A Pulcinella után pillanatok alatt eltelt az idő (bár nem örültem, amikor nem működött a laptopomon az élő közvetítés csak egy rövid ideig) és este hétkor következett A katona története. Utóbbi megtekintésének szükségessége egy fél másodpercig sem volt kérdéses. Ezt a darabot ahányszor tudom, megnézem, legutóbb tavaly a Zeneakadémián láttam belőle egy jó előadást, a zágrábiak operavizsgájaként. Most Alföldi Róbert remek színészeket válogatott össze erre az egyszeri alkalomra, akik érezhetően nagy játékkedvvel vettek részt a megvalósításban.
A katona története különleges mű. Van benne próza, zene és tánc, de énekelni nem énekelnek. Az előadást a narrátor tartja össze, aki Csákányi Eszter személyében néhány kisebb szerepet is eljátszik, irányítja a történéseket, néha megenged magának egy-egy civil(nek látszó) gesztust. A többi szereplő ugyancsak. Folyamatosan jelen vannak. Amikor elvileg nincsenek színen, akkor a színpad két oldalán elhelyezett székeken üldögélnek és ők is civilben figyelik az eseményeket. Játék, hangsúlyozottan játék, amit látunk. Feltehetően a rendező a megszokottnál kicsit lazább pórázra engedte a színészeit, helyenként a felhőtlen komédiázás improvizációnak is tűnik. Erre szükség is van, mert félig felolvasó színház az, amit látunk.A színészek példánnyal a kezükben mondják el szerepüket. Természetesen Csákányi Eszter mesélőként könnyen megengedheti magának, hogy néha olvas, hiszen egyáltalán nem cövekel le a színpad egy pontjára, ahogy azt a narrátoroktól megszokhattuk. A zenészek között menetel, majd helyenként fut a katonával (Stohl Andrással) együtt és az előadás teljes ideje alatt átéli annak helyzetét, drukkol neki, bátorítja.
Nem csodálkozhatunk, hogy Fodor Tamás jutott Alföldi eszébe az ördög szerepére. Akik még emlékeznek az Alföldi-féle Nemzeti utolsó évadára, azok közül sem lehetnek túl sokan, de talán hatszázan vannak, akik láthatták a Gobbi Hilda Színpad utolsó mesedarabját, amely mindössze tíz alkalommal futhatott. Ebben zseniális, életvidám és mindenre elszánt népmesei ÉS modern ördög is volt Fodor Tamás. Engem - a belinkelt bejegyzésem is mutatja - egészen elvarázsolt ez a mindentudás, játékkedv, amely a figura sajátja volt. Erre a mai alkalomra mintha ez az ördög is kicsit újjászületett volna. Gergye Krisztián helyenként szintén beszáll és így ketten lesznek még erősebbek. Ahogy Bozsik Yvette-nek, úgy Gergye Krisztiánnak is van saját, felismerhető táncnyelve, vannak olyan, csakis rá jellemző mozdulatsorai, amelyek koreográfiáról koreográfiára visszaköszönnek. Jelen esetben ezek a mozgások nagyon jól illenek az ördög karakteréhez, illetve Gergye Krisztián személyiségében is van valami, ami átsugárzik és különösen szuggesztív hatást tesz ránk. Lenyűgöző tánca Hoffmann Adriennel (aki a királylány szerepében lép fel), de nagyon élményszerű az is, amikor Csákányi Eszterrel táncol. Utóbbi szemmel láthatóan élvezte a lehetőséget, ahogy mi is a nézést. Ma hasonló élményem volt Gergye Krisztiánnal, mint tavaly márciusban Makranczi Zalánnal: hiányérzetem támadt, ráébredtem, hogy korábban mennyire a része volt az életemnek az, hogy jóval gyakrabban láttam őket.
