Gothár Péter ismét rendezett a Katonában, pontosabban annak a kamaratermében. Megközelítőleg nyolcvanan néztük meg Sarkadi Imre immár 55 éves drámáját, az Oszlopos Simeont. Mivel júniusban tartottak előbemutatót, ez már a hatodik előadás volt, a hivatalos premier másnapján. Kérdés, hogy aktuális-e még ez a Sarkadi darab, miközben 1960 óta annyi minden megváltozott körülöttünk, amióta először (1967-ben) színpadra került a Madáchban, Gábor Miklós főszereplésével.
A szinhaziadattar.hu tanúsága szerint ez a 14. rendezés. Arányaiban kevésszer vették elő a fővárosban, és a vidéki színházak is csak egy-egy alkalommal. Aki ismeri a történetet, az meglepődni nem fog ezen, bár legalább két színésznek kínál igazán nagyszabású feladatot, amelyre akár kritikus-díj is könnyen szerezhető.
Kis János története az illúzióitól és erkölcsi gátlásaitól egyaránt már megszabadult értelmiségi lecsúszásáról szól. A darab híres (Arany Jánostól átvett) mondata ("Lássuk Uramisten, mire megyünk ketten!"), amelyet Sarkadi nyomán néhány rendező korábban meghagyott alcímként, erős nyomatékkal jelzi, hogy a szerző ezért a látványos csődért, amely a szemünk előtt bontakozik ki, nem tekinti kizárólagos felelősnek a Kádár-rendszert. A teljes katasztrófa előidézéséhez tényleg kell a főszereplő önsorsrontó hozzáállása is.
A darab elején Kis János festő és rajztanár, elveszíti munkahelyét, visszautasítják egyik képét, szerelme megérzi rajta a nihilt, így elhagyja, majd társbérlőt kap műteremlakásába. Ez már elég lenne így is, de még van mit veszítenie. A főszereplő hatékonyan ki is próbálja, hová süllyedhet, milyen cselekvési lehetőségek állnak nyitva még előtte.
Én ezzel a darabbal 16 évesen találkoztam először, Szőke István rendezésében Miskolcon. Akkor nagyszínpadon mutatták be, Kis Jánost Mihályi Győző, Vinczénét, az öncélúan gonosz házmestert pedig Tímár Éva játszotta. Rajtuk kívül még az azóta már elhunyt Fráter Katára is emlékszem. Az előadás hatással volt rám, utána rövid időn belül el is olvastam Sarkadi életművét. Úgy rémlik, hogy akkor és ott fel sem merült az, ami itt már a szórólapon is megemlítődik: "ez az értelmiségi-kép bizonyos mozzanataiban kifejezetten ironikus".
Azt, hogy akkor tragédiának játszották a művet abból is kiderült, hogy a színház "hős-színésze", aki a legtöbb főszerepet játszotta (így Rómeót is) lett Kis János. Önmagában az a tény, hogy most Ötvös András került az előadás centrumába, aki persze egri korszakában szintén egyre-másra kapott főszerepeket, de mégsem a Rómeó-típus megtestesítője, a legfontosabb tényezője a rendezői koncepciónak. Túl fiatalnak is érezzük, talán az ő Kis Jánosa sem lesz, nem is lehet eléggé szétesett. Nem akarjuk elhinni, hogy ilyen hamar is feladhatja valaki. Akármilyen kilátástalannak érzi a helyzetét, mégsem érezzük indokoltnak, hogy lecsúszásáért bárki mást is hibáztasson.
A bemutató óta eltelt időszak nem múlt el nyomtalanul a darab felett, ugyanolyan szemlélettel most már nem lehet közelíteni hozzá, ráadásul azóta a közönség is megszokta, hogy egységnyi idő alatt több inger éri, a történet kibontakozása is talán lassabb menetű ahhoz képest, ami ideális lenne.
A rendező, ahogy más előadásainál is, díszlettervezőként is funkcionál. Jól ki van találva a Kamrához képest viszonylag nagyméretű tér - Kis János műteremlakása -, amelyben az egész darab lejátszódik. Egységes, ugyanakkor jól tagolt is - el lehet képzelni, hogy valóban ilyen egy tetőtéri lakás. A közönség nagy része is jó látószögben ülve tudja követni az eseményeket. Elég sok használati tárgyat látunk, amelyek mind segítenek abban, hogy egy valódi lakást képzeljünk magunk elé. Ezt a valószerűség-benyomást Tihanyi Ildi jelmezei is erősítik, a karaktereket jól jellemző, korabeli ruhákat ad rájuk.
A szereplők közül többen is vannak, akiknek ez már az októberi második premierje, láthattuk őket vagy a Harper Reganban vagy Az olaszliszkaiban. Bár a három előadás közül egyértelműen Az olaszliszkai az, amelyiket a legerősebbnek érzem, mind mondanivalója, mind megformáltsága miatt is, de most is lenyűgöztek azok a színészek, akiket hosszabb-rövidebb ideig nézhettem. A főszereplő Ötvös András így is visz magával minket, hogy nem feltétlenül látjuk szükségszerűnek választásait. Igazán jó partnere Szirtes Ági. A házmester öncélú gonoszsága az eredetiben sincs megindokolva, de mivel minden mozdulata annyira természetes, nem kérdőjelezzük meg a valószínűségét. Hozzájuk képest jóval kevesebb ideig, egy-két jelenetben láthatóak csak a többiek, de ezek az emberi sorsok így is ki tudnak plasztikusan bontakozni. Feltétlenül megemlítendő Szacsvay László postása, aki hajlandó lenne egy kis borravalóért elhalasztani a telefon leszerelését, Elek Ferenc szomszédja, aki csak pénzért tud nőhöz jutni, Rezes Judit kevés szóval megformált Máriája, aki mégis meggondolja magát, visszatér a szerelméhez, bár már túl későn. Pálos Hanna mostanában különösen jó passzban van, egyre több árnyalata lesz. Elhihető, hogy valami különlegeset talált az otrombán udvarló társbérlőben és beleszeretett. (A helyzet és a jelenet némileg emlékeztetett a III. Richárd Anna-jelenetére is, ebben is hasonlóképpen hihetetlen, hogy egy nőt így és ennyi idő alatt el lehet csábítani. Úgy látszik, a jelenség mégsem olyan ritka. Jelen esetben hihető egészen.)
Az, hogy minden szerepre van olyan színész, aki hitelesen játszik, akire nem lehet nem figyelni, mert annyira él, így is lenyűgöz, hogy már 29 éve járok a Katonába és ennél az azóta többszörösen is megújult társulatnál is megszoktam, hogy a kevésbé jól választott daraboknál is több mint üzembiztosan működik a csapat. Megérdemlik ezek a színészek, hogy a színház plakátkampánnyal is népszerűsíti őket, és büszkén vállalja a társulatát. Mégiscsak miattuk ülünk vissza előadásról előadásra.
