2014. február 14-én mutatták be Gothár Péter rendezésében az előadást, amely vasárnap este már 31. alkalommal került nézők elé. Kilencvenkilenc fős a Kamra nézőtere és meg is telt rá. A darabot Rubin Szilárd Aprószentek című regénye és forgatókönyve, Keresztesi József monográfiája és Legát Tibor Magyar Narancs-beli cikksorozata alapján színpadra alkalmazta Németh Gábor.
A történet egy 1953-54-ben Törökszentmiklóson megesett gyilkosságsorozathoz kapcsolódik, amelynek minden részletére azóta sem derült fény. A rendezőt valószínűleg mégsem éppen maga az ügy, az öt tizenéves lány eltűnése (és a rejtély kapcsolódása a szovjet katonákhoz) érdekelte, és nem is pusztán a fiatal lány, Jancsó Piroska összetett személyisége, akit gyilkosként kötél általi halálra ítéltek, hanem Rubin Szilárd író szenvedélye, amellyel a lány halála után 12 évvel nyomozásba fogott és negyven éven keresztül foglalkozott vele. Töredékes regénye, az Aprószentek végül 2012-ben jelent meg és közvetlenül a bemutató előtt én is elolvastam. A mű rám is hatással volt és a bűnügyi múzeumba én is elmentem, ahol az író annak idején beleszeretett a halott gyilkos fényképébe.
Ez az a történet, amelyre valóban nem rossz a rákészülés, hiszen könnyen előfordulhat, hogy nem áll össze minden részlet azonnal. Mivel én másfél év után is alaposan emlékeztem az olvasottakra - ez nem az a könyv, amelyik olyan könnyen elfelejtődik - nem tudom megállapítani, hogy előkészület nélkül szembesülve milyen élmény. Egy biztos, hogy a rendező mindent megtesz azért, hogy felkészítse a nézőt már az előadás előtt. A Kamrában szokatlan módon egy igazán részletes szereposztást helyeztek el, amelyben a színre lépés sorrendjében minden név megemlíttetik és minden több szerepet játszó így többszörösen fel van sorolva. A cselekmény lényege, a források, illetve néhány fénykép is támpontként szolgál.
Ennél jóval szokatlanabb eszközt is bevet a rendező azért, hogy működjön az általa kitalált és ráadásul kis mértékben interaktív koncepció. Rendszerint nem szoktak a színészek rajongani azért, ha előadás előtt vagy után keveredniük kell mezei nézőkkel - ráadásul a Kamrában fokozottan nehéz a helyzet, hiszen a büfé az előadás előtt és után színészbüfé és társalgó. Gothár Péter most viszont néhány kiválasztott színészét megbízza azzal, hogy részben a történetről is adjon tájékoztatást, másrészt sorolják fel azokat a rendezői elvárásokat, amelyeket velünk szemben támasztanak. Aki még nem látta az előadást, de fontolgatja a megtekintést, jobb ha már most tudja, hogy egyes jeleneteknél tapsolni kell, máskor felállni, sőt aki bizonyos sorokba ült, onnan egy időre át kell vonulni a színpadra. (Gothár Péter aki díszlettervezőként is funkcionál, mindig szokatlan tereket talál itt ki - most a tér egyik felében ülünk mi és a másik felében egy hosszú emelvényen, illetve közvetlenül alatta folyik a játék.)
Az előadás folyamán a nézők a kapott utasításokat szintén engedelmesen végrehajtják, közben megnézegetik a kiosztott fényképeket - a meggyilkolt lánykákról - és figyelnek, kombinálnak szakadatlanul.
Ugyan a történet nem biztos, hogy túl vonzó, különösen azért, mert a főszereplő valóban nem tűnik ártatlannak és a gyilkosságait nemcsak a pénzhez jutás vágya, de szexuális késztetések is (leszbikus vagy pedofil? - nehéz eldönteni) kiváltották és nem ígér az előadás könnyű szórakozást sem, mégis imponáló az a professzionalizmus, ahogy a Katona társulata által megszólal. Igen, ezekkel a színészekkel akármilyen történet életre kelne és megérintene minket.