Stohl András szerepében, katonaként is táncol a koreográfus. A színész odaszól neki civilben: "inkább te, Krisztián". Ez vicces pillanat, bár aki látta Stohlt Mefisztó szerepében, annak azért nincsenek kétségei, hogy könnyedén megvalósíthatta volna ő is a feladatot. Azt gyanítom, hogy a próbaidő rövidsége miatt választották a könnyebb utat... Stohl szintén erős a címszerepben. Láthatóan nem akarja a civil énjétől messze vinni a figurát, farmernadrágjáról az is elképzelhető, hogy sajátja és a katonaságot mindössze egy zubbony és egy homokszínű hátizsák jelzi, illetőleg egy játék-kard. Nem tudom, hogy miért érzem azt most is, amit a Julius Caesar előadásán is - talán az ismét megnövesztett és erősen göndör haja okozza ezt a benyomást: Stohl András vagy tíz évvel fiatalodott meg az utóbbi időben. Egészen fiatalos, rugalmas és laza is ebben a szerepben.
Ugyan az egész előadás megoldásaiban dominál a humor és a játékosság - a színészek helyenként úgy játszanak, mintha gyerekek lennének - (példaként említeném azt a jelenetet, amikor Gergye húzza Fodor Tamást és Stohl Andrást egy kerekeken guruló dobozon, amely elvileg szekér), másfelől a mű mély gondolatai ettől függetlenül jól érvényesülnek. Igazi, erős csönd támad, amikor a hegedűjét a vagyont érő könyvre cserélő katona hazatér falujába és kiderül: két nap helyett évek teltek el. A közönség nyilvánvalóan tud általánosítani, esetleg mindenki saját magát is megkérdezheti, hogy jónak látszó kompromisszumokkal, könnyebbnek tűnő utak választásával, akár kényelemszeretetből, akár azért mert több pénzre vágyunk, nem adjuk-e fel önmagunkat és nem veszítjük-e el életünkből épp a leglényegesebb dolgokat, ahogy ez a katona a hegedűjét. Mi ugyan mit lépünk, lépnénk az ördög megkísértésére válaszul?
Stravinsky katonája úgy néz ki, hogy szerencsés, mert élete inkább hullámvasúthoz hasonlít: azaz vannak benne csúcsok is. Többször is választási helyzetbe kerül és az élete nem egyetlen döntés miatt megy tönkre. Úgy néz ki, hogy kapott esélyt a javítására. És képes volt okulni, rájött, hogy mi lenne a helyes út, az élhető életfelfogás. Csákányi Eszter narrátorként a színpad elejére állva, kiemelten hangsúlyozva mondja el a tanulságot (Lackfi János fordításában), amelyet a katona leszűrt a szenvedései után, amikor a királylányt elnyerve látszólag révbe jutott:
Csak az a bökkenő, hogy a dolgok mégsem pusztán a mi választásainkon múlnak, sőt néha tudatosan hozunk meg rossz döntéseket, pusztán azért, mert valaki, aki fontos úgy látja helyesnek. Így történhet meg a katonával is, hogy immár bölcsen, a saját kárán tanulva, de (szerelme unszolására) mégis kilép a megszerzett birodalom határai közül és az ördög győzedelmeskedik mégis...Így van ez, tudjuk, hogy nem lehet boldog a vég. De mégis, valahogy ezt nem akarjuk mégsem tudomásul venni.
Az előadás tele volt energiával, hatalmas kedvvel játszottak benne a szereplők - sőt a Budapesti Fesztiválzenekar zenészei is hajlandóak voltak alkalmanként a megszokott feladatuknál többet nyújtani, táncolt a harsonás, billegette a nagybőgős is hangszerét, máskor mind előrejöttek a katona és az ördög kártyapartiját figyelni...Sokat nevettünk. Ezek után csak azzal a tudattal mehettünk ki a teremből, hogy a katona története mégsem ért itt véget. Lesz újjászületés, lesz folytatás...(És persze várjuk a jövő évi maratont is.)
