Januárra színházi leállást terveztem, pontosabban mindössze négy előadást ítéltem "kihagyhatatlannak". Ez a mai Máté-passió volt az egyik.
Ha valakit netán érdekel: a Tartuffe és A heilbronni Katica , illetve a holnapi Almási Tóth András-féle operavizsga (SITCOM) volt a másik három fix pont. Szeretem az utolsó perces döntéseket is, de azt már kevésbé, ha hirtelen jött megbetegedés húzza át a számításaimat. Így egésznapos fekvés után mégis összekaptam magam és elmentem a MüPá-ba, ahogy eredetileg is akartam. Milyen szerencse, hogy a MüPa mindig is számított a koncertek szétköhögésére hajlamos nézőkre, emiatt a kezdetektől kihelyeznek negrót nagyobb mennyiségben. Most először én is erre támaszkodtam és hat cukor segítségével sikerült visszafogni magam. (A legutóbbi ilyen helyzetem két évnél is régebben volt, történetesen Hollósi Frigyes legutolsó színpadi szereplése alkalmával...)
Valaki azt hihetné, hogy ez egészen érdektelen mozzanat - bizonyos szempontból az is. Ugyanakkor az, hogy egy előadás miként hat a nézőre, csak részben múlik az előadókon. Nagyon számít, hogy a néző milyen állapotban van ÉS milyen előismeretekkel érkezik. Ha ez nem így lenne, akkor nem tapasztalhatnánk, hogy ugyanaz az előadás képes egészen más hatást kiváltani a különböző nézőkből.
Én a beülés pillanatában már eleve hálás voltam a sorsnak önmagában azért is, hogy a MÜPá-ban lehetek. Azáltal, hogy veszélybe került a koncert megtekintésének lehetősége, azonnal fel is értékelődött. Beértem időben, jó helyem lett, eszembe jutott a cukrokat előre kicsomagolni a felvonások elején..Minden rendben volt. Ennek a hálaérzetnek köszönhetően, amikor itt-ott néhány zenekari tempó szokatlannak tűnt (az általam rendszeresen hallgatott felvételemhez képest), sokkal kevésbé akadtam fenn az eltéréseken. (Néha egyébként is azt érzem, hogy a naiv nézőnek sokkal jobb dolga van, mint a zeneértőnek.)
Ennek az engedékenységnek a jó hangulatomon kívül a másik oka: úgy érzem, hogy még mindig csak ismerkedési fázisban vagyok a Máté-passióval. Tavaly áprilisban egy kelenföldi templomi hangversenyen hallhattam a mű meg nem kurtított változatát, amely igazán tartósan megfogott. Korábban a passiók nem érdekeltek, csak a requiemek, de az áprilisi koncert után elkezdtem hallgatni rendszeresen ezt a művet is. Nem sokkal később volt az Operaházban is egy másik előadás, de ez már a Mendelssohn által megkurtított változatot nyújtotta, bár szünet nélkül. (Én most három Máté-passió megtekintése után egyértelműen az eredeti, rövidítés nélküli változatra szavaznék, én azt szerettem a legjobban.)
A mai koncertet szintúgy Vashegyi György vezényelte, mint az operaházit legutóbb, még a szólisták közül is egyezett három (Baráth Emőke, Megyesi Zoltán, Cser Krisztián). Nem voltak látványeszközök, de volt szünet. Ezúttal viszont az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus működött közre, illetőleg A lakatlan szigetben már megismert Balogh Eszter énekelte az alt szólamot, Bernhard Berchtold volt az Evangelista, Christoph Pohl pedig Jézus megszemélyesítője.
A szólisták közül egyértelműen az Evangélista van a legjobban igénybe véve, ő az, aki az egész cselekményen végigvezet. Bernhard Berchtoldot elég karakteresnek éreztem, végig együttérez Jézussal, akinek a szenvedéseiről beszámol. Christoph Pohl fakóbbnak tűnt, de ha igazságos akarok lenni, a korábbi két Jézus is elég vérszegényre sikerült. Úgy néz ki, hogy ez a darabból következik, pontosabban az evangéliumok tanúsága szerint Jézus által felvállalt szándékos passzivitásból. (Ha akkor leszáll a keresztről, az egész történelem másként alakul - csak sajnálhatjuk...) A második részben Jézusnak szinte alig maradnak mondatai. Hozzá képest különösen hatásosnak tűnt Megyesi Zoltán, amint áriáit énekelte. Mindig szeretem nézni, amint teljes beleéléssel átadja magát a zenének. Nem csoda, hogy elég sok koncerten hallható a tenorista, neki való műfaj ez is.
Baráth Emőke és Balogh Eszter elég sok megszólalást kapott, szólamaik kihívásainak szépen meg is feleltek. Néha mintha a zenekar hajlamos lett volna őket elnyomni. Miután csak a koncert legelejére volt jellemző valamiféle elektronikai berendezés begerjedéséből származó furcsa sípoló zörej, ennek abbamaradása után már a többi apróbb zavaró tényező és pontatlanság kevésbé irritált minket.
Cser Krisztián talán a többieknél nehezebb helyzetben volt, sok kisebb szerepet kellett egy-két mondattal megformálnia. Mielőtt hosszabb áriákat hallhatna tőle a néző, csak ezekkel az elszórt mondatokkal találkozik. De ezeknek éppolyan színvonalon kell szólnia, mintha hosszabb szövegei lennének, rá kell hangolódnia és meg kell markánsan különböztetnie egymástól a főpapot, Pilátust, Júdást és Pétert is. És valóban képes is erre a nem könnyű feladatra, drámai erővel szól. Más-más karakternek érezzük a történet mellékszereplőit, akik mellett Jézus egyre jobban háttérbe szorul. Erőteljesen szárnyalnak mondatai, élvezet hallgatni azt a két lírai megszólalást is, amelyet Mendelssohn meghagyott neki. Örömmel láttam viszont ebben a szerepben harmadszor is, és megnézném most már a János-passióban is.
PS. 2020.04.11.
Most ismét kiteszem ezt a bejegyzésemet, mert ez a koncert szabadon hallgatható a Müpa oldalán az alábbi linken. Ami meg a János-passiót illeti, ma este a Dohnányi Zenekar felteszi régebbi előadásának felvételét, így abba is bele lehet majd nézni. A bejegyzésem lezáró mondata után két hónappal három János-passiót néztem egymás után és arról is van nyomhagyó bejegyzés.
