Idén minden korábbi rekordját megdönti az Operaház, 33 bemutatót sorol fel a műsornaptár és még ezeken kívül is 39 további operát tartanak repertoáron. Ráadásul sok a ritkán játszott darab is. Óriási kihívás ezt a nagyüzemet működtetni, de a mezei nézőnek, aki nem rendelkezik igazán alapos zenei képzettséggel, pusztán csak a fejébe vette, hogy követi az eseményeket, hasonlóképpen túl nagy ez a feladat. Ezt éreztem ismét, amikor csütörtökön az Andrea Chénier felújítást megnéztem az Operaházban.
Selmeczi György rendezése 2007. februárjában került először színre az Operaházban, most ennek a felújítása nézhető még néhányszor. Korábban mindössze egyszer próbálkoztak itt vele, a színházi adattár csak egy 1978-as Szinetár-félét említ a két szegedi mellett. (Utóbbiak Galgóczy Judit és Bodolay Géza nevéhez fűződnek, egyiket sem láttam.) A november 12-i előadás a jelenlegi hat alkalomból álló sorozatban a harmadik volt, azóta tegnap is lement és november 18-án és 22-én még kétszer nézhető idén, ha valaki akarná.
Ahogy ránéztem a 2007-es színlapra, csodálkoztam, hogy maradhatott ki, ha egyszer annyi (számomra) fontos énekes szerepelt benne. Akkoriban jártam a legkevesebbet színházba, olasz tanulmányaim nem hagytak számomra túl nagy mozgásteret és paradox módon ezt az olasz nyelvű operát is kihagytam.
Nem mondhatom, hogy most sokkal jobban belefért az életembe ez az előadás. Elsősorban azért néztem meg, hogy ha már ennyire irreálisan sok bemutatót vállal az Operaház (Prágában idén a 3 helyszínen KILENC új operabemutató van csak - összehasonlításként ennyit megjegyzek), megpróbáljak lehetőleg mindegyikről néhány benyomást rögzíteni.
Hiába elégedetlenkedtem az eddigi bemutatókkal (kivéve a Figaro 2.0-át), soha nem zárható ki, hogy éppen a soron következő lesz az újabb kivétel. Még bízom a csodákban, ugyan a számomra újnak számító ismeretlen operák közül most nem tudtam igazán élvezni sem a Sábát, sem a Werthert, elméletileg előfordulhatott volna, hogy éppen az Andrea Chénier lesz az új kedvencem, ahogy ez másfél éve megtörtént a Ruszalkával, amelyikre úgy ültem be, hogy még körülbelül sem volt fogalmam a cselekményről sem és mégis azonnal beleszerettem. (Mellékesen: a Ruszalka prágai előadása ugyanezen hetemnek a fő eseményévé vált és sajnos szinte mindent elhomályosított, amit azóta láttam.)
Nem történhet folyton csoda, az előadás nem érintett meg. Mivel sok múlik a néző állapotán, mielőtt írok akármit is az előadásról, muszáj leszögezni, hogy a fiaskóért nem hibáztatható kizárólag a rendezés minősége, vagy netán az előadók, nagyon számított az is, hogy túl sok számomra fontosabb előadás között néztem meg ezt, "kipipálási szándékkal" (és mert a későbbi időpontok nem lesznek jók). Így persze kiesett az, ami még probléma lehet, a túl nagy elvárás, ugyanakkor arra is rájöttem, hogy én akkor élvezem a legjobb eséllyel az előadásokat, ha előtte eleget tudtam a zenét hallgatni. (Így tudtam igazán befogadni A béke napját is, de benne volt több hónapnyi előkészület.) Mivel ez a ráhangolódás időigényes, a Házban pedig van havi 3 új bemutató átlagosan, amelyek nagy része új számomra, így csak egy-egy alkalomra tudok felvértezve menni. Ennyi új művet nem tudok megfelelően értékelni-élvezni. (Az Otellót akár tudhattam volna, annak a zenéjét jól ismertem, az esetben egy elfogadható rendezői koncepció, amely nem éretlemezi félre az egész művet, megoldotta volna a helyzetet. Az viszont akkora gödör volt, hogy érzem, minden további bemutató fogyaszthatónak fog tűnni, ha összevetem vele. Ennyi haszna azért volt.) Hamarosan jön az Élet a Holdon és Puccini Triptichonja, meglátjuk, hogy milyen élménnyé válnak azok is.
