Nem volt átlagos hétvégém: nem-szeretem szövegeket írtam hat jó program helyett, hogy a jövő heti nyolcat - és az idegrendszeremet is - mentsem. Ha engedek a kísértésnek, akkor egészen el lennék persze úszva, és még hat új blogbejegyzés is megírásra várna. NEM jártam az Operaház egyfelvonásos operaelőadásain. (A csengő, A telefon tavaly megvolt, de ismételtem volna ezeket is szívesen. A Bolondokháza új bemutató. Nektek is mondom, ezekre talán lesz esély jövő szombaton is, ha nem esik.) A "Shakespeare-só" nevezetű "a legjobb énekeseket" felvonultató gála viszont egyszeri eseményként már pótolhatatlan. A mai napon mindössze egy áriaestet hagytam ki, arról nem tudok beszámolni. A munka viszont haladt.
A mérleg nyelvét a Katona előadása, a ma esti Illaberek billentette mégis el. Miután ez volt kb. húsz év után a legelső olyan előadás a Katonában, amelyiket frissen nem néztem meg (2013.11.29-én volt a premier, lassan két éve), most úgy éreztem, hogy fontos, hogy az évadkezdő elsőn ott legyek és helyzetjelentést írjak róla.
Még előtte a Katona Behívóról kicsit...(még nem az előadás! de nemsokára jön az is)
A hétvége keretes szerkezetű volt, mert a tanmenet-hegyek megalkotása előtt is a Katonában indult. Aki nem tudná, a Katonának öt éve van színházpedagógiai programja, amely jellemzően a diákságra koncentrált eddig és megkönnyítette az előadások feldolgozását. Készítettek tantermi előadást (nálunk is kint jártak egyszer), létezik Katona klub és mostanában már a felnőttek számára is léteznek beavatók. Ezen a pénteken tizenötöd magammal egy ilyen (a Fényevőkhöz készült) foglalkozáson vettem részt és megint átéltem azt, amit csak továbbképzések jóvoltából tapasztalhattam meg egy ideje már: jó volt együtt lenni, sőt játszani hasonló érdeklődésű emberekkel, akikkel nem a napi tennivalókat beszéltük meg végre. Valószínűleg ezek a (játékos) foglalkozások önmagukban is élményt jelenthetnek másoknak is majd, felnőtteknek is, azon kívül, hogy valóban közelebb visznek az előadások központi gondolatának megértéséhez. Akit érdekel, a honlapon megtalál minden szükséges információt.
Illaberek
Az előadás megtekintését jól időzítettem: már az előző éjszakai álmomban előjött a kivándorlás gondolata. Az én (rém)álomképeim egy angliai tengerparton játszódtak, ahol feltűnően sok magyar verődött össze - nagyjából olyan sűrűséggel, ahogy az előadás egyik jelenetében egy londoni buszon. Lehet, hogy az "elmennék én messze földre lakni" gondolat némileg a magamra kényszerített penzum-szerű munkavégzés miatt került elő ennyire intenzíven, de mindenesetre az előadást megfelelően előkészítette. (A tengerpartot azért nem értem, én rendszerint sivatagba vágyakozom, amikor ébren vagyok...)
Egy általam korábban látott, de mindössze tavaly májusban készült hasonló témájú előadás kapcsán (Diggerdrájver) már leírtam személyes érintettségemet is. Ezt a kérdést - menni vagy nem menni - sokszor mérlegeltük és kétszer már határozottan a nem-külföldi lét mellett döntöttünk. Az előadás helyzeteket mutat fel és azt célozza meg, hogy a néző gondolja át a kérdést és ő válasszon a néha (nem kevésszer) túl didaktikusan megmutatott sorsok között.
