellegtelen és sivár látványt, nekem nagyon hiányzott az, hogy amikor Lindhorst levéltáros háza hirtelen elvarázsolódik, legalább fényekkel ne éreztessék át ezt a más közeget. Én leginkább az egészen eszköztelen, csak a színészekre építő színházat kedvelem, de egy ilyen történetnél – ha már van valamiféle díszlet – akkor a fehér vásznakat és a magasból lelógó néhány befőttesüvegbe tett zöld növény-utánzatot mégis keveslem. Az arany virágcserép kifejezetten hiányzott az előadásból és vele együtt az a kis többlet, ami miatt érdemes egy ilyen vállalkozásba belefogni, most is - mint a színházi előadások döntő többségénél - a részeredményeknek örülhettünk.