A múlt vasárnap láttam is, nem is A trubadúrt. A szünetben hazamentem. Miután tavaly háromszor is néztem, három bejegyzésben foglalkoztam a rendezés hiányosságaival, azt gondoltam, hogy megúszom a blogírást.(Ha nem nézem végig, akkor nem muszáj megírnom egy előadást a saját játékszabályaim szerint.) Mert nagyon nem szeretek rosszat írni egy előadásról, hiszen rengeteg előadás tapasztalatával a hátam mögött magam választottam ki. Sokkal jobban hangzik inkább igazolni, hogy érdemes volt megnézni. Minden előadásból lehet tanulni, és szinte minden előadásban vannak részértékek, amelyeknek lehet is örülni. Amikor az ember kezéből szinte kiesik a toll. Most is voltak ilyen mozzanatok. Az összbenyomás mégis a nézőn múlik, hogy éppen milyen hangulatban van. Aszerint billen a mérleg nyelve.
Ma visszültem még egyszer, bár nem voltam jobban ráhangolva a Trubadúrra, de adtam még egy esélyt az előadásnak.
Hogy miért? Ha valaki a három tavalyi bejegyzést átfutja, láthatja, hogy arról szó nem lehet, hogy abban bíztam, hogy a rendezés valami csoda folytán megjavult. Az utolsó előadás kapcsán kifejeztem a reményemet, hogy megmarad egy szereposztásban Létay Kiss Gabriella, Wiedemann Bernadett és Cser Krisztián. Hát nem jött össze. Nagyon sajnáltam, hogy Létay Kiss Gabriella a másikba került, és nem tudtam megnézni, pedig tavaly nagyrészt rajta múlt, hogy némely férfipartnere ellenére végig tudtam háromszor egy héten belül a darabot ülni. Most kifejezetten hiányzott a jelenléte az előadásból. Nem azért, mintha Sümegi Eszternek ne lenne nagyon szép hangja és ne tudná jól elénekelni a szerepet.(Az utolsó felvonásban áriáját valóban szűnni nem akaró tapssal jutalmazták a nézők. Az ilyen elismerés elég ritka azért.) Az a plusz hiányzott, amely egy gyönyörűen éneklő primadonnából egy szerelmes, szenvedő és minden áldozatra hajlamos elszánt nőt csinál. Tavaly Létay Kiss Gabriella a lehetetlent vitte véghez, amikor egymaga eljátszotta a teljes szerelmi háromszöget. Most ugyanerre a csodára nem került sor, bár csakis elismeréssel adózhatunk Sümegi Eszter hangi kvalitásainak..
A négy főszereplő közül számomra a legerőteljesebb az említett Wiedemann Bernadett volt a múlt vasárnap is és ma is. Jó hallgatni a nagyáriáit, érzékletesen tud váltani hangerőt, és megjelenik ez a szinte őrült, bosszúszomjas, de a fiáért is aggódó nő. Ő is lehetne sokkal jobb, amennyiben kapott volna akármilyen kis mértékű rendezői támogatást is. De hát ebben a produkcióban egyáltalán nincsenek a kapcsolatok kiépítve, amint legutóbb is kifejtettem, tablókat látunk, olyan, mintha egy képeskönyvet lapozgatnánk. Ha ehhez viszonyítunk, még így is nagy fegyvertény, ahogy az anya-fiú kettős megszólalt az előadás végén. Az kifejezetten szépen sikerült.
Amíg Wiedemann Bernadettet mostanában heti 1-2 alkalommal is nézem (milyen jó is ez!), addig Hector Lopez Mendozához korábban (emlékeim szerint) nem volt szerencsém. Ő a tavaly látott Manrico-alakításokhoz képest többet nyújt, korrektnek mondanám azt, amit látunk tőle. De eszembe jut az is, hogy mennyi szenvedéllyel van ez a darab tele. Nyilván én vagyok telhetetlen, de annyira szeretnék látni már valakit, aki ezeket meg is mutatja. Szép a hangja, de ehhez a szerephez mégis több kellene. A sors kiszolgáltatottja a fiatal gróf, akit a cigányok neveltek fel, de a saját impulzusainak is rabja. Kevéssé gondolkodik, amikor cselekvésre szánja el magát, szenvedélyesen szerelmes és szenvedélyesen féltékeny, kész a harcra, a halálra. Ebből mégis csak nagyon kevés jön át. Nem fáklyák kellenek ehhez az előadáshoz, a valódi tüzet az énekesek alakításában kellene éreznünk.