Két szereplő az, akire a történet miatt a legnagyobb hangsúly esik: az író és halott szerelme, Piroska. Keresztes Tamás nem először játszik kissé félszeg férfit, aki mintha némileg bizonytalanul keresné az útját az életben és segítségképpen ehhez gyakran kap a jelmeztervezőtől (jelen esetben Tihanyi Ildikó) rosszul szabott, túl bő öltönyt, amely kellően előnytelen számára. Én elhiszem neki a szenvedélyt, ami fűti, jó az a megoldás, amely néhány jelenetben együtt szerepelteti a lánnyal, megadja neki a képzeletbeli találkozás esélyét legalább, akivel valószínűleg negyven éven át így is párbeszédet folytatott. A jelenetek között néha látjuk a kinagyított lóversenypálya-társasjátékot, amelyen halad előre, illetve körbe-körbe a két szereplő bábúja. Folytatódik a nyomozás, de ugyanígy nem jut következtetésre, nincs végső eredmény, nincs bizonyosság és főleg nincs rehabilitáció, amire valószínűleg elsősorban törekszik.
Borbély Alexandráé a feladat, hogy Jancsó Piroska nem hétköznapi személyiségét árnyalja. Ami jó, sikerül nem pusztán egy gyilkost látnunk, vagy legjobb esetben is olyan valakit, aki segédkezett öt gyereklány megölésében, de látjuk a hátteret is, a kiváltó okokat, amelyek oda vezethetnek, hogy valaki képes embert ölni egy ruháért, illetve az eladásából befolyó kevéske pénzért. Piroska tudatlan, de utolsó éjszakáján is egy kosár könyvet kér, amelyekbe belenézeget. Ellentmondásos egyéniség, de érzékelhető az a szépség is, amely az írót hozzá vonzotta.Látjuk, ahogy verset szaval - tapsolunk neki-, találkozásait későbbi áldozataival, kihallgatását, sőt kivégzését is eljátsszák. Ezekből a jól választott mozzanatokból összeáll a teljes kép a nézőben. (Én a könyvet már eleve abban a tudatban olvastam, hogy Borbély Alexandra lesz a főszereplő, így nem tudom megmondani, hogy ez milyen mértékben volt felelős azért, hogy valóban Piroskának képzeltem.)
A többi színésznek egy-egy apró jelenet jut, kisebb villanások, kivéve talán négyet, akik több fontosabb szerepben is fellépnek és nem egyszer nyílt színi átöltözéssel kell váltaniuk. (Kovács Lehel átalakulása a legemlékezetesebb.) Ez nem zavarja meg az előadás élvezetét, a további elidegenítő rendezői megoldások ellenére sem (mert az, amikor Keresztes Tamás civilben felszólít, hogy most kellene tapsolni vagy felállni), amelyek elsősorban azt a célt szolgálják, hogy tudatosítsuk magunkban: most színházat nézünk, figyeljük hideg fejjel a látottakat és elsősorban ne érzelmileg vonódjunk be.
A négy színész közül, akik a legfontosabbak mellékszerepeket kapják elsőként említendő a félénk és kiszolgáltatott gyereklányok-barátnők szerepében fellépő Rezes Judit, aki bárzongoristaként (és egy paróka segítségével) egy egészen más karaktert is megformálhat, sőt ebben a jelenetben még kicsit nevethetünk is. Hasonló hatású paróka kerül később Pelsőczy Rékára, aki pincérnő, de egyben néhány jelenetben Piroska a gyilkosságokban is bűnrészes nagyanyját is. (Fogalmam sincs, hogy a Katona színészei mennyire szeretik azokat az előadásaikat, amikor nem egy nagy feladatot kapnak, hanem ún. fregoli-szerepeket, amikor csak pillanatok-percek állnak rendelkezésre, hogy megmutassanak egy-egy eltérő sorsot. Jelen esetben többen is vannak ilyen helyzetben.) Pelsőczy Rékának ahhoz képest nem rossz, mert virtuóz módon több gyökeresen eltérő karaktert mutathat meg és az ő jelenetei némelyikébe is vegyül egy kis humor. Mészáros Béla nemcsak katonatiszt, de szintén módja nyílik a Rezes Juditéval azonos nagy szőke női parókában énekelni. A nézők ezt nézve egy kicsit lelazítanak. A többiek közül kicsit jobban figyeltem két egyetemistát, Pálya Pompóniát és Jéger Zsombort, akiket három nappal korábban láttam utoljára a Száll a kakukk fészkére c. előadásban, de rajtuk kívül még van további hét közreműködő, akik mind több alakban is feltűntek.
Az előadás valószínűleg azok közé tartozik, amelyik hosszú távra nyomot hagy a nézőben. (A könyv is olyan volt.) Érdemes a megtekintését beiktatni a színházi terveitek közé.