Marton László 12 év után ismét megrendezte Spiró György drámáját, az Elsötétítést. Ez a második bemutató 2014. áprilisában volt, azóta elérte a 25. előadást és nekem most sikerült megnéznem ezt a mindig telt házzal játszott produkciót.
Az előadás illik a helyszínhez, igazi "eszköztelen" színész-darab, a szereplők minimális akcióval, puszta jelenlétükkel és a beszélgetéssel kötnek le, semmiféle pótcselekvés nincs. A munkából hazajövő férj egy pohár vizet sem iszik, nem lapozza át az újságokat, nem eszik - leül a felesége mellé és beszélget. Idillnek tűnhet a kép eleinte. Még emlékeztem az ősbemutatóra, amelyben Lukács Sándor, Hegyi Barbara és Hegedűs D. Géza főszerepelt a Pesti Színházban. Arra se lehetett mondani, hogy zsúfolva volt akciókkal, de most még ahhoz képest is szikárabb lett az előadás.
A szalon közepén, az ablak elé helyezett dobogón három széket helyeztek el és egy kis asztalkát. A székek éppen olyanok, mint amelyeken a 85 néző ül. Még meg sem kezdődött a darab és már ez a díszlet is közvetít üzenetet: ezek az emberek épp olyanok, mint mi vagyunk, ha pechünk van és korábban születünk, akár mi is kerülhettünk volna hasonló helyzetbe. Ahogy szétnéztem a többnyire idősebb emberekből álló nézőtéren, könnyen előfordulhat, hogy többen is gyerekként átélték a második világháborút és valamiféle emlékképet őriznek a korszakról. Nincs még ez annyira távol.
A három szék közül a két szélsőn ül az előadás első felében a nő és a férfi, a feleség és a férj. Magázódnak, de ebben a távolságtartás helyett inkább kölcsönös megbecsülés van. A kezdő percekben átérezzük, hogy egy kivételes szépségű kapcsolatba nyerünk bepillantást, egy szerelemi házasságba, amely a nehéz idők ellenére is stabilnak néz ki. Ekkor jön a drámaíró zsenije és mintegy fél óra alatt sikerül aláásni mindent és egészen kiforgatni. A nő azt hiszi, hogy a szerelem mindennél erősebb, úrrá tud lenni a külvilág eseményein, a nagypolitikán, a férfi viszont realista, az őt és a harmadik zsidótörvény által már félzsidónak számító gyermekét veszélyeztetve érzi. Mindent feláldoz, hogy ezt a gyereket kimentse. A megoldást egy névházasságban látja, amelyet felesége egy talpig úriember és jó családból származó, eddig könnyelmű életet élő férfival kötne, aki az asszony régi udvarlója volt. A néző az asszony ösztönös elutasítása és a férfi érvei között döntésre kényszerül, valakinek az álláspontjával azonosulnunk kell. Miután az utójátékból kiderül, hogy a férfi által javasolt megoldás megmentette a feleség és a gyerek életét, kint vannak Argentínában, hajlamosak lehetnénk igazat adni neki. Ebben az utolsó jelenetben, amelyben a Magyarországot el nem hagyó, szocialista nézeteket valló mérnök lelkes szövegét hallgatjuk, amelyben az épülő új világ eljöveteléről szónokol, már tudjuk, hogy nem sokáig lesz ez a véleménye, hamarosan kiköt majd valószínűleg Recsken vagy később azok közé kerül, akik kiábrándulásukban elhagyják mégis az országot 56-ban. Sarkított erősen a Spiró által felvázolt helyzet, és elég képtelenségnek tűnik, hogy valaki aki ennyire tisztán látja a veszélyeket és még elég pénze is van, nem próbál maga is menekülni.
Annak látszik, de tudjuk, hogy voltak hasonló emberek, akik annyira idetartozónak érezték magukat, hogy az elköltözés gondolata is vállalhatatlan volt számukra. (Én történetesen december közepétől egy hónapon át Radnótiné naplójának 1200 oldalát olvastam és ebből egy hasonlóan gondolkodó család képe bontakozott ki. Ez az előadás ismét felerősítette a naplóból intenzíven sugárzó halálközelség-élményt, amely a Radnóti házaspár mindennapjait már 1935 óta belengte.)
A szöveg kifejezetten didaktikus üzenetet hordoz: Spiró nem érzi lezártnak az antiszemitizmus periódusát és ott van az a hátsó gondolat, hogy nem kizárt, e korszak könnyen vissza is térhet. Talán ez a didaktikusság, illetve az, hogy nem a leghálásabb és meglehetősen nehéz színészi feladat egy széken ülve szöveget mondani, "csak" beszélgetéssel lekötni másfél órán át a nézőket az oka annak, hogy ez a bemutató 12 év alatt mindössze a hatodik volt. Előnye ugyan a darabnak, hogy elég egy szerényebb szoba-díszlet és öt színész, ugyanakkor a három főszerepben valóban nagy színészek kellenek ahhoz, hogy életre keljen a helyzet és emellett valóban hatni tudjon a mondanivaló is.
