Már az idejét sem tudom, mikor mentem az Operaházba a rendező személye miatt. Kovalik Balázs távozása óta gyakorlatilag azt teszem, mint a mezei nézők 99%-a: megnézem a szereposztást és ha van benne jó (értsd: számomra érdekes) énekes, akkor megyek megnézni. Jiri Menzel személyében a Ház vezetése valószínűleg egy olyan személyt keresett, akinek a nevére azok az emberek is jegyet vesznek, akik nem járnak az Operába és akiknek valószínűleg nem elég ha azt mondom: Kálmán Péter, Baráth Emőke, Balga Gabriella. De milyen lett az előadás?
Menzel személyére és talán Mozartéra is, a Cosí fan tutte jegyeit jól el lehetett adni valóban, teltház nézte ezen az esős októberi estén az előadást.Sőt nemcsak ezt, hanem a sorozat összes darabjára elkeltek a jegyek. A vezetésnek ez a számítása bejött.
A rendező korábbi nyilatkozatai arra engedtek következtetni, hogy különösebb ötletei vagy előzetes koncepciója nem volt. Hagyni akarta az énekeseket, hogy kibontakozhassanak. Az elkészült előadás erősen emlékeztetett a nemrég készített húsos padlizsánszószomra, amelyikben minden hozzávaló rendben volt, nem lett kispórolva belőle semmi, sőt még az időt is ráfordítottam, mégse lett jó íze. Egy operaelőadásnál nagyobb a tét, én könnyelműségnek érzem ezt a "csináljanak az énekesek valamit", vagy "majd lesz ahogy lesz" hozzáállást.
Az előadás közben és után szinte azt is kétségbe vontam, hogy annak idején, 2006-ban Kovalik Balázs a Mozart Maraton keretében egy minden pillanatában érdekes és feszült előadást tudott rendezni, amelyben ki voltak dolgozva az emberi viszonyok alaposan, érezni lehetett egészen pontosan az egyes szereplők lelkiállapotának árnyalódását-változását. Pedig így volt, háromszor is láttam és megbizonyosodtam arról, hogy a Cosí fan tutte esetében is lehet annál nagyobb eredményt elérni, minthogy csupán jól el legyen énekelve. (Egyébként ez sem kevés, és egy koncertszerű előadáshoz elég is.)
A mai előadás fináléját hallgatva viszont megfogadtam, hogy hallgatok Mozartra, aki miután ebben az operájában még a többinél is világosabban bizonyítja be, hogy nem létezik sem örök szerelem, sem hűség, mégis a nevetést javasolja megoldásnak. "Kincset ér a jó kedély" - bizony ez így van. Csak ezzel a hozzáállással lehet viszonylag nyugodtan szembenézni a ténnyel, hogy egy teljesen optimálisan összeválogatott szereposztással mégis csak valami langymeleg unalom hatotta át az Operában töltött több mint három órámat.
Pedig az ügy érdekében többet tettem a szokásosnál: tegnap éjjel minden befejezetlen és emiatt nyomasztó bejegyzésem végére pontot tettem, majd kialudtam magam és az egész napot stresszmentesen töltöttem. Sietés nélkül a helyszínre értem. Ráadásul a közönség, amely jelentős részben most is külföldiekből állt, a környékemen a szokásosnál normálisabban viselkedett. Most nem tudok különösebb rendbontásról, pogácsaevésről stb. beszámolni színesítésképpen.
Zöldi Z. Gergely díszlete egészen betölti az Operaház színpadát, miközben nem több az sem, mint egy színpad, csak krémszínű.Jó háttér a Mozart korát idéző jelmezeknek, abroncsos szoknyáknak, amelyek amúgy szépek. Függönyimitációkkal biztosít kellő számú járást és néhány elszigeteltebb játszóhelyet az énekeseknek. De nem kelti a szalon benyomását. Inkább egy tagolt üres teret hoztak létre nagy költséggel. A díszlettel az énekesek számos esetben nem tudnak mihez kezdeni, valahogy nem tűnik mindig praktikusnak a leülés sem benne. De ha nagyon kell, erre tudok magyarázatot találni. Nekem az egész, benne a tébláboló énekesekkel leképezett egyfajta életstílust. Ahogy Mozart korában is voltak a kevesek akiknek nem kellett megküzdeni a megélhetésért, akiknek ebből kifolyólag rengeteg üres ideje maradt. És mire tudták ezt fordítani: az unatkozásra, esetleg szerelmi kapcsolatok szövögetésére. Utóbbi szintén időkitöltő ebben a közegben. A lányoknak szinte mindegy, hogy ki udvarol, csak történjen velük valami.