A tanulság persze az is lehet mindössze, hogy bizonyítva látjuk: egy magyar soha, semmilyen körülmények között nem érzi jól magát. Panaszkodik a hetesen is és a londoni buszon is többnyire, legalább néhány dolog miatt. (Amikor ez az előadás közben eszembe jutott, magamba is szálltam, hogy ennyire nem kellene nyavalyogni mondjuk negyven felesleges gépeléssel eltöltött munkaóra miatt, amelynek semmi értelmét nem látom, lehet, hogy valakinek egy napjában még két jó óra sem jön össze. Lám, nekem itt van az előadás és ez JÓ helyzet volt, ott az előadás jelenében is, jó volt várni is, sőt jó most visszagondolni is még. Tehát nem én vagyok a teremtés igazi vesztese mégsem.)
A jelenetek ugyan nem akarnak mindenáron egy véleményt ránk tukmálni, ugyanakkor van egy olyan a vége felé, amely azért éppúgy elbillenti a mérleg nyelvét, ahogy a hétvégém értékelését ez az előadás. Takátsy Péter iskolaigazgató, belőlünk pedig az évzáró ünneplő közönsége lesz. Jó színházi helyzet, ahogy rá vesz minket OKTV-eredmények megtapsolására, egészen belejövünk. Valóban hasonló a taps, ahogy ez szokott lenni. És akkor jön az előadásban szereplő ötödikes kissrác, a veresegyházi Varga Zétény aki most is, mint minden korábbi előadáson a saját nevén mondja el Kiss Judit Ágnes Szó című versét.
Mivel jellemzően igyekszem semmit nem olvasni (vagy minél kevesebbet) egy olyan előadásról, amelyiknek a megtekintéséről még nem mondtam le, nem tudom, hogy hányan részletezték már Varga Zétény versmondásának és e versnek a kulcsfontosságát az előadásban. Érzésem szerint ezen áll vagy bukik szinte minden. Annyira ki vannak a menni-maradni melletti érvek egyensúlyozva, hogy pusztán azáltal, hogy őszintén, hitelesen halljuk egy kisfiú szájából a kortárs költő a Szózattal azonos üzenetét, mégis azt érezzük, hogy meg vagyunk győzve, itt van ránk szükség, ide köt a nyelv és ez a jó színház is, érdemes maradnunk. Ezért hatalmas érték Zétény jól artikulált és kifejezetten katartikus hatású versmondása.
Az előadáson látszik nemcsak az, hogy saját fejlesztésű szöveg, amelyben a színészek improvizációinak is jelentős szerepe van, de az is, hogy igyekeznek reflektálni a jelen helyzetre is. Érzésem szerint, ha lenne rá mód (próbaidő) még jobban módosítanák a szöveget, de a kivándorlásról beszélő előadás jelenleg mindenképp máshogy szól, amikor a bevándorlás téma az erősebb. Az előadás egésze esne szét, ha markánsabban hozzá akarnának ehhez is szólni.
Az utolsó képben azért hasznosul az előadás központi (Kálmán Eszter tervezte) díszleteleme : a bőröndökből készült hatalmas fal, amelyik tetején két arab fiatal azért megjelenik. És annak is van jelentősége, hogy a tapsrendben középre kerülnek. Egyértelmű számunkra, hogy ez a jelenet a napi események hatását mutatja és a premieren még nem is álmodhattunk arról, hogy menekült-kérdéssel is szembe kell néznünk.
Ez a szöveg, a filmbejátszások által meg-megszakított jelenetek füzére nem egyformán erős, néha érezzük, hogy kissé túl van írva (lehet, hogy az alkotók is érezték, de - én ne tudnám! - roppant nehéz az embernek a saját szövegéből könyörtelenül húzni), helyenként túlságosan is kiszámítható is. Érezzük, hogy a nőgyógyász (Rajkai Zoltán), a prostituált (Jordán Adél) és a szobafestő (Keresztes Tamás) szálai össze fognak futni. Mivel vannak hullámvölgyek, a hullámhegyek annál jobban érzékelhetőek. Vannak olyan pillanatok és színészi alakítások, amelyek minőségükkel önmagukban is meggyőznek minket arról, hogy éppen ebben a városban kell élnünk, ahol ilyen színészek léteznek. (Nekem ez valóban lényeges, én valóban a színházak miatt vagyok Pesten és akartam már harminc éve is itt lenni. Életem legszebb szeptembere volt, amikor 1988-ban ide költöztem és azonnal öt előadást meg is néztem egy héten belül. Ezt a tényt életem egyik sikereként könyvelhetem el.)