AZ ELŐADÁSról:
Selmeczi György rendezése "hagyományos", azaz a mű interpretációjára törekszik és nem figyelhető meg olyan szándék, hogy netán aktualizálni próbálta volna a francia forradalomban kivégzett költő tragédiáját. Jellegében az előadás így a már említett Werther vonalához áll talán a legközelebb. Zeke Edit díszlete alkalmas a szövevényesnek tűnő cselekmény lebonyolítására, Velich Rita jelmezei pedig korhűek és eleget tesznek az operalátogatók többsége által támasztott elvárásnak: az előadás látványos, színpompás. A cselekmény egyes fordulatai eszembe juttatták Hábetler András beavatóit, amikor jellemzően elmondja, hogy az operában a bariton akadályozza a tenor és a szoprán szerelmét. Ez most is így van, emlékeztet több ponton a sztori a Toscára, viszont utóbbi kevésbé van túlbonyolítva - nem is megtörtént esetet mond el. Ez az előadás, különösen ha az említett Otellóhoz viszonyítjuk, nem kelt hatalmas indulatokat, nem fog a fél nézőtér dühösen háborogni a ruhatárban - bár lesznek olyanok is, akik energiadúsabb színházat várnának és ezt egyszerűen túl kevésnek fogják tartani.
Az Operaház törzsnézőinek valószínűleg ebben az esetben kizárólag a zenei megvalósulás fog számítani, és az a kérdés, hogy a három főszereplővel mennyire elégedettek. Minthogy én elsősorban a színházi oldalát piszkálgatom az előadásnak, nem hagyhatom említés nélkül, hogy nekem sajnos a lényeg az, ami hiányzott belőle. Nem jött át egyáltalán a tenor és a szoprán szerelme, sőt az sem, hogy a bariton is igazi érdeklődést mutatott volna utóbbi iránt. Az jött le, hogy a megfelelő áriákat mindenki igyekezett képességeihez mérten a legjobban előadni, amely hol jobban, hol kevésbé sikerült. Miután nincs semmiféle összehasonlítási alapom, csak halovány megérzéseim lehetnek, magabiztos kijelentést nem tudok felelősséggel hangoztatni. Amit biztosan érzékeltem - és ebben más, kevésbé mezei nézők is megerősítettek - Pinchas Steinberg zenekara egyszerűen túlharsogta néhány ponton a szólistákat, akik nem mindig voltak képesek a kihívásnak megfelelni. Rálik Szilvia esetén fordult ez a legkevesebbszer elő - neki azért jó erős orgánuma van, bírta a versenyt. Ráadásul, hiába szoprán, érteni is lehet azt, amit énekel. Egyedül egy szerelmi háromszöget mégsem tud eljátsszani.
A címszereplő tenor Kamen Chanev számomra egészen új név, semmiféle előismeretem nem volt róla, amikor beültem. Egyet tudtam, hogy a műsortervben még Fekete Attila neve szerepelt. Amennyiben vele nézhetem, egészen biztos, hogy jobb eséllyel hat rám az előadás. (Fekete Attila énekelte már ezt az eredeti bemutatón is.) Nem volt rossz ez a tenor, de számomra mindig megkérdőjeleződik az, ha külföldit hoznak egy szerepre, ABBAN az esetben, ha létezik egy jobb orgánummal rendelkező magyar is a feladatra. Fekete Attila - ha színészileg nem is, de hangja által feltétlenül jóval magasabb szintet képvisel, ráadásul örülni kellene annak, hogy nem akarja jóval drágábban külföldön kamatoztatni képességeit. Fel kellene az értékét ismerni, és itt kellene a lehető legjobb feladatokkal megkínálni, hogy mehessen előre a pályája. Ez a szerep feltétlenül hálás egy tenoristának, és a 2007-es premier óta lehet elég néző, aki Fekete Attilára inkább kíváncsi lett volna, mint egy ismeretlen vendégre. Van olyan törzsnéző, aki mesélte, hogy a premierre váltott legdrágább kategóriájú jegyét visszaváltotta, mert Fekete Attila neki megér több tízezer forintot, de egy "zsákbamacska" énekesre ezt nem kockáztatja meg. (Tömegek nem jöttek most sem. Szívszorító látvány volt ismét, sokadszor több száz üres szék társaságában nézni egy előadást, azt hittem, hogy legalább több turistát bevonz ez a nem túl gyakran látható opera.)