A szerelem, mint pótcselekvés van jelen az életünkben - ez lehet a Menzel rendezés üzenete.Valódi kapcsolatok, valódi intimitás nem jön létre. Nincs min elkeseredni, mert ebben a közegben valóban mindegy, hogy ki kivel alkot párt. A táncosok ugyanígy térkitöltő dekorációs elemként vannak jelen. Pedig egyetlen énekes is le tud minket kötni, ha helyzetbe hozzák. Utóbbira a mai estén a szobalány szerepében ékes bizonyság volt Baráth Emőke, akit ez a koncepció vagy koncepciótlanság a legkevésbé károsított. Üde és friss. Az ő megjelenéseikor észleltem, hogy élettel telik a színpad és könnyebb figyelni az eseményeket.
Mondanom sem kell, hogy a fent leírt negatív üzenet a párkapcsolatok instabilitásáról, felületességéről és tartalmatlanságáról szintén kijött a Kovalik-rendezésből 2006-ban. A nagy különbség az volt, hogy akkor elérte a rendező, hogy aggódjunk a szereplőkért, "velük menjünk", érdekeljen a sorsuk. És ezek után az ő kudarcuk a mi kudarcunkká vált. Le voltunk forrázva, amikor a mű végén megtörténik a visszarendeződés, miközben már mindenki beleszeretett az új párjába. Nem külsődleges megállapítás maradt a szereplők rácsodálkozása arra, hogy egy nap alatt is meg tudnak valakinek az érzelmei változni, hanem a mi belső tapasztalatunkká vált. És lehetett választani, hogy a könnyebben (szinte azonnal) megingó, felületesebb Dorabella vagy a hosszan vívódó Fiordiligi áll hozzánk közelebb.
Ma éppen ezt hiányoltam. Nem vonódtunk be, nem éreztük a választás tétjét.
Amin csodálkoztam, a rendezés képes nagyjából (nem teljesen) hatástalanítani a "nem éppen rossz komédiás" Kálmán Pétert is. (Don Alfonso is ezt mondja magáról a szerepben.) Sose gondoltam, hogy ez valakinek sikerülhet. Az énekes a Mozart Maratonban Almaviva gróf volt, nála jobbat eddig még nem láttam. Az, hogy ennyire kevéssé legyen érdekes a színpadi játéka akármilyen előadásban, igazi csoda, de elég szomorú csoda. Nem tűnt úgy, hogy valamennyire is izgatta volna a fogadás kimenetele, mivel ebben a rendezésben az egész akció valóban csak unaloműző időtöltésként játszott szerepet. A lányok pedig az egyik unalmas pasast cserélték a másikra. Pedig mindenféle játék, a fogadás és a színpadi játék is csak akkor izgalmas, ha azt érezzük, hogy van tét. Anélkül csak pótcselekvés az is.
Most csak azt kérdezhetem magamtól, hogyha egyszer van most elég sok új és jó felvételem, akár négy különböző Kékszakállút is nézhetek egymás után, ha úgy tartja kedvem, akkor mi az ördögnek vesztegettem az időmet közepes vagy annál is gyengébb előadásokra. (Ráadásul még az előadás három órájához 2-3 óra blogírási idő is adódik. Kell ez?)
Én nem azért járok színházba, hogy csak úgy elteljen közben az életem, hanem azért, hogy újabb látószögekből ráismerjek a körülöttem lévő világra. Akármilyen hülyén hangzik is, de ez van. Lehet, hogy Menzelnek az volt az üzenete valóban, hogy az egész élet csak értelmetlen pótcselekvés, "ez a dolgok rendje", de ez így mégsem juttatott el a katarzishoz.
Az előadásban az unalom dominál ugyan, de azt is nyugtázni kell, hogy az énekesi teljesítmények kiemelkedőek voltak. Nem volt gyenge pont ezen a területen. És pont ez fáj, hogy akár teljes egészében működő előadás is születhetett volna, mivel az énekesek alkatilag is illettek a nekik szánt karakterekhez.
A négy szerelemes közül feltétlenül a nők ábrázolása az árnyaltabb a darabban, könnyebb őket plasztikussá fromálni. Dorabella, az egyszerűbb eset - Balga Gabriella sokat nem tud hozzátenni. Szép és szórakozni vágyna. Örül az udvarlásnak. Celeng Mária viszont jobban árnyalni tudja a hűséges lány vívódását, bár az ő problémája sem tud minket mélyen megérinteni. A magabiztosabb és felületesebb Guglielmo szerepére jó választás Haja Zsolt. Ő is és az érzékenyebb Ferrando szerepében Szigetvári Dávid a második rész második felétől kelnek jobban életre, amikor a megcsalatásukkal kell szembenéznük.
Meglátjuk, hogy a második szereposztás hogy boldogul, november közepétől rajtuk a sor.Egyszer biztosan visszaülök és megnézem, hátha életre kel mégis az előadás. Muszáj Mozart mintáját követnünk, nézzünk bizakodva a jövőbe. Én azt teszem: alig múlt éjfél, készen vagyok és este pedig megyek a MüPá-ba, Verdi Requiem-et nézni. Érzem, hogy az hatni fog.
