Feydeau hat egyfelvonásos bohózatából Hamvai Kornél összefüggő színházi estét fabrikált, két részben. Béres Attila rendezésének bemutatója 2012. júniusában volt, én azóta halogattam a megtekintést. A hat szereplő közül három lecserélődött az idők folyamán (Egri Kati, Szegezdi Róbert, Kovács Vanda), jött helyettük Molnár Piroska, Tamási Zoltán és Fodor Annamária. Az előadás nyilván nem az, ami volt 2,5 évvel ezelőtt, de egy sajátossága megmaradt: még most, amikor több hasonló, szintén kizárólag a néző szórakoztatására létrehozott bohózat van a színház választékában, még most is telt házakat vonz.
Nekem ma az emeleti lépcsőn jutott hely, de jelentem: minden színész tisztán érthető , jól lehet Horesnyi Balázs szobadíszletét innen is nézni. Nagy volt a siker, a nézők további ismerőseiket maguk után fogják küldeni...
Mivel én nem szeretem a bohózatokat és ezt már több alkalommal le is írtam, akárkiben felmerülhet, hogy minek erőltetem akkor ezt a műfajt. Csakis a színészek miatt, csakis azért, hogy ha már eljátszik egy bulvár darabban egy kis szerepet Molnár Piroska, úgy érzem, meg kell nézni. A halogatás a műfajnak szól, az, hogy végül elmegyek, az pedig a színésznek. Másfelől pedig, talán ez a blog is jelzi, hogy van bennem egyfajta kíváncsiság, érdekel, hogy miféle darabok azok, amelyek egy viszonylag nagy nézőteret, mint amilyen a Tháliáé, ilyen könnyedén megtöltenek. Ebből ugyanis lemérhető, hogy milyen szórakozásra vágynak a mezei nézők - akár örülünk neki, akár nem.
Ezt a hat jelenetet az első előadástól kezdve Csányi Sándor és Schell Judit kettőse viszi. Csányi egyedül is meg tudja tölteni a színházat, A férfiagy ezt be is bizonyítja. Sokan megszerethették filmekből és kíváncsiak az egyéniségére. Szokták mondani, hogy két alaptípusa van a színészeknek, az egyik, aki minden szerepet a saját egyéniségére ráhúz, és a közönség is azt várja tőle, hogy mindig ugyanolyan legyen, míg a másik típus folyton feloldódik a szerepeiben és folyton átváltozik. A bohózati szerepek az első típushoz sorolható színésznek állnak jól (vagy jobban), hiszen az egyéniségük által kitöltik a szerep hézagait. Míg egy ilyen, kissé vázlatosan megírt szerep az átváltozó színészt nehezebb helyzet elé állítja. A mai előadás egyik tanulsága is ez volt számomra: Csányi szerepe se sokkal hálásabb, mint a feleséget játszó Schell Judité, mégis többet hoz ki belőle, életszerűbb lesz. Talán színészi habitusuknak is köze van hozzá, de az is lehet, hogy a közönség hajlamosabb a lúzer férjjel tartani. A szerző kétségtelenül hazabeszélt, mi a hat jeleneten át Csányival vagyunk, és reménykedünk, hogy úrrá lesz az őt körülvevő, egyre fokozódó káoszon.
A hat jelenet a lánykérés szituációból indul és a címhez híven a válás gondolatának felmerüléséig tart. Igazi idilli pillanatot nem mutat nekünk Feydeau-Hamvai, a valósághoz talán ennyiben ragaszkodik mindössze. A legtöbb jelenet viszont erősen szélsőséges, ahogy egy bohózatban az már lenni szokott. A megemlített két főszereplőn kívül a legtöbben több kisebb szerepet kapnak, így lehet Szombathy Gyula az egyik jelenetben professzor, egy másikban pedig a saját unokája, Tamási Zoltán pedig hírlapíró, inas és államtitkár.
Az előadásról ezúttal nem mondhatom el, hogy nagyrészt lekötött (ahogy A hőstenor kapcsán ez elmondható volt), sőt a szélsőséges helyzetek miatt még azt sem, hogy a nézőnek módja van a saját párkapcsolati problémáival összehozni a színpadon látottakat. Azon gondolkodtam helyette, hogy másokat ebben az előadásban mi köt le. Valami varázsa csak van, mert elvitathatatlan, hogy telt ház előtt megy ez a kezdetektől. Vagy csupán annyi az egész, hogy a néző szeret szimpatikus színészeket nézni, ráadásul úgy, hogy nem érzi, hogy tőle is várnának valamit?