Jelen esetben Marton Lászlónak adott a polgári miliő, nem kell díszletet készíttetni hozzá és adott öt kiváló színész. Az utójátékban villanásnyi időre feltűnő proletárok is igazán jól megformáltak. Én megjegyeztem magamnak Sütő Andrást még a Mellettem elférsz c előadásból, erős színpadi jelenléttel bír az ifjú színész. Mihályfi Balázst is igen jó ismét látni, mint ahogy egy ismerősömmel előadás után megegyeztünk benne: nagyszerű volt most is és legutóbb is az Őrült nőkben, az Átriumban.
A férj barátja, az által kinézett örökbefogadó apa-jelölt, igazi gentleman, link dzsentri, aki életében nem dolgozott, bár jogi végzettséget azért szerzett. Hirtling István számára ez a karakter nem jelenthet problémát, eddigi pályája során könnyedén hozta a hasonló sorsokat, bár minden rezdülése kidolgozott, nem rutinszerű az alakítás. Folyamatosan reagál mindkét partnerére és látjuk rajta, ahogy hozzászoktatja magát a felvetéshez. Ösztöneiben benne van a jó neveltetés, úriembersége nem tűnik el akkor sem, amikor a házasság anyagi feltételeinek részletezésére kerül sor. Látjuk a nagy különbséget közte és az alkotó emberként megjelenő, törekvő férj között, akin Hirtling jelenlétében látszik csak igazán, hogy nem illeszkedik be ebben a közegbe. A barát megjelenése nemcsak azért megkönnyebbülés, mert valami végre történik a politikai helyzet elemzésén túl is, hanem azért is, mert általa ivódik bele a darabba némi humor. Spiró nem szépít, felmutatja az úri középosztály kritikáját, egyértelműen az ő felelősségüknek tartja, hogy a holocaustig eljuthatott az ország (ők voltak vezető helyzetben, ők szavazták meg a törvényeket a parlamentben), de közben elismeri mégis műveltségüket és azt is, hogy mégis csak többet érnek, mint az a tömeg, "a csőcselék", amelyik majd tőlük átveszi az irányítást. Emiatt iktatja be a férfi koncertélmény-monológját is, amely valóban jellemzi a szereplőt.
Hirtling István nagyjából a darab felénél jelent meg, addig csak a férj-feleség erősen túlfűtött vitáját hallhattuk. Szervét Tibor alakításának a lényege valóban az, hogy igyekszik racionális döntést hozni, hideg fejjel. Feláldozza közös életüket már akkor, amikor ez még nem is szükséges, előrelátásból. Pedig még a törvény sem kényszerítené őket, hogy szövetségüket felbontsák. Látjuk, hogy mindent megfontolt, szemernyi kétsége sincs afelől, hogy ez a jó döntés. Felelősséget érez a lányáért, igyekszik az életét elrendezni, de a bujkálást -menekülést egyszerűbbnek érzi egyedül. Az, hogy korábban valóban szenvedélyesen szerette az asszonyt, nem éreztem, de valószínű, hogy a maga módján, alkatához mérten mégis igazán fontos lehetett számára. Ez nem kérdőjeleződik meg. Én a magam részéről Söptei Andrea feleségével tudtam "együtt menni". Ezt a feleséget csak férjén keresztül sújtotta a kor, a legjobb esélye lehetett volna kapcsolatrendszere által, hogy túléljen az ország elhagyása nélkül. A színésznő gyönyörűen érzékelteti a folyamatot, ahogyan kihal belőle a szerelem, ahogy hatalmasat csalódik és kénytelen átrendezni az életét néhány perc alatt. Elhiteti velünk, hogy mindez megtörténhet, gyorsan hozzászoktatja magát ahhoz, amit férje hosszú időn keresztül megtervezett. Söptei Andreát a Nemzeti utolsó éveiben kifejezetten erősnek láttam - többek között a Lócsiszár virágvasárnapjában, a Hamletben, illetőleg a most már a Játékszínben műsoron levő Bányavirágban is, most megint átéreztem a hiányát, nézném többször is. (Volt új bemutatója nemrég a Nemzetiben, az Ingyenélők - ehhez még nem volt szerencsém.)
A témaválasztása miatt fontos, ugyanakkor a színészek által nagyon jó és élvezetes előadás született a Rózsavölgyiben ezúttal is. A töretlen sikerből ítélve minden esély meg van rá, hogy még sokáig műsoron marad.