Tavaly az utolsó bejegyzésben leírtam, hogy mit gondolok Anatolij Fokanov grófjáról. Ez a benyomásom most elmélyült. Nem ragoznám.
Tavaly három ízben némi variációkkal sikerült már leírnom, hogy mennyire jól szól Cser Krisztián Ferrandó szerepében. Megadja a hangulatot a mű elején, majd próbálja visszafogni a grófot, hogy ne támadjon neki egyedül negyven embernek, végül pedig ő az, aki felismeri a cigányasszonyt. Most is rosszul érintett, hogy Verdi eltekintett szerepeltetésétől az előadás utolsó harmadában. Pedig ahogy Lunának is szüksége lett volna egy józan emberre maga mellett, bennünk nézőkben is hiányérzetet hagy maga után az énekes eltűnése a színről.
Szívesen vettem volna, ha Verdi kicsit hosszabb szerepet ír Boncsér Gergelynek és Megyesi Schwartz Lúciának is, akik a néhány mondatukat is képesek voltak úgy elénekelni, hogy az élvezhető legyen.
A közönség se maradjon ki: mind múlt vasárnap, mind ma szépen megtöltötték a Házat, jó volt egy páholyból pásztázni a tele nézőteret. És csak néhányan vesztették el menet közben (feltehetőleg) az érdeklődésüket és kapcsolták be előadás közben telefonjukat és tabletjüket...Lehet, hogy a facebookkal azért kárpótolták magukat, mert valódi emberi kapcsolatokat hiányoltak az előadásból?
Hát igen, ez van. Összességében tudtam igazán szeretni ezt az előadást idén. Azt nem mondanám viszont, hogy semmi értelme nem volt a megtekintésnek. Néhány gondolatom a darab kapcsán támadt, amelyek arra utalnak, hogy igenis, el lehetne játszani ezt az operát is úgy, hogy a mához, a közönséghez szóljon.
Melyek ezek a gondolatok?
Rögtön itt van, amelyiket a címben is kiemeltem. Van egy szereplő, Azucena, akinek egész élete a máglya-rémkép bűvöletében, illetőleg a bosszú szükségletének gondolatával telik. Most igazolva látjuk, hogy mennyire ártalmas a negatív gondolkodás. Elveszíti a szeretett fiút, és mégis csak a bosszú sikerének örvendezik, amikor a történet véget ér. Ezt valahogy nagyon nem szeretem. Lehet, hogy a darabbal kapcsolatos ellenérzéseim is ehhez a hozzáálláshoz köthetőek? ((Én is mennyire igyekszem, mégsem sikerül mindig levetkezni a negatív előérzeteimet. És milyen kár, hogy mindig bejönnek. Most is féltem, hogy nem fogok tudni a rendezéssel kapcsolatos problémáimtól elvonatkoztatni és nem is tudtam. A hiba az én készülékemben is volt.Remélem, hogy mások csak a szépre emlékeznek az előadás kapcsán. Pl: jó volt a zenekar. Vezényelt: Kovács János))
Ugyanígy részben Azucenához köthető egy másik megfigyelésem is, de Ferrandóhoz ugyancsak passzol. Mindketten annyira foglyai a múltnak, hogy valószínűleg gyakorta traktálják környezetüket ugyanazzal a tragikus történettel. Jobban érzik magukat, ha újra meg újra elmondhatják? Ki tudja... De mindketten nagyon átélik, viszont a környezetük számára ez már az ennedik alkalom, ők már meglehetősen unottan reagálnak. A tömeg életét nem érinti szorosan a cigányasszony halála és a gyerek elrablása.
