Ha egyszer lemaradok egy előadásról a bemutató időszakában, rendszerint jó sok idő eltelik mire bepótolom. Vannak a várólistámon repertoár előadások, amelyeket hónapról hónapra tologatok egyszeri „kihagyhatatlan” események miatt. Annak, hogy a 2014. július elején bemutatott Bill Manhoff által írt komédiát most mégis megnéztem legfontosabb oka a két szereplő volt, akiket az elmúlt időszakban nagyon jó formában láttam (lsd. Száll a kakukk fészkére, illetve Sirály) és ilyenkor ébred fel bennem rendszerint a vágy, hogy megnézzem őket mindenben, ami még valami miatt kimaradhatott.
Sem Szabó Kimmel Tamás, sem Jordán Adél jelenleg műsoron lévő repertoárjából nincs sok restanciám (egy illetve kettő csak), a port.hu által felsorolt eddigi munkáik alapján valóban indokolt is volt az Orlai Produkció döntése, jó ötlet volt éppen rájuk bízni egy kétszereplős darabot, mert nem csak jó színészek, de vonzóak, „jól eladhatóak is”. (Most is pótszékes telt ház volt és ezt nézni, egy ilyen nézőtéren lenni nagyon otthonos érzés, az élő színház így hat igazán.)
A Bagoly és Cica a Belvárosi Színház szórakoztató célzattal bemutatott film-újragondolásai közé tartozik Pelsőczy Réka rendezésében. Az én helyzetemet nem nehezítette meg a film ismerete, fogalmam sincs, hogy mennyi hasonlóság maradt meg, és azt sem tudom, hogy a nézők, akik az elmúlt másfél évben erre jegyet vettek, ugyan a film vagy a két színész nevére cselekedtek így. Egy biztos, a szórólap leírása kikapcsolódást, szórakoztató estét ígér.
Kálmán Eszter díszlete, amely összecsukható és szétnyitható, belül egy nagyon kis garzonlakást rejt, amely a legökonomikusabban van berendezve, felhajtható ággyal, az előszobában elhelyezett WC-vel. Aki egy ilyet bérel, az nincs jó helyzetben, rögtön sejtjük. Az összecsukás által a külső helyszín is létrehozható - San Francisco városi parkja - ráadásul jól szállíthatónak is kinéz a díszlet és ez nagyon fontos, hiszen az Orlai Produkció minden darabja eleve utaztatásra is készül.
A hangsúly a színészi munkán van. Pelsőczy Réka színész-rendező, tehát belülről tudja, hogy egy színészt miként kell jó helyzetbe hozni és képes is erre. A darab ugyan nem egy klasszikus, feltehetően nem fogják egymás után sorban megrendezni a színházak, mert meglehetősen lapos és jól sejthető már a szórólap alapján, hogy milyen fordulatok várhatóak, sőt a szövege sem annyira izgalmas. (Az, hogy valaki nem tudja, hogy ki Freud élénk nevetést vált ki a nézőtéren. Én ezen kicsit sem tudok nevetni, mert mindennapjaimban is érzékelem ezt a helyzetet, lesznek olyan tanítványaim, akikben Freud neve éppígy nem fog megmaradni, bár remélhetőleg nemsokára érettségi bizonyítvánnyal is fel lesznek szerelve. Nem tudom, hogyha őket jó sorsuk egy hasonló előadásra bevonzza majd, egyáltalán fog-e bármi is rémleni, vagy csak a női főszereplőhöz hasonlóan annyit fognak észlelni, hogy valamit nem értettek meg abból, amit körülötte elmondtak.)
A színészek mindent megtesznek, hogy elnyerjék rokonszenvünket. A szerelmi kapcsolat kezdeményezője a nő, aki kettejük közül gyengébbnek tűnik és az előadás jelentős hányadában úgy néz ki, hogy nem fogja elérni a célját, nem lesz képes megszerezni magának ezt a gátlásos, iránta érdeklődést nem mutató írót. Jordán Adél ezt a szép, ámde „buta liba” figurát, akinek a magához való esze azért megvan, hitelesen és szerethetően hozza. Vele megyünk. Szabó Kimmel Tamás már az elején nagyon meggyőzött arról, hogy neki semmi köze nincs és nem is lehet ehhez a nőhöz, nem épülhetnek be egymás életébe és azt hiszem, hogy a váltáshoz annyira nem kapott muníciót a darabból, hogy voltaképp annak ellenére lepődtem meg, hogy együtt maradnak, hogy minden logika szerint így is kellett történnie. Szabó Kimmel Tamás – számomra – legizgalmasabb jelenete, amikor altató mesét mond a betolakodónak („Az öreg indián visszanéz”). Hiába, nem kis varázsa van annak, amikor egy jó színész minden kellék nélkül csak úgy elmond egy akármilyen történetet, muszáj rá figyelni. Mindketten jobb darabot érdemelnének, bár ezt az előadást is működtetni tudják, el kell ismerni. (Jordán Adél a Sirályban árnyaltabb személyiséget mutathatott nemrég, de egy színésznek mindig annak a szerepnek a körvonalait kell élettel megtöltenie, amelyiket megkapja.)
A darabban adott két össze nem illő karakter, akikben csak az a közös, hogy mindketten sikertelenek és többre vágynak, mint amit elértek és mivel nincs is más szereplő, őket ismerjük meg közelebbről, nekik fogunk drukkolni. Követjük az ismerkedés fázisait, ahogy először a lány ráerőszakolja jelenlétét az íróra, aki tiltakozik ellene, majd beadja a derekát, később pedig látjuk, ahogy mégis a hidegháború és a zaklatás korszaka után jön a dramaturgia által meghatározott happy end. Egyszerűen nem történhet másként, muszáj, hogy jó véget érjen a történet, és mi nézők egy fárasztó hét után péntek este ültünk be, és éppen ezt szeretnénk kapni, nem biztos, hogy mindig a világ bajain akarunk töprengeni, néha „futunk a gondolat fájdalma elől”, ahogy azt a darabbeli író mondja is. Igaza van, néha erre van szükségünk. Ma este azt is kaptuk, amit ígértek nekünk – felhőtlen játékot. Ez pedig nem kis dolog.
