Néha nem rossz, ha az ember alaposan elolvassa egy előadás színlapját, mert alapvető információkra csak onnan derül fény. Például én, aki a vámpír-filmeket eddig teljesen kihagytam az életemből (másként nem lett volna időm "ezerszer" meghallgatni a Figaro házasságát, mindennek ára van), az előadás egy órája alatt biztosan nem jöttem volna rá, hogy a főhős egy köztünk élő vámpír. Az viszont, hogy alapvetően látványszínházi előadást látunk Kálmán Eszter rendezésében, mindenképp világos volt. Kevés beszéd, sok játék a tárgyakkal, fényekkel. És hozzá egy formátumos színészegyéniség, Bercsényi Péter. Ez az, amire számíthat az, aki az előadásra elmegy.
Eddig is tudtam, hogy nekem a látvány nem az elsődleges szempont a színházban, bár az elmúlt hetekben többször is komolyan zavart, ha eluralkodott az előadáson és nem volt összhangban a művel (lsd. Otello, a legriasztóbb példa).
Jelen esetben látni lehetett, hogy a rendező az egész darabot azzal a szemlélettel írta, hogy bemutassa, a tárgyak is egyenértékű partnerei lehetnek egy színésznek. Ez esetben nincs szó arról, hogy valami klasszikus szöveget megerőszakolnak és ráerőltetnek egy másik gondolatot. Ez jó helyzet az alkotóknak, egészen szabadok, azt művelnek, amit akarnak.
A Trafó műsorfüzetében egy cikkből is idéznek, az előadás "indulhatna a legnyomasztóbb alkotások versenyén". Ha az említett Otellóhoz viszonyítok, akkor korántsem, éppen azért, mert nagyon erős tényező az, hogy új mű jött létre, szabadon.
Az előadás fő értéke számomra így is Bercsényi Péter, akiért a megtekintést hirtelen bevállaltam (miután a Müpában technikai okokból törölték a mai Arvo Part koncertet, és ez az előadás tűnt a legérdekesebbnek). Hiába van a hangsúly elsősorban a fényeken és a tárgyakon, mégsem bízható az egyetlen szerep bárkire. Nem rossz, ha az illetőnek van figyelemfelkeltő színpadi jelenléte, amellyel a banális, ismétlődő jelenetsorok mintha jelentésre is szert tennének. Miatta én, akit összességében mégsem fogott meg az egész koncepció, alapvetően békésen nézegettem a történéseket. Nem ez volt a napom legpergőbb órája, de igazán nem is szenvedtem a lassú színház miatt sem.
A színpad hatalmas és e térnek csak egy-egy szegmense játszik rendszerint, nagyon ritka az, amikor szinte az egészre szükség van. A kezdő képben egészen hátul egy lakásrészletet látunk megelevenedni, kalitkával, zúgó tévével (felerősíti a rendező a hanghatásokat), a háttérben vasalóállvánnyal, amelyre egy hatalmas fekete köpeny terül. Az első negyedórában (nem mértem az időt, de legalább ennyinek tűnt) a színész gumikesztyűben fokhagymás pirítóst készít és a kalitkába bedobálja, miközben kicsit vasalgatja a köpenyét. Nem lehet azt mondani, hogy izgalmas és fordulatos eseménysor. (Egy vámpír készülődése lenne ez az éjszakai túrára? - hiányoznak egyéb szabvány kellékek, Bercsényi Péter feketében olyan, mint egy bábszínész.)
Később megjelenik a kar, amelyhez a látványt vállfára felakasztott ruhák jelentik, a hangot felvételről halljuk (Kiss Diána Magdolna, Murányi Márta, Kálmán Eszter, Andrássy Máté, Máté Zsolt, Szabó Sebestyén László, Kákonyi Árpád, Friedenthal Zoltán énekel - én a színlapról ezt olvasva azt hittem, hogy élőben lesznek jelen, de ez nem így történt). Impozáns így is a kar képe, a sötét lebernyegek együttese némileg fenyegető is. Majd mintha bevonulnának ugyanők, egy dróton újabb ruhák érkeznek, köztük Bercsényi Péter. Ez a kép sem rossz.
Elmondható, hogy Éltető András világításával Juhász Dóra ruhái életre kelnek, pillanatokra-percekre le is köt engem is a látvány. A színpad domináns bal oldali részén papír panelházak láthatóak egy hegyoldal alatt, előbb fehérben, majd megvilágítva. A kalitka rózsaszín tollai mellett ez visz színt az előadásba.
A leglátványosabb képek mégis Bercsényi Péterhez köthetőek, amikor dívaként ezüst színű estélyi ruhában énekel a zsinórpadlásról lelógatott kalapok között, majd később A végzet hatalma nyitányára egy köpönyeget tart a magasba, amelyet ventilátorok fújnak. Ez esetben az egész színpadot beteríti a köpeny, van értelme a nagy térnek.
Egy performanszot látunk, amely talán arról kívánna meggyőzni minket, hogy mennyire bensőségesen kommunikál egy színész a tárgyakkal. Igen, valóban. Az előadásból mégis a legerősebb kép az marad számomra, amikor Bercsényi Péter keze egy pillangót formál és repked a lámpa körül. Egy jó színésznek igazából egyáltalán semmire sincs szüksége, egyedül is képes hatást elérni.