Ilyen erős élmény szinte az előadás legelején Rezes Judit mesemondása. Ki mondja, hogy egy színész, szinte mozdulatlanul, mindenféle vizuális effekt nélkül nem képes hatni? Nagyon működött a szöveg, amely eleinte ártatlannak indult, de aztán csak megértette mindenki Andy Vajna sikertörténetét. (Igen, van visszatérési esély az elszármazott magyaroknak is.) Valóban olyan az egész, mint egy népmese, annyira is valószínű, mégis igaz. A közönség reakciója érdekes volt, egyre többen reagáltak és nevettek. Rezes Judit roppant erős a chatelő feleség szerepében is. Az a jelenet sem a legvalószerűbb, de ahogy elénk teszik (filmen: Keresztes Tamás), megelevenedik.
Elek Ferenc sok helyzetben, sok szerepben (filmen és élőben is) feltűnik, jellemzően "független" politikusként, aki hazafiságról beszél, de mégis igyekszik külföldi egzisztenciát teremteni közben magának. Ellenszenvet kelt, nála sokkal emberibb szereplő Jordán Adél prostituáltja, aki nyíltan beszél legalább. (Éppen az őszintesége miatt talán ő az, aki az egyik legerősebb hatást kifejti.) Ha valaki azt hinné, hogy Elek Ferenc már minden arcát megmutatta, téved. Arany színű ruhában transzvesztita dizőz. (A pesti kínálatot látva, akik ezt a szerepet megkapják, mind nagyon jól ki is használják - a közelmúltban Lukács Sándort és Bercsényi Pétert láttam tündökölni. És most beszáll a versenybe Elek Ferenc is...)
A többieknek is jut olyan jelenet, amikor "kiragyoghatnak" - nem a karból, hanem az erős mezőnyből. Tasnádi Bence kifejezetten jól mond el - meleg pilótaként egy "bejegyzett élettársi viszonyt" létesítő ceremónia keretében - egy Petőfi verset (Itt benn vagyok a férfikor nyarában), átjön ennyiből is az általunk meg nem ismert szereplő csalódottsága. A szertartás anyakönyv-vezetője Pelsőczy Réka, aki nagyon igyekszik, de mégsem tudja véka alá rejteni valódi véleményét két férfi élettársi kapcsolatáról.
Kiss Eszter egy-egy jelenetén átüt, hogy a "hol éljek" gondolat benne is megfordult, élt Amerikában és halljuk a tolmácsolásán, hogy nagyon könnyen megy ez az angol, valóban nem lenne elveszve, ha a nyelvtudásából kellene megélnie. Sokféle és egymástól eltérő szereplőket kapott, de talán ez a tolmácsolás a legemlékezetesebb. Ziccer lett volna a török tudását is használni, de erre nem adódhatott kézenfekvő lehetőség.
Szacsvay László ápolásra szoruló kissé rosszindulatú öregember, de módja van emellett romlott magyar kiejtéssel a Háry János daljátékból énekelni. Nem lehetett könnyű számára ennyire következetesen elszúrni a hangsúlyokat, de sikerül persze.
Miután két év eltelt a bemutató óta és valószínűleg minden létező orgánum beszámolt ennél részletesebben is a látottakról, én a továbbiaktól eltekintek. Feltétlenül elgondolkodtató előadás ez, érdemes éppen a pályaválasztással foglalkozó diákokat is elvinni rá - el is hangzik a szövegben, hogy a fiatalok harmada külföldön képzeli el az életét. Jobb, ha ezzel az előadással is szembesülnek.
Emlékezetes estéje volt a színháznak, amely az előadással párhuzamosan tartott Kritikus-díj átadó ünnepségen négy elismerésben is részesült. Ezúton én is gratulálok!