Az intrikus szerepében Gunyong Na erőteljes orgánumot mutatott, nem sikerültek rosszul áriái sem, de a fő dolog hiányzott: a három főszereplő között nem éreztem, hogy felizzana a levegő. Ahogy a lányom szokta mondani: nincsenek meg a kapcsolatok. Ennek ellenére az énekesi teljesítményüket nem becsülném le, de valahogy azt hiszem, hogy lehetne ezt még jobban is csinálni.
Az előadás további szereplői között viszont voltak olyanok, akik benyomásaim szerint nyújtották azt, ami az adott helyzetben adható volt - kisebb szerepben egy-egy villanással elérték azt, hogy mégse nézzek úgy vissza az estémre, mint kidobott időre, amelyiket inkább a fiamra kellett volna ráfordítani.
Az előadásnak feltétlenül a női vonal volt az erőssége, bár nekik jutott a kevesebb énekelni való.
Balatoni Évának egyetlen jelenet jut Madelon szerepében, áriája megrázó. Balatoni Éva az az énekes, akit mintha mindig csak ilyen kis terjedelmű karakter szerepekben látnék, viszont ezekben mindig a maximumot hozza. Azok közé tartozik, akikkel kapcsolatban a hiányérzet szó csak abban az összefüggésben jut eszembe, hogy miért nem kap több feladatot a Házban.
Vörös Szilvia most hasonló helyzetben volt, mint tavaly a Faustban - kis szerepben, néhány mondattal bizonyított. Bersi, a mulatt leány az énekesnő tolmácsolásában egyéniség, és a kedvenc jelenetem volt, amikor Rálik Szilvia, a főszereplő egy padon ülve neki panaszkodott arról, hogy mennyi problémát jelent a szépségápolás...Kettőjük között, ott és akkor VOLT kapcsolat, működött valamiféle női összetartás - kár, hogy az ilyen pillanatok csak ideiglenesen jelentek meg az előadásban.
A hatalmas toalettek, bonyolult paróka-költemények az első felvonásban valóban dominálnak. A szereplők méltóságosan, természetesen viselik. A főszereplő anyja, Coigny grófné szerepében Farkasréti Mária úgy van jelen a színpadon, mintha mindig is ezt hordta volna és valóban a saját szalonjában lenne. Hálás a szerep, annak ellenére, hogy a további három felvonásban már nem tűnik fel. Akár egy tapsrend beleférhetett volna azoknak a szereplőknek is, akik később nem tűnnek fel, ha már ezt a két jelenet erejéig feltűnő balett táncosok megkapják.
Zárójelben: a balett társulatból mindössze hat táncos - és csak kétszer - jelenik meg, de így is emlékezetesek. Ugyan nem figyelem idő és energia hiányában a táncosok előadásait, de el kell ismerni, hogy e pár perc is feldobta az előadást és örömmel ismertem fel Apáti Bencét és Bajári Leventét is a táncosok között. Szívesen próbálkoztam volna további nevek megtanulásával is, de a színlap egyetlen táncos nevét sem közli, mintha kevesebb súlyuk lenne, mint a legkisebb szólistának. Pedig ez nem így van! Apáti Bence akkor is feltűnik, ha hatod magával táncolja ugyanazt a koreográfiát. Nem a futottak még kategória.
Nyomot hagy még epizódszerepében Beöthy-Kiss László (akinek egy héttel ezelőtti beugrását a Marióba sajnos nem láthattam - bariton szerepben ráadásul!, de ennek a hőstettnek is maradjon ennyi nyoma legalább) és Cseh Antal, akinek mindig kellemes élmény a hangját hallani. Őt kevésbé nyomta el a zenekar, mint néhány szintén epizódszerepben fellépő további kollégáját, akiket most itt nem sorolgatok fel mind. A börtönőr szerepében Szüle Tamásra is emlékszünk - a történetnek ő az igazi nyertese, nagyon rendesen meg lett vesztegetve. Kétségei vannak, hogy fogadhat el aranyat a papírpénz korában. Neki mindössze ennyi baja van.
Hétköznapi este, egy-egy jó pillanattal - ez volt nekem az Andrea Chénier. Nem volt a nézésre igazán alkalmas a csillagállás - egy prágai Figaro és Ruszalka után, két Rajna kincse között valahogy tényleg ez lett a hetem legkevésbé emlékezetes estéje. De hátha majd egy későbbi időszakban más megvilágításba kerül ez a darab is. Nektek még lehet szép élmény ez a hátralévő két előadás más elfogultságokkal, más háttérrel, hiszen úgysem a dolgok számítanak, hanem csakis az, ahogy nézzük őket...