Muszáj lenne pedig a múlton túllépni, mert ellenkező esetben, ahogy látjuk, húsz év után ismét áldozatot követel az egykori rossz döntés. Ez nekünk is szólhat, amennyiben túlságosan hajlamosak vagyunk a hátranézésre...Eszembe jutott a két szereplőről: ugyanúgy mondják el nagy tömegeknek a fájó családi titkokat, ahogy manapság kiposztoljuk a nyilvánosságnak saját életünk néhány főbb eseményét...Terápiás hatása van talán? Megnyugszunk tőle? - Ez a két szereplő mindenesetre dramaturgiai okokból is kénytelen ezt tenni.
Az előadásban a történet két oldalról jelenik meg. Luna gróf és Azucena a két pólus. Verdi mindent megtesz, hogy a közönség utóbbi pártján legyen, neki adjon igazat. Mivel operáról van szó, itt az is döntő, hogy melyik énekes nyújt erőteljesebb teljesítményt, annak hiszünk. Wiedemann Bernadett az egyértelmű nyertese a helyzetnek.
Luna gróf személyében a hatalom képviselőjét látjuk, aki maga is tisztában van, hogy a hercegtől ráruházott méltósággal visszaél. Már az apja méltatlanul elbánt Azucena anyjával, meg is bűnhődött érte, de a fiú pontosan ugyanúgy kezeli az ellenségeit, könyörtelenül, kíméletlenül eltapossa őket. Ez a kérdés lehetne egy mához is szóló Trubadúr vezérfonala, adja magát, hogy valaki ezt emelje ki a szerelmi szenvedély témán kívül. Beleborzadunk, hogy ez a korlátolt, ostoba gróf az, aki tömegek életét irányítja és hat rájuk.Ok nélkül kegyetlen, ezt a magatartást örökölte és viszi tovább. És látjuk a hatalom első emberét is, Ferrandót, aki a nála gyengébb és minimális önkontrollal rendelkező grófhoz kénytelen igazodni, őt visszafogni, támogatni. Mentalitásában is behódolt a grófnak, az ő igazát fogadja el a cigányasszony megbüntetésének kérdésében is. Én úgy láttam, hogy hiszi, hogy mindkét máglyahalál jogos és a Lunáknak van igaza, amikor a zavaró tényezőket elhárítja...Ez a meggyőződés feltétlenül könnyít a helyzetén.
Minthogy tegnap hallottam Kovalik Balázst az operajátszásról előadni, az ott elhangzottakhoz képest még nagyobb volt a kontraszt. Itt nem került sor a darab elemzésére, nem szikrázott össze a zene és a szöveg erőtere, ósdi kliséket és XIX. századra emlékeztető színpadi gesztusokat láttunk. Nem mondott semmit az egész rólunk. Néhány énekes hallgatása esztétikai élményt nyújtott és persze az Operaházban lenni mindig jó.
2011 ősze óta jelentősen több operát nézek, mint korábban bármikor, sőt tavaly ez elérte az évi százat, ami praktikusan azt jelenti, hogy kb minden ötödik előadást láttam, amit előadtak Pesten ebben a műfajban. Egyre markánsabb lett közben az a meggyőződésem, hogy muszáj lenne a "legyen az opera sokféle arcú" gondolat helyett minden más szempont elé tenni a minőséget. És azután jöhetnének a különböző rendezői iskolák képviselői. Úgyis annyira nagymértékben vannak jelen a külföldiek a nézőtéren, akik vagy a darab címére vagy az épületre jönnek, jellemzően csak egyszeri alkalommal, hogy igazán neki lehetne már ugrani szisztematikusan a legnépszerűbb és egyben legeladhatóbb operák felújításának és valódi újragondolásának. A Trubadúr is ide tartozna. Nem baj, ha marad a saját korában, de legalább a szereplők közötti kapcsolatok rendszerét dolgozza ki valaki. Akkor talán a darab valóban életre kel majd és a néző azt fogja érezni, hogy neki csináltak színházat.
